Egy rész téglából, egy rész műanyagból,
Két holdnyi föld, világtól elhagyott.
Kemény művészet kell, hogy összetartsa
A gazdátlanul tengő anyagot.

Ahogy a huszadik században a 19. század díszletei között, kastélyok és uradalmi épületek, paloták és nyomornegyedek épületeiben játszódott az élet, úgy vagyunk most a 21. században a hajdani iparvárosi kulisszákkal, az üzemek romossá koptatott belső tereivel, a vegetáció által (vissza)hódított  gyárudvarokkal, a már-már képeslappá szépült egykori munkahelyekkel: egy letűnt kor díszletei között téblábolunk.
Az őszi számban annak jártunk utána, hogy milyen élet van most a régi gyárépületekben, hogyan élnek a munkástelepeken az egykori dolgozók és utódaik, mi maradt ránk a munkáskultúra két óbudai kötődésű alkotójának, Kassáknak és Gellérinek a khm, munkáiból.
De mi lesz az egykori kulisszák utóélete? A lapban interjú olvasható egy, a Goldberger gyár területén hamarosan megnyíló coworking irodáról, Oláh Norbert képzőművész az általa tervezett óbudai roma holokauszt-emlékműről mesél, Szinetár Miklós az Óbudához való kötődéséről, míg Beck Zoltán a 30Y évtizedeiről, Móser Ádám harmonikaművész és zeneszerző a fúziós műfajokról. Szintén őszi számunkban olvasható a Faludy Györggyel készült interjú második része, amelyet posztumusz közlünk.
Megtudhatjuk még, miként lett Óbuda matetea-nagyhatalom. Fotósaink közül Antal István archív képein az egykori gyári élet elevenedik meg, Dohi Gabriella pedig a gázgyári lakótelep életét és a közelmúltbeli árvizet dokumentálta.

Autók a tenger felé mennek el a mi utcánkban

Ezen a nyáron (is) minden hétvégén Óbudán keresztül utaznak a fővárosiak jól megérdemelt, szellemi, turisztikai és “tengerparti” értelemben vett feltöltekező helyükre: a Dunakanyarba. És ha a Római-parton sétálva észak felé hunyorítunk, akkor szinte látjuk is, amit egyébként frappáns visszavágásként szoktunk mondogatni pesti barátainknak: nálunk kezdődik a Dunakanyar.

Az Anziksz nyári száma – már-már a teljességet célozva – a szentendrei, leányfalui, visegrádi, esztergomi szellemi tájat barangolja be: történeti összefüggésben mutatjuk meg, hogyan kapcsolódtak egymáshoz Aquincum/Óbuda és a Dunakanyar települései a rómaiak és a középkor idején; az elmúlt évek egyik legérdekesebb szentendrei kiállításának kapcsán, amely a rövid életű, de annál meghatározóbb Európa Iskola történetét mutatta be, festészettörténeti tanulmányt olvashatnak. Megmutatjuk a skanzen megújulását, különös tekintettel az újonnan létrehozott erdélyi tájegységre. Főhőseink: Szentendrén Hamvas Béla, Vajda Lajos és Czóbel Béla, Leányfalun Móricz Zsigmond, Esztergomban Babits Mihály és Török Sophie.

Jó, de biztosan kihagytátok a Bizottságot! És nem: 40 éve jelent meg a Jégkrémbalett lemez (és film), erről is megemlékezünk, és alaposan feltárjuk azt a szellemi hátteret, a Vajda Lajos Stúdióét, amelyben és amelyből megformálódott a magyar avantgarde képzőművészet, zene, film és performansz.

És ha visszazötyögünk kedvenc zöld járművünkön (közben elolvasva a HÉV történetét és elábrándozva a fotóesszén), akkor igazi zenei kalandokban lehet részünk Lovasi András és a Kispál, Balla Gergely és a Platon Karataev zenekar, valamint Domahidy László és az óbudai operanegyed jóvoltából.

És akkor még nem is beszéltünk Hegedűs Andrea textilművészről, Barna Imre műfordító-regényíróról, Pintér Sándor labdarúgóról, Makranczi Zalán színészről, Koronczi Endre képzőművészről vagy Mérei Ferenc pszichológusról, pedig milyen izgalmas szövegek szólnak róluk. A figyelmes Anziksz-olvasó azt is ki tudja deríteni a nyári számból, hogyan függ össze az ejtőernyőzés és a kozmetika.

Hopp, majdnem kihagytuk a legnagyobb meglepetést: Faludy György mesél óbudai víg napjairól. Az évtizedekig az asztalfiókban lévő interjú nálunk olvasható először.