Autók a tenger felé mennek el a mi utcánkban
Ezen a nyáron (is) minden hétvégén Óbudán keresztül utaznak a fővárosiak jól megérdemelt, szellemi, turisztikai és “tengerparti” értelemben vett feltöltekező helyükre: a Dunakanyarba. És ha a Római-parton sétálva észak felé hunyorítunk, akkor szinte látjuk is, amit egyébként frappáns visszavágásként szoktunk mondogatni pesti barátainknak: nálunk kezdődik a Dunakanyar.
Az Anziksz nyári száma – már-már a teljességet célozva – a szentendrei, leányfalui, visegrádi, esztergomi szellemi tájat barangolja be: történeti összefüggésben mutatjuk meg, hogyan kapcsolódtak egymáshoz Aquincum/Óbuda és a Dunakanyar települései a rómaiak és a középkor idején; az elmúlt évek egyik legérdekesebb szentendrei kiállításának kapcsán, amely a rövid életű, de annál meghatározóbb Európa Iskola történetét mutatta be, festészettörténeti tanulmányt olvashatnak. Megmutatjuk a skanzen megújulását, különös tekintettel az újonnan létrehozott erdélyi tájegységre. Főhőseink: Szentendrén Hamvas Béla, Vajda Lajos és Czóbel Béla, Leányfalun Móricz Zsigmond, Esztergomban Babits Mihály és Török Sophie.
Jó, de biztosan kihagytátok a Bizottságot! És nem: 40 éve jelent meg a Jégkrémbalett lemez (és film), erről is megemlékezünk, és alaposan feltárjuk azt a szellemi hátteret, a Vajda Lajos Stúdióét, amelyben és amelyből megformálódott a magyar avantgarde képzőművészet, zene, film és performansz.
És ha visszazötyögünk kedvenc zöld járművünkön (közben elolvasva a HÉV történetét és elábrándozva a fotóesszén), akkor igazi zenei kalandokban lehet részünk Lovasi András és a Kispál, Balla Gergely és a Platon Karataev zenekar, valamint Domahidy László és az óbudai operanegyed jóvoltából.
És akkor még nem is beszéltünk Hegedűs Andrea textilművészről, Barna Imre műfordító-regényíróról, Pintér Sándor labdarúgóról, Makranczi Zalán színészről, Koronczi Endre képzőművészről vagy Mérei Ferenc pszichológusról, pedig milyen izgalmas szövegek szólnak róluk. A figyelmes Anziksz-olvasó azt is ki tudja deríteni a nyári számból, hogyan függ össze az ejtőernyőzés és a kozmetika.
Hopp, majdnem kihagytuk a legnagyobb meglepetést: Faludy György mesél óbudai víg napjairól. Az évtizedekig az asztalfiókban lévő interjú nálunk olvasható először.
Izzik a tavaszi délután, rózsaszín sötét ül az estre. A sár a cipődre szárad, míg leérsz a költőhöz a térre.
Április közepén mindenki József Attila-idézetekben fogalmazza meg magát, itt, a Dunánál nekünk ez jutott: „Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az.”
Annyira természetesnek tűnik magyarnak lenni, hogy nem is kérdezünk rá: hogyan vagy magyar? Pedig itt, Óbudán olyan sokan vagyunk, akik magyarok ÉS svábok, magyarok ÉS zsidók, magyarok ÉS cigányok, magyarok ÉS szlávok vagyunk.
Erről az ÉS-ről szól a tavaszi Anziksz. Az óbudai svábok történetéről. Arról, hogy miért lett Budapesten belül Óbuda a magyar zsidóság kiindulópontja. Hogy mitől fontos emlékhely az óbudai téglagyár területe a cigányok és a magyarok számára is. Hogy élnek itt horvátok, bolgárok és örmények is.
Ezen kívül szót ejtünk az elveszett focipályákról és a repülő szamovárokról, a hamis vonatjegyekről és az igazi sárkányokról.
Megemlékezünk Benedek Miklósról, Sinkó Lászlóról, Melis Györgyről, három nagy óbudai művészről.
Az óbudai urbanista, Tosics Iván segítségével végiggondoljuk, hogyan költözik vissza az élet a városokba a járvány évei után. Ullmann Mónika elmeséli, miért és hogyan nem tud elmenni Óbudáról. A Budapest100 szervezői egy váratlan fordulattal idén a lakótelepi közösségek felé fordultak, azon már nem lepődtünk meg, hogy ezek után Óbudán hangsúlyos események lesznek.
Az irodalmi blokkban Berg Judit és Németh Gábor írása olvasható.
