Keresés
rovatok
rovatok
olvass! | 2015 ősz
Fotó: ndependent.co.uk
Simonfalvi Anita
Adrian Mole kulcsa
Egy kontrollmán mizantróp naplója
Tinédzsernek lenni borzasztó dolog. Rettenetes még akkor is, ha nem jelenik meg percenként új pattanás testünk válogatott területein, a szüleink viszonylag normálisak, a testvérünk legalább már totyog, és a kutya sem annyira hülye, hogy állandóan a fűnyíró elé lépjen. Adrian Mole-nak nem volt ekkora szerencséje.

„Ma nagyot dumáltunk Mr. Dockkal. Elmagyaráztam, hogy csonka családban élő, összeférhetetlen, munkanélküli apával rendelkező, halmozottan hátrányos helyzetű gyermek vagyok. Azt felelte, azt sem bánja, ha egy leszbikus, féllábú, alkoholista néger anya meg egy leprás, púpos arab törpe ivadéka vagyok, amennyiben dolgozataim csillogóan értelmesek és intelligensen szerények. Ennyit arról, miként ügyel a pásztor a nyájra!” És ez még csak a kezdet!

Sue Townsend regénysorozatának első kötete, A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója 1982-ben jelent meg, és azonnal bestseller lett, ami – a brit társadalom aktuális eseményeitől eltekintve – a kiskamaszok nyavalyáit figyelembe véve több mint 30 év után is maradéktalanul aktuális.

Ugyanis Adrian Mole minden kínszenvedéseit olvasva, a tizenévesek többsége ma legalább annyira megnyugodva sóhajt fel, mint tették ezt kortársaik anno ’82-ben: nem csak ő az iskola introvertált balfékje, nem csak az ő apját bocsájtották el megint az aktuális munkahelyéről, nem csak az ő anyukája lépett le a szomszéddal, nem csak neki kell percenként a kutyát műtétre vinnie, mert emészthetetlen dolgokkal tömi magát, hál’ Isten nem csak neki kicsi a pénisze és végül, nem, nem csak ő szerelmes reménytelenül az iskola legdögösebb csajába.

„Ma földrajz volt, egy egész órát ültem Pandora mellett. Napról napra jobban néz ki. Mondtam neki, hogy a szeme színe éppen olyan, mint a kutyáé. Azt kérdezte, milyen fajta. Megmondtam, hogy korcs.”

Az osztály is normál menetben oszlik intelligens és kevésbé érdeklődő tagokra, és a tanárok is hozzák az örök papírformát a gyűlöljük-kiröhögjük koordinátarendszerben.

Adrian és komplexusos családja története nem egy idealizált világ szüleménye, amivel a mindenkori tinédzserek azonosulni szeretnének (mint például a Szent Johanna gimi szereplői), hiszen tetszik, nem tetszik, éppenséggel pont benne élnek. Tipikus közhely: végre valaki (jelesül Sue Townsend) pontosan kimondja, leírja, elsírja, kineveti, letojja azt, amit ők is. Nem véletlen, hogy a ’80-as évek végére Adrian Mole nevével fémjelezve alakultak kulturális klubok, olvasókörök vagy épp a festői Komlón rockzenekar.

Hiszen az írónő profi módon szippantja be olvasóit: a fiktív naplóban zajló történet végig egyes szám első személyben szól mind az olvasóhoz, mind magához a naplóhoz is. Az első három kötetben a pattanásos, rigolyás tini Adrian Mole életét követhetjük végig – a gyötrő kamaszkori problémák mellett megjelennek a brit társadalom aktuális problémái is.

„Pandora és Pandora mamája beléptek anya nőmozgalmi csoportjába. Egyetlen férfi vagy fiú sem teheti be a lábát a nappalinkba. Apa felügyelt a bölcsődére az ebédlőben. (…) Apa szerint a nőknek otthon kéne ülni a fazék mellett. Súgva mondta, nehogy halálra karatézzák.”

A később megjelent három kötet már a felnőtt Adrian Mole életébe enged bepillantást nagyon plasztikusan, igaz, sokkal több szociális, politikai problémát boncolgatva. Bár Adrian kilépett az ifi-regény kategóriából, ugyanaz a kontrollmán mizantróp maradt, aki bár pocsék irodalmi vénával rendelkezik, mégis egyre inkább kiemelkedő entellektüelként tartja magát számon, spontán kinyilatkoztatásokra mindig készen.

„Vannak olyan hagyományok, amiket hagyni kell kihalni – ilyenek a madrigálok, a némajáték és a néptánc.”

Az írónő sajnálatos közelmúltban bekövetkezett halála miatt Adrian Mole kortalanná vált. Sose tudjuk meg, milyen lett volna negyvenesként vagy akár nyugdíjasként. Talán olyan, mint nagymamája, aki a világvégére beharangozott nap után ballagott át családjához közölni a vészjóslatot, mert a jeles napon nem ért rá, épp függönyt mosott. Vagy esetleg olyan, mint a céklát zabáló vén kujon, Bert Baxter, akit Adrian társadalmi munkában gondozott. A rafinált öreg halála előtt rábízta annak a titkos doboznak a kulcsát, amiben emlékeit tartotta. A dobozt azonban Adrian gyermekkorban bebetonozódott szerelme, Pandóra kapta. Az, hogy a kulcs valóban illett-e a zárba, és kinyílt-e végül Pandóra szelencéje, minden Adrian Mole rajongóban örök, gyötrő kérdés marad.

„Harmincöt éves lettem. Most már hivatalosan is középkorú vagyok. Újabb lépés a fogínysorvadás, a tolókocsi és a halál felé.”

Adrian Mole