Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2016 tavasz
Fotó: Szász Marcell
A. Horváth András
A Margit Kórház a második otthonom
Beszélgetés Dr. Pintér Endre professzorral
Dr. Pintér Endre születése óta Óbudán él, és magánélete mellett szakmai élete is Óbudához kötődik. A Margit Kórház sebész főorvosaként a Sebészeti Osztály betegeit gyógyította, civil tevékenységével pedig az óbudai közösséget szolgálja a mai napig. Példát mutat a közösségért végzett tevékenységével, még 89 éves korában is irigylésre méltóan aktív. Óbuda Díszpolgára.

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán

1927. július 13-án születtem. Attól kezdve óbudai vagyok.

A Margit Kórházban született?

Nem. A Margit Kórház tatarozás alatt volt, és anyám az akkori Weiss Alíz kórházban, a későbbi Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen, vagyis a Szabolcs utcai kórházban hozott világra.

A család mikor költözött Óbudára?

1880-as évek közepén apai nagyapám, aki állítólag tüdőbetegségben szenvedett, a Bécsi út felett, a jelenlegi ún. szilikáttömb helyén, egy gyümölcsöskert területén vett egy kis házat azzal az orvosi javaslattal, hogy a jó levegő biztosan hozzájárul a gyógyulásához. Egyébként a Podmaniczky utcában lakott. Ott volt ügyvéd. Az a környék abban az időben a Nyugati pályaudvar közelsége miatt nem volt „egészséges”, nagyapám ezért a szabad idejét Óbudán töltötte. Apám Rétságon született 1891-ben, mert nagyapám akkor éppen közjegyző volt ott. Nyolcan voltak testvérek. Nagyszüleim házassága megromlott, a nyolcvanas évek végén elváltak, és a nyolc gyerek apa nélkül nevelkedett. Apám 1921-ben vette el a Pápa melletti Pusztagyimóton élő anyámat, akinek hét testvére volt. Anyámnak az volt a kikötése, hogy Pestre nem költözik. Kérte apámat, hogy olyan helyen keressen lakást, amely vidéki miliőt ad. Trianon után közel egymillió ember jött át az elcsatolt országrészekből, ezért 1921-ben nagyon nehéz volt Budapesten lakáshoz jutni. Tízezrek éltek vasúti vagonokban. Apámnak szerencséje volt, mert néhány hónap után nagyapám egykori ügyvédbojtárja fölajánlott neki bérletre Óbudán, a Kolostor utca 30. szám alatti villában egy lakrészt, amit csak nyáron használt. A villa kétlakásos volt, az egyik lakásban laktunk mi, a másikban pedig a neves Berg família, egy nagyon értékes család, ahol négy nagyobb gyerek volt. Hárman közülük kormányzó-gyűrűvel díjazott eminens tanulók voltak. Az egyik lakásban nyolcan éltek, a másikban mi laktunk négyen.

Fotó: Családi archívum
Fotó: Családi archívum

Mi hárman voltunk testvérek. Imre bátyám Pápán született, gyermekként influenzát kapott és meghalt. Béla bátyám már Pesten született. A rajz és a művészetek iránti érdeklődése már gyermekkorában, a gimnáziumban feltűnt. Építész lett, többszörös Ybl-díjas, majd Állami-díjas, utolsó munkája a Hilton Szálló volt. A Kolostor utcai lakás nagyon szép volt. Gyönyörű volt a kertje, valóságos park. Lakásunk egy hálószobából, nappaliból, hallból, hosszú előszobából és hatalmas konyhából, spájzból állt. Volt egy kis szoba is, oda beszereltek egy kádat, hét végén ott volt a „nagy fürdetés”. Árnyékszék a házon kívül volt, vagyis nemhogy összkomfortos, de még komfortos sem volt a villa. Körülötte viszont kinyílt a világ. A domb­oldalon óriási mező, fölötte a Remete-hegy, ami fenyves erdő volt, és lehúzódott közel a Kolostor utcáig. Kilépve a házból, kimehettünk a mezőre vagy az erdőbe. Vadnyulakat fogtunk hurokkal. A kertbe őzek, vaddisznók jártak be. Gyönyörű világ volt, közvetlenül a Schmidt-kastély mögött. 1936-ban a bérleményt felmondták, és mi leköltöztünk a Bécsi út 171. számú házba. Ma is itt lakom. A II. világháború alatt a Kolostor utcai házat földig lerombolták; sokan meghaltak a pincében.

Sok élményem fűződik a házban töltött időhöz, de ezek közül is kiemelkedik, hogy találkozhattam az utolsó remetével. Minden hónapban egyszer lement a főplébániára, talán lelki igényeit ellátni. Közvetlenül a kertünk melletti ösvényen ment, és időnként bejött hozzánk. Békesség a háznak, mondta mindig. Anyám rendszeresen behívta, étellel kínálta, valamit evett is, és elmenőben ismételte: békesség a háznak. Egy nagydarab emberre emlékszem, barnás, csuhaszerű ruhában, nagy szakállal és mély hanggal. Meghatódva gondolok vissza gyermekkorom legszebb szakaszára.  A Remete-hegy egyébként arról kapta a nevét, hogy az ottani barlangokban remeték éltek.

Schmidt Miksával is találkozott?

Bizony, én még gyermekként személyesen ismertem Maximilián Schmidtet. Abban az időben sűrűn lakott a kastélyban – egyébként Bécsben élt –, amit 1935-ben adott a székesfőváros tulajdonába.

Bátyámmal a kastély „bűvöletében” éltünk. Másokkal együtt rendszeresen körülötte sétáltunk. Déli oldalán – a ma is meglévő hatalmas ajtók mögött – kocsiszín volt, a hintókat vasárnaponként meg lehetett nézni, de a lovardába csak ritkán engedtek be. Sétáink során Schmidt Miksa bácsi többször bevitt minket a kastélyba, ami egyébként vasárnaponként nyitva volt a látogatók számára. Szabadon be lehetett menni, és körül lehetett nézni. Kétszer-háromszor kézen fogva fölvitt bennünket a fölső emeletekre. Csodaszép könyvtárra, rengeteg könyvre, vastag szőnyegekre, dús függönyökre emlékszem, de mindenek előtt egy hatalmas, mozgatható földgömb maradt meg a tudatomban. Emlékszem egy gyönyörű kápolnára is, ami talán a földszinten lehetett. Az ostrom során a kastély teljesen kiégett, összeroskadt, csak a falai maradtak meg. Minden elégett, földgömböstül, kápolnástul, könyvtárastul. Pótolhatatlan veszteség.

A Schmidt-kastély (Kiscelli Múzeum) Forrás: Országos Műemlékvédelmi Hivatal
A Schmidt-kastély (Kiscelli Múzeum)
Forrás: Országos Műemlékvédelmi Hivatal

Hogyan nézett ki gyerekkorában Óbuda?

Ahogy mondtam, a Kolostor utcában, közvetlenül a kastély mögött laktunk. A hegyoldalon, a Kiscelli utcán lejöttünk a Bécsi út 171. számú házhoz, ahol idestova 80 éve lakom. Akkoriban itt két fűszerüzlet, trafik, rendőrség, hentesüzlet, sőt egy időben italkimérés is volt. Mindez egy helyen. Ha nagyobb dologra, például ruhára vagy cipőre volt szükség, akkor elmentünk a Flórián térhez, a Tavasz utcába, ritkán a Fő térre. A Kiscelli utcai iskolába jártam. Ez volt akkor az én óbudai világom, más részét alig ismertem. Elemi iskolás koromban kerültem kapcsolatba a szaléziakkal, mely mind a mai napig fennáll. A Kiscelli iskolát nagyon szerettem, csupa jó tanítóim voltak. 1938-ban kibővült a látóköröm: gyalog jártunk a bátyámmal az Árpád Gimnáziumba, a Zsigmond térre. Gyalogolnunk kellett naponta, kivételes esetektől eltekintve a villamos szóba sem került. Egy tantusz az újlaki templomig volt érvényes, ami 8 fillért ért. 10 fillérért viszont a Föld utca és a Zápor utca sarkán lévő Fischer Mór üzletében délután öt órától egy zacskó kiflit vagy fél-egy kiló kenyeret lehetett venni. Ez volt a megmaradt pékáru, a reszt, amit másnapra eltenni már nem akartak. Mi erre spóroltunk. Ilyen nagy érték volt akkor 10 fillér! Apámnak akkoriban nem volt munkája. Ő egyébként iparrajz iskolát, majd felső ipari iskolát végzett, és a Lingel bútorgyárban dolgozott mint formatervező. A Lingel bútorgyár császári és királyi szállító volt. Maradandó bútorokat készítettek, igazi márka volt. Néhány darab ma is lakásunk dísze, átvészelték Óbuda ostromát, házunk pusztulását. 1935-ben, a nagy gazdasági válság idején apámat elbocsájtották. Állás nélkül maradt, és csak hónapok múlva kapott munkát a Szőlő utcai Halaman asztalosipari gyárban. Az első világháborúban apám három évig szolgált, ötször sebesült, és főhadnagyi rangban szerelt le. Együtt szolgált Újszászy Istvánnal, aki aktív katona volt, később tábornok és a katonai elhárítás főnöke lett. Valahol találkoztak. Apám elmondta, hogy állástalan és nyomorog. Újszászy behívta a minisztériumba, ahol 1936-tól 1938-ig dolgozott. Ebben az időben jól éltünk, apámat autóval vitték, hozták, nemritkán Újszászyval, aki a Tábor-hegyen lakott. Ezért a két évért 1948-ban apámat azonnali hatállyal elbocsátották egy asztalosipari nagyvállalattól. Egy forint nyugdíjat sem kapott. Attól féltünk a háború után, hogy deportálnak bennünket. Nem tudom, hogy a jelzett időszakban a Honvédelmi Minisztériumban apám mivel foglalkozott, de az tény, hogy Újszászy a kémelhárítás főnöke volt, így valószínű, hogy ezen a területen kapott feladatot. Apám jól beszélt németül, elfogadhatóan szerbül, lengyelül és kissé oroszul is. Nyelvtudását biztosan használta a kém­elhárítás.

Fotó: Családi archívum
Fotó: Családi archívum

Mint említettem, a Kiscelli elemi iskolát nagyon szerettem, de ez nem mondható el az Árpádról. Az első három osztályt a Zsigmond téren jártam ki, valóságos gyötrelem volt számomra. Az épület nem volt iskolának való. A tantermekben télen hideg volt, nyáron nagyon meleg. Ráadásul olyan matematika tanár oktatott, akit kicsaptak a kőszegi katonaiskolából. Hozzászokott a hangos katonai utasító vezényszavakhoz, beszédhez. Nem beszélt, hanem üvöltött. Féltem tőle, valósággal remegtem, ha felelni hívott. Matézisből mindig csak átcsúsztam. 1941-ben átköltöztünk az új épületbe, ekkortól valamivel jobb volt a diáksorsom. Egyre inkább a humán tárgyak vonzottak: a történelem, a magyar nyelv és irodalom, a földrajz; ezekben többnyire eminens voltam, de nagyon szerettem a latin nyelvet is.

A matematikát nem szerette, a humán tárgyakat szerette, azokból többnyire eminens eredményt ért el, mégis orvos akart lenni. Honnan jött az ötlet?

Erre nem tudok egyértelmű választ adni. Hatodikos gimnazista lehettem, amikor valamilyen esemény, talán könyv vagy elbeszélés hatására merült föl bennem, hogy orvos szeretnék lenni. Ezt elmondtam szüleimnek is, akik tudomásul vették, de valószínűleg nem vették komolyan. Hetedikes gimnazistaként bátran kimondtam az osztályfőnökömnek, érzek magamban annyi erőt, hogy orvosnak tanulhassak. Emlékszem, ő csóválta a fejét, nem hitt nekem. Nyolcadikos gimnazista koromban pedig – ahogy erről majd beszélek – a kérdés eldöntetett.

Fotó: Családi archívum
Fotó: Családi archívum

A második világháborút hogyan vészelték át?

Apám akkor már idősnek számított, katonának nem vitték. Mi leventeként rendszeresen katonai vagy félkatonai kiképzésben részesültünk. 1944. október 23-án – és ezt olyan biztosan tudom, mintha tegnap történt volna, nyolcadikos gimnazista voltam – közölték az osztályban, hogy a tanítás megszűnt. Megkaptuk az indexet, a félév átlósan át volt húzva. Bejött az osztályba a katonai parancsnok, és kijelölte, hogy kinek hova kell mennie. Engem a kerületi Honvéd Kiegészítő Parancsnokságra utasítottak azzal, hogy a Fő téren kell jelentkeznem. Így is történt október 24-én. Itt elmondták, hogy a következő napon reggel három napi élelemmel, meleg váltó alsóneművel kell jelentkeznem lövészárokásás céljából Csillaghegy, Rómaifürdő területén. Hazamentem, és mindezt elmeséltem a szüleimnek. A front tompa zaját, az állandó dübörgést már jól lehetett hallani. Anyám átment a Margit Kórházba, ahol barátnője volt a gondnok, Hafner Zsolt felesége, és segítségüket kérte. A válasz az volt, hogy másnap menjek be a kórházba, ahol felvesznek mint elsőéves medikust. Így is történt. Az akkori gazdasági-pénzügyi vezetőnek, a kórházi gondnoknak akkora tekintélye volt, mint ma az egyetemi gazdasági rektornak. Bementem hozzá, személyesen bevitt Guzich Aurélhoz, a sebészeti osztály vezetőjéhez, aki egyben a kórház katonai parancsnoka is volt.

Az egész Margit Kórház egy nagy sebészeti osztály volt, felkészülve a tömeges sérült- és balesetellátásra.  1944 augusztusától a Magyar Királyi Honvédség 10. tábori kórházának a filiája volt. Orvosok nem voltak. Vagy katonai szolgálatot teljesítettek, vagy elmenekültek Óbudáról. Ápolószemélyzet is alig volt. Szívesen felvettek, mert kellett a segítség. Így kezdtem dolgozni nyolcadikos gimnazistaként mint első éves medikus.

Semmiféle papírt, indexet nem kértek tőlem; elhitték, amit mondtam. Guzich Aurél tanár írt egy cédulát, amiben kijelölt a kórházi feladatok ellátására. Kaptam egy magyar-német nyelvű hivatalos igazolványt a Széna téren, a mai Volán buszállomás helyén álló régi János Kórház épületében. Ott volt az igazgatóság és a német egészségügyi katonai parancsnokság is. A kétnyelvű igazoló lapnak köszönhetem, hogy nem kellett bevonulnom: nem hagyhattam el az I. Hadtest területét (Budapestet). Október 25-től a Margit Kórházban éltem éjjel-nappal. Sokat dolgoztam. Kaptam fehér köpenyt, nadrágot, nem rendszerességgel, de időnként kaptam fehér inget is. Rengeteg sebesültet hoztak, némelyek a saját lábukon jöttek be a kórházba. Betegeket és sérülteket ápoltam, megtanítottak altatni, műtétekben segíteni. Felejthetetlen iskola volt. Orvosi működésemnek ez volt az alapja.

A Margit Kórház épülete Fotó: Sánta Balázs
A Margit Kórház épülete
Fotó: Sánta Balázs

Október végén láttuk először, hogy Újlak felől a Bécsi úton kora délelőttől szürkületig zárt, hosszú sorokban terelték a sárga csillagos menetet a téglagyárba. A ház, amelyben laktunk, a nyilaskeresztes párt központja volt. 1938-tól bérelték az 1. emelet 3. számú három szobás lakást. Az volt az óbudai nyilaskeresztes párt központja. Az iroda ajtaja azonban többször volt zárva, lepecsételve, mint nyitva. A pártot a Horthy érában több alkalommal betiltották A bejárati ajtót nagy fémpecséttel zárták le. A harmincas években csak lézengtek itt az emberek, jelentős tagság nem volt. A negyvenes évek elejétől azonban egyre többen jártak a párthelyiségbe, megfordult itt Szálasi Ferenc is. Mint ismert, 1944. március 15-től Horthyt kirendelte Klessheimbe Hitler, a szokásos ünnepséget sem tarthatta meg, mert nem engedték haza. Március 16-án a házban lévő párthelyiséget lezáró pecsétet lefeszítették, az ajtót kinyitották: özönlöttek a nyilasok. Az én tudatomban a nyilaskeresztes mozgalom virágzása – legalábbis Óbudán – nem március 19-én kezdődött, amikor a németek bevonultak, hanem már 16-án, amikor leverték a pecsétet, és özönlöttek a nyilasok az óbudai párthelyiségbe. A nyilasok kísérték a csoportokat, melyek novembertől egyre hosszabbak és egyre gyakoribbak voltak. A sorból kilépni, pláne megszökni nem lehetett. Azonnal lőttek. De halállal járt a zsidók mentése is. A leghatározottabb utasítás volt, hogy a zsidók szöktetése halállal jár. Fehér egyenruhámban rendszeresen ingáztam a kórház és a lakásunk között. Előfordult, hogy amikor mentem haza, sikerült kihúznom valakit – főleg gyermeket, fiatalabb nőt – a sorból, és bemenekíteni a szaléziak hajnaltól késő estig nyitott kápolnájába. Kiss Mihály volt a szalézi közösség és kápolna vezetője, akiről köztudott volt, hogy zsidókat ment. Engem jól ismert, rendszeresen ministráltam neki. A zsidó üldözöttek téglagyári összegyűjtése december közepén megszűnt. Döbbenetes időszak volt. Következett Óbuda ostroma. 1945. január 1-én jelentek meg először szovjet katonák házunk légópincéjében. Ők képezték az első hullámot. Békés emberek voltak. Mindenki nyugodjon meg, ne keltsünk pánikot; ha nincs fegyveres vagy német katona, senkinek nem lesz baja, mondták magyarul. Hamar el is mentek. Néhány órával később egy mérhetetlenül lezüllött, részeg, primitív csapat érkezett. Pasli, davaj, davaj ordítozással kitereltek bennünket a Bécsi útra a pincéből. Az út – éjszaka volt – tele volt holttestekkel, magyar és német katonák feküdtek a havas törmeléken. Áttereltek bennünket a Bécsi út és a Föld utca sarkán álló, ún. Laubál féle házba. Az ottani pincében éltünk január 6-ig. Nem emlékszem, hogy ott milyen volt az életünk. Az biztos, hogy január 6-án délelőtt mindenkit kitereltek a pincéből, és az embereket különféle csoportokra osztották. Külön a nőket, fiatalokat, időseket, külön a férfiakat. A csoportomnak azt mondták, hogy csak egy kis munkára, málenkij robotra visznek bennünket, sem enni, sem innivalóra nincs szükség. Vastag hó és kegyetlen hideg volt. Sötétedett, mire elértük az óbudai temetőt. A temetőkápolnában aludtam. Másnap sűrű havazás közben hajtottak Solymáron, Pilisvörösváron, Tinnyén, Perbálon keresztül. Több napi gyaloglás után értünk Ercsibe, ahol hatalmas faluvégi csűrökbe gyűjtötték a civil összefogottakat. Ez volt az egyik legnagyobb gyűjtőtábor, ahol több tízezer málenkij robotost tartottak fogva. Néhány gyötrelmes, jéghideg éjszaka után sorba állítottak, és lassan el kellett vonulnunk egy hosszú asztal előtt. Az asztal másik oldalán 15–20 szovjet katona ült, egy magyar tolmács volt középen. Mustrálták a felvonultakat, hogy ki mire alkalmas. Vékony kabátom hajtókáján egy jól látható vöröskeresztes jelvény volt – Margit kórházi időm során vettem. Amikor sorra kerültem, megkérdezték, miért hordom. Mondtam, mert medikus vagyok. Ezek után engem is beállítottak egy csoportba, ahol legalább húszan álltak még pizsamában, fürdőköpenyben, télikabátban, papucsban. A Szent János Kórházból kihajtott tüdőbetegek voltak a szerencsétlenek. Odajött egy szovjet katonanő egy tolmáccsal, és azt mondták, hogy el kell kísérnem a csoportot a bajai kórházba.

Szekéren indultunk, átmentünk a Csepel-szigeten Ráckevéig, majd pontonhídon a Duna másik oldalára, és néhány nap alatt elértük Dömsöd határát. Borzasztó volt. Egy kórházi ápoló is velünk volt, mi ketten maradtunk életben. Az összes beteg meghalt útközben. Ez volt életem legtragikusabb időszaka, azóta sem tudom feledni. A csodával határosnak tartom, hogy túléltem.

Utólag kiderült, hogy a János Kórház A. épületéből rálőtt valaki a szovjetekre, akik bosszúból az egész épületet evakuálták, így kerültek Ercsibe a betegek. Dömsödről gyalog jöttem vissza Óbudára, ahol azt kellett látnom, hogy a házunk lángolva ég. Kimentem a rokonokhoz Csillaghegyre, ott találtam rá a szüleimre is. Március végén tudtunk visszaköltözni a lakásunkba, a romos házba, áprilisban elkezdődött az iskola, és júniusban érettségiztem. Nem ecsetelem, hogy milyen körülmények között éltünk akkor. Ennivalónk nem volt, elégett mindenünk. A pénz nem ért semmit. Apám még az ostrom előtt a családi ékszert beletette egy vasdobozba, levitte a légópincébe, és betette a szén alá, hogy ne találják meg. Kigyulladt a pince is, ami több mint egy évig nem volt megközelíthető, mert parázslott a sok szén meg fa, ami a pincében volt tárolva. Valamikor 1946-ban sikerült lemenni, megtaláltuk a vasládát, ami teljesen összetöpörödött. Nagy nehezen ki tudtuk nyitni, és azt láttuk, hogy a benne lévő ékszerek, karkötők, fülbevalók egy gombócba olvadtak össze, arany, ezüst, ékkő, minden. A bátyám két évvel később ért haza, őt Temesvárra, Szegedre vitték el málenkij robotra. Ősszel beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára, ahol 1951-ben doktoráltam. Egyetemi éveim alatt is rendszeresen bejártam a Margit Kórházba, annak minden osztályára, és ez is magyarázatul szolgálhat, hogy miért tekintem a mai napig is ezt az intézményt a második otthonomnak. Igazi öröm és siker volt, amikor 1978-ban kineveztek ide osztályvezető sebész főorvosnak. De addig sok minden történt.

Végzés után rövid ideig az Alkotás és a Tétényi úti kórházakban dolgoztam, majd a Városmajori Klinikára kerültem, ami abban az időben nagy megtiszteltetés volt. 1964–65 között meghívott tüdősebészként Magdeburgban dolgoztam gyermekgyógyász feleségemmel együtt. Nagyon jó körülmények között dolgozhattunk, kitűnően éreztük magunkat, de a honvágy miatt hazajöttünk. A Városmajori Klinikáról időnként sorozó orvosnak hívtak Óbudára, a Hévízi útra. Egy-egy sorozás két-három hétig is eltartott, délelőtt 2–3 óra alatt végeztünk. Jól fizettek, és természetesen a klinikáról is kaptam a fizetésemet. Sok fiatalt felmentettem, és számos óbudai fiatalt megismertem, akik később sokat segítettek. Kivételes esetektől eltekintve hálapénzt sebészi munkám során nem fogadtam el. Megalázónak tartottam és tartom ma is. Talán emiatt is sok barátot szereztem a pácienseim közül. Az 1970-es években beválasztottak a Hazafias Népfront Kiscelli Bizottságába, amelynek utóbb elnöke lettem, párton kívüliként. 1969-ben a János Kórház tüdősebészeti osztályát általános sebészeti osztállyá bővítették. Ez lett a 2. számú sebészet. Meghívtak oda főorvosnak, és 1970-ben át is mentem. Főorvosként operáltam mellkast, hasat. Pár hónappal később odahelyezték az idegsebészetet és a traumatológiát is. Ez már sok volt. Nyolc évig dolgoztam ott. 1978-ban meghirdették a Margit Kórházban a sebészeti osztályvezetői állást. 12 pályázó közül én kaptam meg a kinevezést. A kerületi MSZMP és a Tanács kiállt mellettem, pedig nem voltam párttag. Kinevezésem után személyesen mondtam köszönetet a párttitkárnőnek és a tanácselnöknek. Előbbi azt mondta: Tudja maga miért kapta meg az állást, és miért mondtam, hogy maga mellett senki nem rúg labdába? Nem, válaszoltam. Azért, mert a maga érdekében senki nem szólt föntről. Sem a minisztériumtól, sem a párttól, sem a Fővárosi Tanácstól. Mi ismerjük, hogy maga mit tett Óbudáért. A Tanács vezetője pedig köszönetemre így válaszolt: ne nekünk köszönd, hanem annak a munkának, amit Óbudáért tettél… Ez volt talán életem legnagyobb sikere. Visszatértem a Margit Kórházba mint osztályvezető, mint egyetemi tanár. 1994-ben szóba került a meghosszabbításom, de tudtam, hogy sebészi pályafutásomnak vége. Akkor már önkormányzati képviselő voltam, és teljes erőmmel erre a feladatra koncentráltam. Többször is javasoltam, hogy a kerületi rendelőintézet vegye fel a Szent Margit nevet. Így is történt.

A két Szent Margit két különböző személyt jelent. A Margit Kórház skóciai Szent Margit nevét viseli, akit az 1251-ben avattak szentté, a rendelőintézet pedig Árpád-házi Szent Margit nevét, akit 1943-ban avattak szentté. Mind a mai napig összetévesztik a kettőt. Persze skóciai Szent Margit is Árpád-házi ivadék, Szent István leszármazottja, Árpád-házi Szent Margit pedig IV. Béla leánya volt.

Az Óbudai Orvos Klub egyik büszkeségem. 19 éve működik, és 10 éve a Semmelweis Egyetem munkahelyen kívüli továbbképző helye. Országos viszonylatban is az első.

Azt hallottam, hogy karórákat gyűjt.

Mechanikus karórákat. 1945-ben a szovjetek elvették tőlem az órámat. Köztudott, hogy a szovjet hadseregben fogalom volt a „csaszi”. Amikor elvittek malenkij robotra, az orosz katonák kezén rengeteg óra volt. Mindenkitől elvették, akitől tudták. Felhúzták a kabátjuk ujját, és sokszor ott volt nyolc–tíz óra is a karjukon. A hatvanas években kaptam egy berozsdásodott zsebórát. Szétszedtem, kimostam, működésképessé tettem. Ezzel párhuzamosan elkezdtem érdeklődni az órák, a márkájuk, a szerkezetük iránt. Ez lett a legkedvesebb órám azóta, hogy elvették az oroszok. Óramániás lettem.

Értékelem az óraszerkezetet, ami sokban hasonlít az emberi szervezethez. Az órás szakember is sokban hasonlít a sebészhez. Az én tudatomban például egy hasüregi műtét után a hasi szerveket helyretenni ugyanolyan finom munkát, törődést igényel, mint amikor egy órás szakember az óra szerkezetét fokozatosan összerakja. Nemcsak szimpátiával viseltetek, hanem rokonságot érzek a két szakma között.

Tényleg a svájci órák a legjobbak?

Vannak japán óráim is, Seiko Kinetik, van Seiko napórám. Pontosságban a japán mechanikus órák felülmúlhatatlanok. A svájci órák közül napi vagy inkább azt mondanám, hogy heti fél perces eltéréssel működik a Rolexem és a Schaffhausenem. Van a minősített órák közül Longines-em, Jaeger L. C.-m és van Revue Thommenem, ami három amerikai elnöknek is volt. A Revue Thommen Krikett csönget is. Percnyi pontossággal jár, de nem másodpercnyi pontossággal. Másodpercnyi pontossággal valamennyi órám közül a Seiko Kinetik a legbiztonságosabb, és ez is mechanikus óra. Ezek ritka példányok.

 

Dr. Pintér Endre

Végzettség:

Budapesti Orvostudományi Egyetem (1951)

általános, mellkas- és érsebész szakorvos,

címzetes egyetemi tanár.

 

Munkahelyek:

Városmajori Sebészeti Klinika

Magdeburgi Orvosi Akadémia

János Kórház II. Sebészeti Osztály

Margit Kórház

Óbuda-Békásmegyer területvezető sebész főorvosa

 

Közéleti tevékenység:

Óbuda Baráti Kör alapító tagja (1983), elnöke (2000)

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata képviselője – KDNP (1994–1998)

Az Óbudai Orvosklub alapítója, 2016-ig vezetője

Az Óbudai Múzeum Közalapítvány Kuratóriumának tagja (1998), elnöke (2009)

A San Marco Szabadegyetem társalapítója (2007)

A Szent Margit Rendelőintézet Tudományos

Bizott­ságának tagja, majd elnöke (2016)

 

Helyi írások:

A római légióstábortól a Margit Kórházig (1988)

A Szent Margit Kórház története (2006)

A Szent Margit Rendelőintézet 50 éve (2009)

A Szaléziak Óbudán (2004)

Óbuda ostroma (2005) szerkesztőinek egyike és írója

 

Elismerések:

Kiváló Társadalmi munkás (1998)

Budapestért (1989)

Óbuda Lakosságának Egészségéért (2007)

Óbuda Díszpolgára (2010)

A Szent Móric és a Szent Lázár Rend (Mauritius et Lazarus) lovagja (1994)