1952 elején járunk, Berlinben, egy 42 éves és egy 24 éves férfi leszáll a kelet felé robogó vonatról, és igyekszik átjutni a város nyugati oldalára, ám csak az idősebbnek sikerül, a fiatalabbat lekapcsolják és hazatoloncolják. Bármelyik ötvenes években játszódó kémfilmben megállná ez a jelenet a helyét, a fiatal Michael Caine lassított felvételen futna...; az olvasó persze már sejti, hogy most nem kémek és filmek, hanem sakkozók, sőt, magyar bajnok sakkozók és az ő valódi történetük kezdődik a berlini éjszakában.

Amikor egy idősebb ellenfelem magát korholva azt dünnyögte az orra alá, hogy lipsic, azt gondoltam, a Chicago híres betétdalát, a Cell Block Tangót dudorássza. Annyi mindent motyogunk a gondolkodás hevében, csak azért jegyeztem meg, mert nem néztem volna ki az idős mesterből az amerikai musicalek ismeretét. Meccs után meg is kérdeztem, jól hallottam-e, tényleg lipsic? És ekkor kiderült, hogy ennek a szónak jelentése van, ami mára ugyan kikopott a sakkozók szótárából, de régebben, ha nyerő helyzetben valaki látványosat rontott, felharsant a kibicek kórusa: lipsic, lipsic.

A pesti társasági élet felpezsdülésével, a kávéházak elterjedésével együtt az 1820-as évektől kezdve egyre többen sakkoztak Pesten. A legkomolyabb sakkélet a pénzváltók, bankárok kedvenc helyén, a Wurm kávéházban indult be. A kávéház volt a szórakozások legfőbb helyszíne, a pestiek álarcosbálokat, mulatságokat és leginkább szerencsejátékokat szerveztek: a kártyázáson túl több helyen a rulett ősének tekinthető biribics-pörgettyűt szerveztek. A Wurmba viszont olyanok jártak, akik szerencsejáték szenvedélyüket a tőzsdén már kiélték, ezért kiszámíthatóbb elfoglaltságok után néztek. Számukra az elmaradhatatlan biliárd mellett a sakk lett a fő társasági tevékenység, igaz, mindkettőt pénzben játszották.

Gyerekkorától a Kincső Néptáncegyüttesben táncolt, majd ugyancsak itt, Óbudán 2012-ben testvérével létrehozta a Göncöl Néptáncegyüttest. Több óvodában és nyugdíjas házban is táncot tanít Csiki Gergely néptáncpedagógus, akit eddigi pályájáról és az óbudai néptáncéletről kérdeztünk.

A harmadik kerület emblematikus része a nem csak nevében romantikus Csillaghegy. Az egykori Duna-parti üdülőfalu ma már Budapest egyik legfelkapottabb lakóhelye. A városrész szíve a Csillaghegyi Közösségi Ház, ahol hagyományokat ápolnak és teremtenek. Papp Anita, a ház vezető kulturális referense meséli el, hogyan.

Néhány buszmegállónyira az Eurocenter fölött, kertes házak között, a Toronya utca sarkán áll egy, a környékbeli villákhoz képest egyszerűnek ható épület. Nem egy család otthona, hanem a kerület dimbes-dombos részein élők közös nappalija. Hivatalos nevén Táborhegyi Népház, az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületének székhelye.

Kanizsa József író, költő, kritikus, az Óbudán működő Krúdy Gyula Irodalmi Kör titkára. Neve itt Óbudán nem ismeretlen. A Kéhli Vendéglőben a Krúdy Gyula Irodalmi Kör rendezvényein, vagy a Csillaghegyi Közösségi Ház rendezvényén is megfordult, ahol Gyimesi László vendége volt.

– Jó, hogy újra látlak, szerkesztőkém, nagyon akartam már veled beszélni! – ült le Gutentág a szélső asztalhoz, az író mellé.
– Nosza, ne tartsd magadban – biztatta a megszólított –, de légy rövid, mert dolgozom.
– Épp erről akarok veled beszélni, erről az állítólagos munkádról.

Nagyanya vérbeli keresztanyaként adott tanácsot, és intézett házasságokat. A lakás valóságos átjáróházzá vált, a Nagyapám pedig nehezen tűrte, hogy a rokonok és az ismerősök egymásnak adják a kilincset. Többször szóváltásba került Nagyanyával, ékes német nyelven, mert ha rólam volt szó, vagy titkolni akartak valamit, azonnal átváltottak az anyanyelvükre. Nicht vor dem kind! – hangzott a vezényszó, és már folytatták is németül.