Margó-díjra jelölték elsőkötetes prózaíróként, azonban nem ez az első megjelent könyve. Elmondaná, hogy mivel foglalkozik, és milyen út vezetett a novelláskötete megjelenéséig?
Filozófus, filozófiatanár vagyok, az Eötvös Gimnáziumban és A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán is tanítok. A doktori disszertációm némiképp átdolgozott változata 2009-ben jelent meg Schelling és az antikvitás címmel.
Mikor lerakta Schellinget és a görögöket, szusszant egyet, és jöttek a novellák? Kvázi pihenésképpen, egy komoly filozófiai munka után?
Nem, közben eltelt jó pár év. A könyv megjelenése után tovább tanítottam, és természetesen dolgoztam és dolgozom filozófiai munkákon is. Viszont amikor elkezdtem szépirodalmat írni 2012-ben, az teljesen kiszorította a filozófiai írásokat. Már dolgoztam egy témán, de csak nemrégiben tudtam befejezni. Ebből készül jövőre egy filozófia könyvem A mítosz filozófiája címmel. Van egy kicsit bonyolultabb és vadabb alcíme: Tanulmányok az őrületről és a rettenetről, a felejtésről és a halálról. Nehéz befejezni, mert már kicsit túlléptem a témán, és új dolgokkal szeretnék foglalkozni. Imádtam ezt az egész világot, de most már lezárom magamban.
Tervezek egy fenomenológia filozófiai könyvet, amiben jobban elszakadnék szerzőktől, és inkább kérdésekre koncentrálnék. Ebből már van két szöveg, és persze szeretnék egy új novelláskötetet is.
De mi történt 2012-ben, amikor beindult az „irodalmi agymenése”?
Nagyjából napra pontosan négy éve tört rám nyáron. Nyáron nem tanítok, ami azt jelenti, hogy nem nagyon kommunikálok emberekkel. Már az ezt megelőző években is augusztusra mindig bennem volt a „bugi”, a hiányérzet, hogy most már szeretnék emberekhez beszélni. Igaz, erre ott van a Facebook, tulajdonképpen ott kezdtem először írni. Persze nem novellákat, hanem hangokat, beszédmódokat. Próbálgattam. Nem volt még történet, nem volt narráció, hanem csak valaki beszélt. Valaki, aki nem én vagyok, hanem csak szerepek, pozíciók, hangok… és akkor megindult a szövegáradás. Szóval a novellák megszületésének az egyik közvetlen oka az, hogy közléskényszerem volt. Vannak persze mélyebb okai is. Közvetlenül előtte volt a gerincműtétem, ami elég sok szenvedést okozott, és talán a szenvedésteli pillanatok felkavarták az állóvizet. Ilyenkor pedig feljön ugye bármi, és elkezdtek kibuggyanni a történetek az életemből. Úgy éreztem, ezek a történetek nagyon régóta várakoztak arra, hogy szöveg legyen belőlük.
És a midlife krízis kihozta.
Igen, de talán pontosabb életközépi váltásról, változásról beszélni. Azaz, aki x dolgot csinál, ráébred, hogy szeretne valami mást vagy mást is csinálni, valami olyan közegben kipróbálni magát, ahol addig nem. Több formában is kipróbáltam magam, de végül az írás maradt. Rengeteget tanultam az írásból, egy barátomat idézve „az írás a megismerés egy eszköze”, amiben van valami. Amikor az ember írás közben ismer föl bizonyos dolgokat, amit nem tudott magáról addig, amíg le/ki nem írta.
Mindenkinek írnia kellene?
Abszolúte ezt gondolom: akinek van az íráshoz affinitása, írjon. Írás közben fog rájönni, hogy ez egy önterápia, egy játék, vagy egy olyan kifejezési eszköz, ami adekvát számára. Amióta elkezdtem írni, azóta jobban figyelek a nüanszokra. Ugyanis filozófiailag talán nem annyira érdekes, hogy például ott van egy fa, és a szél hogyan rezegteti a leveleit, vagy éppen a mellettünk ülő asztalnál egy nő hogyan teszi át az egyik lábát a másikon. Amikor az ember ír, akkor elkezd kinyílni a szeme, kiélesedik a világ részleteire. A filozófia egy picit távolabbról tekint le minderre, az általános összefüggéseket keresve. Az irodalmi szövegben érdekes lehet, ha meg tudom írni, hogy valakinek hogy néz ki a tenyere, hogy valaki zavarban van egy szituációban, esetleg fél valakitől stb.
A visszajelzések mennyire voltak fontosak, ha már közösségi médiafelületről indult a szárnypróbálgatás?
Segített. Volt egy megerősítés az ismerőseim részéről, egy lökés, hogy nem járok teljesen rossz úton. Az sem mellékes, hogy mindenkiben, aki ír, van írói hiúság, nárcizmus. Mindenki szeretné, hogyha szeretnék. Az én esetemben annyival picit más a helyzet, hogy nem vagyok már húszéves, akinek most ez az egyetlen visszajelzés a világban, hiszen van egy hivatásom, amit szeretek, és jelentek már meg más típusú munkáim is. Persze a visszajelzések nemcsak azért fontosak, hogy az ember vállát veregessék, milyen jókat írt, hanem a szövegben egy csomó minden olyan van, amiről én nem is tudok. Olyan jelentésrétegei a novelláknak, amik az olvasóban fognak kibontakozni. Tulajdonképpen iszonyúan kíváncsi vagyok, hogy mi van az én szövegemben. És én ezt csak a másiktól, az olvasótól tudom visszakapni. Az írás egy részét irányítom mint szerző, de az, hogy én milyen érzelmi állapotban írom, az egy dolog, az meg egy másik, hogy érzelmileg hogy hat az olvasóra – ezt már nem tudhatom. Hogy működik-e a szöveg? Mert az – hermeneutikai közhely – az olvasóban, a befogadóban lesz kész. Ami az előnyöm, az a fogyatékosságom is: néha kicsit túlspekulálom a dolgokat, ezért tudatosan próbálom érzékibbé, testibbé, élettelibbé tenni az írásokat. A filozófia cserében segít az önreflexióban és a dolgok pontos leírásában. A közösségi médiába beszabadított írásaim után több barátom azt mondta, hogy ezek már irodalmi szövegek, küldjem el őket folyóiratokba. Innentől nagyon gyorsan zajlottak az események. Augusztus 30-án elkezdtem írni, tavasszal már meg is jelent az ÉS-ben egy olyan szöveg, amit szeptember–október tájékán írtam. Azóta megjelent 22 írásom az Élet és Irodalomban, a Holmiban, a Kalligramban, a 2000-ben, a Bárkában, a Tiszatájban, a Műhelyben, a Napútban… remélem, nem hagytam ki senkit. Leközölte írásomat a Szépirodalmi Figyelő, és egy szövegem bekerült a 2014-es Körképbe is (Magvető, Budapest, szerk. Király Levente).
Azért ez elég komoly termés ennyi idő alatt.
Igen. Több irodalmi publikációm van, mint filozófiai. Filozófiában nem publikáltam agyon magam. Van egy könyvem és mellette mondjuk tizenvalahány írásom.
Ott a szöveg jóval nehezebben születik meg, mert az ember folyamatosan azt érzi, hogy még mindig el kell olvasnia ezer oldalt, hogy pontos legyen. Nyilván ezek szakmai igények és persze szorongás is. Itt meg átszakadt egy gát, és az egyre több megjelenés tovább lódított a novelláskötet felé.
Kérem, meséljen a Mint kagylók, mikor bezárulnak című könyvéről! Van egy vezérfonal, ami összetartja a novellákat?
Több kapocs is van. Vannak szereplők, akik átmásznak az egyik szövegből a másikba. Magukkal visznek egy-egy motívumot. Ez a motívum lehet egy szimbólum vagy egy mondat, egy helyzet, amelyek ismétlődnek, csak kicsit megcsavart módon. A szövegek külön íródtak, tehát olvashatók külön is. Azonban ha valaki végigolvassa a kötetet, akkor látni fog egy hol szorosabb, hol lazább hálózatot vagy füzért, ami összetartja őket. Többek között ezért sem került be sok novella ebbe a kötetbe, mert ez így kerek egész. De egy második novelláskötet benne van még a számítógépemben.
Nem fejezetekből, hanem blokkokból áll a könyv, miért?
Azért mert nem követik egymást a szövegek, hanem az egy blokkban lévő írások ugyanazt a témát feszegetik, járják körül. A négy blokk közül az első az erőszak. Barbarizmus, kegyetlenség, félelem, gyávaság. Elég szörnyű, azért is Naturáliák a címe. A második az Isten-élmény, a numinózus, a transzcendens, misztikus-rejtélyes körül forog. A harmadik, a Bolyongani című a gyerekkornak tér- és időbeli téblábolásáról szól, az elveszettség-érzésről, a bolyongásról, ahogy az ember gyermekként rácsodálkozik a világ tér- és időbeliségére. A negyedik pedig a görögös rész, itt a mitológia játszik jelentős szerepet.
Azt mondta, először csak hangok voltak. Ezt hogy értette?
Igen, tulajdonképp az egész novellaírás nem volt szándékos dolog. Úgy születtek ezek a szövegek, hogy először nem volt történet, csak hangok voltak. Valaki beszélt. Tanítás közben is használom ezt a technikát, beszélek egy módon, majd kilépek abból a beszédmódból, és akkor azt egy kicsit árnyalom, vagy épp idézőjelbe teszem a mondandómat. A filozófiai tevékenységben vagy tanításban is van ez a játék. Lényegében ez egy irodalmi forma is – az ember belehelyezkedik másféle pozíciókba, ami nem feltétlen a sajátja egy az egyben, úgy értem, nem én vagyok a hang, Schreiner Dénes, de nyilván nem véletlen helyezkedek éppen így. Valahogy így kezdődtek az irodalmi szövegeim. Egy ideig azt gondoltam, hogy elegek nekem a hangok, de akkor reklamáltak, hogy miért nincs sztori, mi az, hogy valaki csak úgy beszél. Ezért egy idő után keveredett köré összekötő szöveg. Aztán később lettek hozzá nevek. Tulajdonképpen atomokból építettem fel a szöveget: hang, beszélő pozíció, név, utána jött a nyelv. Hiszen önmagában egy érdekes történet nem érdekes irodalmilag.
Más filozófiai prózát írni, ez ott kevésbé számít. Persze most már kezdek a filozófiai írásoknál is ilyen jellegű szövegeket összehozni.
A novella műfajban találta meg magát? Nem gondolkozott egy hosszabb lélegzetvételű szövegen, esetleg egy regényen?
Ez nehéz kérdés, mert úgy érzem, hogy van egy „regénykényszernek” nevezhető jelenség. Valamiért az utóbbi évek, évtizedek során Magyarországon a regény vezető műfajjá vált. Minden író, aki valamit ad magára, előbb-utóbb regényt akar írni. Szerintem ez nem jó, mert vannak, akik más műfajban alkotnak nagyot. Ezzel együtt igen, nekem is benne van a fejemben, hogy valamikor meg lehetne próbálkozni vele. Azonban egyelőre én novellákat tudok írni, ebben találtam meg magamat. Úgy érzem, hogy a rövidebb, tömörebb, pörgősebb műfajban valami jobban kifejeződik a lényemből.
Merre tovább?
2012–13-ban volt a nagy lendület, annyi szöveg született, hogy valójában majdnem három kötetet kitesz. Azóta kicsit leálltam. Mióta megszületett Jonatán, a kisfiam, kevésbé van időm az alkotói munkára. Azon is gondolkoztam, hogy vajon nem csak egy epizód volt-e az írás az életemben. Remélem, nem!
Ha viszont nincs indíttatásom, akkor csak azért, hogy írjak, nem akarok írni. De őszintén remélem, hogy ez a valami megmarad nekem, esetleg idővel megújul.
