Hol volt, hol nem volt, jelenleg éppen virul a Kiscelli Varázserdő, melynek közepén egy gyönyörű kastélyban élt Kiscell királya, Kázmér. Boldogság és béke uralta a kis tartomány minden zegét és zugát, nem volt kardcsörgés, nem volt hacacáré, nem békétlenkedtek az emberek, hiszen Kázmér király minden problémát megoldott bölcs beszélgetéssel, a békét pedig nagy öleléssel pecsételtek meg a vitás felek. A varázserdő nyugalmas derűvel vette körül a falut és lakóit. A fák, ha kellett, árnyat adtak, vagy épp menedéket az eső elől, a bokrok bogyói eleséget kínáltak az éhes vándoroknak, a patakoknál pedig szomjukat olhatták az arra csatangolók. Igen ám, de a falu népe hírét vette, hogy a Kiscelli varázserdőbe beköltözött a Valahány Fejű Sárkány. 

Aranka néni, a falu legeslegszélső lakója saját szemével látta, ahogy a sárkány két hatalmas koffert cipelve a barlang felé tartott. De hogy hány feje lehetett? Nehéz megmondani.

A Feribá szerint három feje van, kristálytisztán látta, amikor gyújtósért indult az erdőbe, a sárkány pedig pont arra csörtetett. Kovács Béla, címeres kovácsmester szerint, legalább hét feje van, pontosan látta, amikor hevítette a tüzet az üllő mellett, és egyszer csak ott termett mellette, ijedtében majdnem meg is patkolta a szomszéd Karcsi lova helyett. Csakhogy a király szakácsa, Pompidúr szerint, össz-vissz egy feje van, ugyanis egy sárkányfej hajolt be a konyha ablakán tegnap délben, és nyalta le a tortáról a cukormázt. A szakács igyekezett jó alaposan kupán vágni a péklapáttal, de a Valahány Fejű Sárkány rettentő gyors.

A vitatkozó emberek Kázmér király elé járultak, és követelték, hogy azonnal döntse el, hány feje van a Valahány Fejű Sárkánynak, és ha eldőlt, az összeset nyisszantsa is le, annak rendje s módja szerint.

– Útra kelek és megoldom ezt a rejtélyt – ígérte a király, bár magában azért azt is hozzátette, hogy a nyisszantást jó lenne elkerülni.

Így hát hű inasa, Kompodé leporolta és beolajozta a híres királyi páncélt, Kovács Béla, címeres kovácsmester kiélezte a királyi kardot, kipolírozta az íjkészlet hegyét, Pompidúr pakolt útravalót, Aranka néni pedig lelkesen intett búcsút a legeslegutolsó ház kapujából. Aztán Kázmér királyt elnyelte a varázserdő.

Miközben baktatott hűséges lován, Rárón, arra gondolt, mennyire jó lett volna, ha mégsem csillagászatot tanul a bajvívás helyett. Próbálta kigondolni, mire lehet szüksége a harchoz, ha esetleg nem sikerül elkerülni. Lova, páncélja, kardja van. De mi van ha a sárkány háromfejű? Még egy pajzsa sincs! Megálljt intett Rárónak, és lekászálódott. A varázserdő most is – mint mindig – segített a bajba jutotton: egy kidőlt fát kínált a pajzs készítéséhez, amiből a király egy szép védőeszközt fabrikált magának. Mire elkészült, már lenyugvóban volt a nap, ezért úgy döntött, hogy holnap folytatja a sárkányvadászatot. Tábortüzet rakott, szépen megvacsorázott, elalvás előtt pedig Rárót szórakoztatta harci indulók éneklésével, de a hírneves csatamén inkább gyorsan elaludt. Egyikőjük sem vette észre, hogy valaki leskelődik a málnabokor mögött.

Másnap, reggeli után fölszedelőzködtek, és elszántan indultak a sárkány barlangja felé. Ahogy mendegéltek a bozótosban, egy kihajló faág fejbe vágta a királyt. Erről eszébe jutott, hogy nincs sisakja, pedig lehet, hogy a sárkány hétfejű!

De miből csináljon védősisakot az erdő kellős közepén? Ezen morfondírozott, amikor belebotlott egy hatalmas taplógombába. Hejhó! –  kurjantotta, és csodálatos sisakot készített belőle. Haladtak vagy egy bő fél órát, amikor Rárónak leesett a patkója. A király nem volt egy babonás természet, de azért ló patkót sárkány kajtatás közben elhagyni mégiscsak baljós dolog. Ráadásul lehet, hogy a sárkány tizenkét fejű! Újra megálltak, és a király ügyesen rakott Ráróra egy új patavédőt, a lehullotat pedig elrakta, hátha szerencsét hoz. Mire végzett, szinte teljesen besötétedett. Letanyáztak, elropogtatták a kétszersültet, amit még Pompidúr csomagolt, és nyugovóra tértek. Egyikőjük sem vette észre, hogy az áfonyabokor mögül valaki figyeli őket. Másnap reggel a király kitalálta, hogy mielőtt útra kelnek,  kifesti a zászlóját Kiscell címerével, hogy a sárkány rögtön tudja, kivel áll szemben, bár lehet, hogy egy dárda hasznosabb lenne, Szent Györgynek például az is volt. 

Ha azt gondoljátok, hogy a királyfi szánt szándékkal húzza az időt, valószínűleg nem tévedtek sokat. Kázmér királynak nem nagyon fűlött a foga a harchoz, de úgy okoskodott, hogy egy sárkánnyal máshogy nehéz lesz szót érteni. Akkor is, ha csak egy feje van. Kénytelen, kelletlen továbbindultak volna, ha nem jut eszébe, hogy évek óta nem használta az íját. Pedig, ha a sárkány esetleg tizennyolc fejű, szükség lehet rá. Így hát előszedte a felszerelését, és a délutánt az íjászkodás gyakorlásával, majd különböző nyomfelismerő gyakorlatok megoldásával töltötte, ugyanis ha valami, akkor a nyomfelismerés biztos jól jön majd a sárkány felkutatásához. Ráró nem bánta, legelészhetett kedvére, olyan nagyon ő sem kívánkozott a sárkány színe elé. 

Hogy, hogy nem, szinte rájuk esteledett, mire a király mindezzel végzett. Újfent a letáborozás mellett döntöttek, amikor megzörrent mellettük a szamócabokor, és előlépett mögüle egy egészen kedves ábrázatú sárkány, aki egy sakkasztalkát szorongatott. Végigmérte az íjjal, karddal, sisakkal, pajzzsal, szerencsepatkóval, címerrel ellátott lobogóval felszerelt Kázmér királyt és így szólt:

– Én csak sakkozni szeretnék – és nagy üggyel-bajjal letette az asztalkát úgy, hogy egy figura sem csúszott el rajta.

– Akkor játsszunk! – mondta megkönnyebbülten a király, és lehuppant az egyik kinyithatós kisszékre, amit szintén a sárkány hozott.

Az első partiban Kázmér király gyorsan mattot kapott, szerinte azért, mert ennyi hacukában nem lehet gondolkozni rendesen. Így hát ledobta a sisakot és a pajzsot. A második kör után, mikor ismét mattot kapott, lecsatolta az íj készletet. A harmadik matt után Rárórónak egy kicsit szidta a szerencsepatkóját, a címeres zászlót pedig szépen összehajtogatva eltette, majd otthon kiteszi. Elkezdték a negyedik játszmát.

– Kész szerencse, hogy csak egy fejed van – állapította  meg a királyfi, mert már így is nagyon rosszul állt a negyedik játszmában is.

– Csak hiszed, – jegyezte meg a sárkány, és kezébe vett két sakkbábut, finoman rájuk lehelt és hopp, nőtt még két feje. Aztán, amikor hat bábut markolt fel és lehellt le, ő lett a hétfejű sárkány, mondjuk kicsit félelmetesebben nézett ki, mint eddig. 

– Hiszen te vagy Matt, a bűvös sárkány! – derült fel a királyfi, ugyan ki ne hallott volna még a sakkmesterek sakkmesteréről! – esélyem sincs, ugye? – kérdezte elszonytolodva. 

– Úgy tűnik, nincs – nyugtázta a sakksárkány – de, tudod, van az a mondás: gyakorlat teszi a sakkmestert, játsszunk még! – mondta lelkesen Matt.

– Sajnos nekem lassan haza kell térnem, de tudod mit, gyere velem te is! Bemutatlak a népemnek, ígérem, mindig lesz játszótársad!

Így is lett. A falubeliek hamar szívükbe zárták Mattot, akit nemcsak a király, hanem ovis csoportok is rendszeresen látogattak, ha sakkozni, bábozni, társasozni, vagy épp kirakózni volt kedvük. Ilyenkor gyorsan több fejet növesztett, hogy minden kisgyerekhez jusson egy figyelő tekintet, és pár biztató jó szó. Azóta a Kiscelli Varázserő nemcsak árnyat, derűt, áfonyát kínál, hanem lelkes játszótársakat is, gyertek bátran!

Bíró Eszter illusztrációja

Fotók: Czveiber Barbara