Keresés
rovatok
rovatok
szín | 2017 tél
Fotó: Szász Marcell
Varga Kinga
EGY ESTE A TÉRSZÍNHÁZBAN
Bucz Hunor értékőrző társulata 30 éve Óbudán
A Térszínház fogalom egy óbudai lakos számára, az intézményt fennállásának 45 évéből 30 a kerülethez köti. Szerkesztőségünk egy késő novemberi napon Páskándi Géza A vigéc című előadásán járt a helyszínen (premier: 2002), és az igazgató-rendező Bucz Hunort kérdezte.

A Zichy-kastély falai között meghúzódó színház három évtizedes mérlege 27 premier 14 ősbemutatóval, összesen 2500 előadás, 121 külföldi vendégjáték, 16 saját fejlesztésű darab, 540 rendhagyó óra, 14 könyv- és hangos folyóirat bemutató; a repertoár jelenleg 20 darabot számlál.

A Fő térről boltíves bejárat vezet a Zichy-kastély négyszögletű udvarába, a lüktető adventi pezsgés közepette csendes szigetre. A télire félig lebontott KOBUCI kert és a Kassák Múzeum bejáratának közvetlen közelében, jobb kéz felől vasalt kapu, felette felirat: TÉRSZÍNHÁZ. A súlyosan csapódó ajtó erődszerűen zárja le a bejáratot. Bent: kiállítás a Szent Péter és Pál templom történetéből, a terem az Óbudai Múzeum része. A közös előtérben rögtönzött pénztár. Szamosvári Gyögyvér a színház ügyvezetője, a darab főszereplője már jelmezben árulja a jegyeket. Az emeletre, a tulajdonképpeni Térszínházba piros szőnyeggel borított kacskaringós lépcső vezet, a falon a valaha játszott előadások fényképei, díszlet- és jelmezbemutató, egy-egy anyagminta, fintort vágó maszk. A lépcsőn felérve balra található az, ami minden színházszerető ember szívét megdobogtatja, a fekete színházterem. Hirtelen mindegy lesz, hogy melyik kerületben vagyunk, hogy Óbudán vagyunk-e egyáltalán, csak egy dolog számít: a színház.
A társulat szűkös forrásból gazdálkodik, de a hátrányból előnyt kovácsol. A vásári hagyományokat megőrizve a színész jegyet szed, díszletet épít és bont, az előadás utáni nézőváró beszélgetés alatt teával szolgál. Bucz Hunor, a rendező, aki összetart és lelket önt, nagy átlényegüléssel magyaráz a beszélgetni ott maradt nézőknek. Közben a háttérben a másnapi tiszazugi vendégjátékra készülnek a színészek: negyedórája még jelmezben, magasan a szférák felett, most civilben, kimelegedve ácsolnak, kopácsolnak, szedik szét a kulisszát.

A darab szerzője, Páskándi Géza erdélyi magyar író 1974-ben települt át Magyarországra, 1995-ös haláláig aktív részese volt a magyar irodalomnak, öröksége nagy. Sok műfajú szerző, drámái számottevők, a rendszerváltás előtt kifejezetten kedvelt drámaíró, történelmi parabolák (lásd pl. Vendégség) és abszurdoidok maradtak utána (A vigéc is ide sorolható). Összesen több, mint 30 drámáját mutatták be, műveit a 2010-es években is műsorra veszi néhány színház.

Abszurdoid

Abszurdoid az, ami nem abszurd, csak abszurd­szerű, tehát az abszurdnál kevesebb is és több is. Kevesebb filozófiai konzekvenciáiban, ugyanis: nem vallja, hogy a világ értelmetlen, csak azt mondja, hogy vannak abszurd jelenségek.”

(Páskándi Géza: Haladék, esszé, 1974)

A vigécet nem sokszor játszották, a Térszínház a második és eddig az utolsó színpadra állítója. A szerző az előszóban kozmikus vagy zord bohózatnak nevezi művét. A dráma a hazugságról, megalkuvásról, felejtésről beszél, azonban nemcsak a diktatórikus idők áthallásosságára párhuzam, ma is élő szituáció és tükör, éles szemű bírálat arról, a mindennapi életben hogyan foszlik el a remény a szebb jövőről.

Egyszerű díszlet, kettős fehér lépcsősor, fogasra aggatott ruhák, motivikusan visszatérő zene, szaggatottan ismétlődő jelenetek, erős színészi jelenlét. Egy mindenek felett hinni akaró, családját segítő, ezért megbűnhődő anya (Szamosvári Gyöngyvér), egy látszólag gyenge, valójában a végsőkig ellenálló, a szellemi értéket mindenekfelett védő apa (Kovács J. István) és kétségbeesett, befolyásolható lányuk (Bódi Beáta), aki nem látja át környezetét; az összetartozó hármas szereplőmag. Régóta élősködik rajtuk Szunnyai, a sci-fi író, puhány albérlő (Téglás Márton), aki mindig mindent meg fog úszni – éles önreflexív bírálat az írókról, a művészekről –, de alapjaiban ártalmatlan értelmiségi. Hozzájuk, négyükhöz költözik be a Szunnyai könyveinek alapgondolataira összeesküvést kreáló Pén­zes Ciprián kereskedelmi utazó, mindent ellopó akarnok, a vigéc (Csuka János), anti-Krisztus szerű hamis megváltó, aki azt kéri csodálatos portékáiért fizetségül, hogy felejtsenek el újabb és újabb szavakat, dátumokat. Felejtsék el Petőfit, Adyt, Mohácsot, Világost… A nyelv, ami nélkül nincs drámaszöveg, a kultúra, az emberi létezés alapja. Bucz Hunor értelmezésében nem kapunk feloldozást. Az előadás végén kiégve, kiüresedett tekintettel ül az Anya. Férje és lánya támaszként mellette vannak, de hiába. Az anyagi jólétértre cserélt történelmünk, kultúránk nélkül senkik vagyunk, megsemmisülünk.

 

Beszélgetés Bucz Hunorral

A színház 30 éve működik a kerületben, de indulásaként 1969-et, csepeli megalakulását jelöli meg. Hogyan kezdődött a közös történet Óbudával?

A Térszínház most ünnepelte születésének 45. évét, 1986-tól vagyunk Óbudán, 30 éve, kétszer annyi ideje, mint másutt. Ezt megelőzően négy helyen is megfordultunk, mert kilencven előtt nem fértünk bele a művelődési házak közművelődési apparátusának „ízlésébe”, a három T-ből a megtűrtbe se; szabadultak hát minden konfliktustól. Kevés volt a vállalkozó népművelő, így aztán a kényszer egyik helyről a másikra sodort bennünket. Az utolsó váltás 1986-ban volt, 1978-tól 1986-ig Újpesten működtünk, amikor is beleestünk az álcázott privatizációba: azt mondták, ideiglenesen költözzünk ki, mert renoválni akarják a házat, miközben eladták. Ekkor jöttünk Óbudára, ahol előtte többször játszottunk. Befogadtak, itt ragadtunk, megszerettük Óbudát, és nem biztos, hogy túlzok, ha azt mondom, Óbuda is megszeretett bennünket.

Milyen kötődést jelent a Térszínháznak Óbuda, lehet-e azt mondani, hogy óbudai identitása van?

Az identitás manapság divatos szó, magyarul önazonosságnak mondjuk. Mennyire vagyunk Óbudán önazonosak, és hol lennénk ennél jobban, nagy kérdés. Nehéz identitásról beszélni, hacsak nem úgy beszélünk róla, ahogy Illyés Gyula a hazáról a Haza a magasban című versében:

hiszünk abban, hogy érdemes a hazáért élni, dolgozni, bár ez a haza a magasban van, csak az idea létezik; meg kell találni a hétköznapokban, hogyan lehet ezt megteremteni.

Hogy néz ki ez a hétköznapokban?

Szoros a kapcsolat a kerülettel. Az elmúlt évtizedekben sokan jártak a Térszínházba az óvodákból a középiskolákon át a felsőoktatási intézményekig, akár csak különböző egyesületekből; de mi is sok helyen jártunk, szabadtéren is játszottunk Aquincumtól kezdve Békásmegyerig, tanfolyamokat indítottunk, a békásmegyeri Szent József Katolikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium nem indulhatott volna el a mi pedagógiai tapasztalatunk nélkül, de ugyanúgy kapcsolatban vagyunk az AKG-val (Alternatív Közgazdasági Gimnázium) és az Óbudai Gimnáziummal is. Az utóbbiban egyik előadásunk szerepelt az érettségi tételek között. Az óbudai intézményekből, nagyrészt iskolákból továbbra is jönnek hozzánk. Vannak kapcsolataink az óbudai művészekkel is, a nemrég elhunyt Esterházy Péter egyik darabjával országos fesztivált nyertünk, Fábián László lapszerkesztő költő és Czakó Gábor színművét játszottuk, Hervay Gizella neves költőnő műveiből összeállított estünk a mai napig a repertoár része.

A Térszínház jelentős részben pályázatokból él, ami nem könnyű kenyér.

Pályázati színház vagyunk, pályázatról pályázatra araszolunk. Egyre nagyobb a fáziskülönbség a pályázati rendszer és a pályázók életritmusa között. A pályázatokat későn írják ki, egyáltalán nem veszik figyelembe a tervezést, hogy a színházi évad ősztől nyárig tart. Nem lehet évadban gondolkodni, még kevésbé távlatokban, pedig a színésznevelés szempontjából döntő lenne, ráadásul az elbírálás szempontjai és azok következetes érvényesítése bizonytalan. Ennek következtében az eredmények minimum hektikusak, nem lehet tudni, hogy mikor, miért és mennyit ér a tervünk, és az indoklás, ha van is, olcsó, átlátszó. Nekünk különösen csehül áll a szénánk vagy a szcénánk. Mellékesen mondom, hogy az elmúlt hat évben négyszer kinulláztak bennünket a működést biztosító pályázaton. Legutóbb a színházi kuratórium azt mondta, hogy nem tudnak minket hova besorolni. Volt olyan év, hogy a támogatás megvonását azzal indokolták, hogy nem vagyunk elég innovatívak és progresszívak, amit a kuratórium a nélkül állít, hogy eljönnének előadásokat nézni.

A társulat 21 főből áll, ők milyen státuszban vannak a színháznál?

A színház nem tudja eltartani a dolgozóit, ezért erre több megoldás van: 1.) a dolgozó másutt keresi meg a kenyerét, 2.) a színházban csak részint, vagy több színházban is vállal szerepeket, 3.) a színház mellett nincs másik munkahelye, viszont alkalomadtán vállalkozik. Jóllehet munkanélküliség van, de a mai helyzet rugalmasabbá teszi a munkalehetőségeket.

Személyes életútja és a Térszínház indulása összefüggésbe hozható az amatőr mozgalommal. Pontosan hogyan?

Diák- és egyetemista koromban, a hatvanas években, a hetvenes évek elején amatőr társulatokhoz tartoztam; színházi szemléletünk a hivatásosokra, ahogy mi neveztük, a kőszínházakra is hatott. Tér-és tárgydramaturgiájuk az amatőrök eredményeiből táplálkozott, de nem csak nálunk, hisz Kantor vagy Grotowski Lengyelországban, Ljubimové Moszkvában sem létezhetett volna az ottani műhelyszínházak kísérletei nélkül. Az más kérdés, hogy a magyar amatőr színházak túl izgága és mozgékony társaság volt az akkori viszonyok között, nem fért bele az aczéli politikába, fel kellett szalámizni. Volt, akit becsalogattak a kőszínházba, volt, akinek ígértek mindenfélét, és végül nem engedték meg. Nekem más utam volt. Megmaradtam a műhelyszínházi elképzelésemnél, és vezetésemmel a Térszínházat így érte, ahogy mondani szokták, a rendszerváltás / módszerváltás / átmaszkírozás 1989–1990-ben. Most olyan közvetlenül nem fenyeget bennünket a cenzúra, más eszközökkel tesznek lehetetlenné egy alkotó embert, társaságot. Jobban meg kellene becsülni azokat, akik az értéket képviselik és nem csak a bóvlit.

A Térszínház a színházi előadások mellett egyaránt fontosnak tartja a pedagógusi/tanári attitűdöt, a népművelést – a társulat tagjai többnyire rendelkeznek pedagógusi diplomával. Hogyan oszlik meg ez a két tevékenységi forma?

A színház mindig is jó nevelési eszköz volt, de általában a színházról mint esztétikailag mérhető produkciókat létrehozó és nevelő célzattal működő intézményről beszélni nehéz. Ha a színháztörténetet vagy a jelenlegi helyzetet szerte a világon megnézzük, azt látjuk, hogy más egy afrikai színház valahol Tanzániában, más a Broadway-n, más színházat játszanak Palesztinában a kőeső közepette, vagy Oroszországban a cigány színházban, és megint mást Japánban. Tudomásul kell venni, hogy a magyar színház mindig is a magyar nyelvet, kultúrát, szellemiséget szolgálta, ezért jött létre, ez nem változott azóta sem. Mindig is meg kellett küzdeni a függetlenségünkért. Soha nem voltunk hódítók, és gyarmataink sem voltak, csak itt voltunk, mégis meg kellett védeni magyarságunkat, többször ránk kényszerítettek idegen nyelveket, idegen szimbólumokat, idegen szellemiséget. A művészetnek, az értelmiségnek, az iskoláknak, a közművelődés csarnokainak nemzeti megmaradásunkat kell szolgálnia. Ebben nagy szerepe van a színházaknak, mert a magyar nyelv művelése és az irodalom közvetítése változatlanul alapvető feladat ma is, ebben a közösségi élményt adó művészetben.

Nevezhetjük a nyelviséget a Térszínház egyeik credójának?

A magyar szellem, a magyar önazonosság nagymértékben a nyelven múlik. Nálunk a fordításirodalom vagy a szinkronizálás más országokhoz képest rendkívül magas szintű. Tévút, ha azt hisszük, hogy a globál angolság a paradicsomba visz, mert ahogy azt egy átlagos japán vagy egy francia, egy lengyel, egy cseh vagy egy magyar beszéli, az még pincérnyelvnek sem elég, nemhogy értéket őrizzen meg és öntudatot adjon. Más a kétnyelvűség, Camus franciául és angolul is anyanyelvi szinten beszélt. Addig, amíg a latin Európa anyanyelve volt, minden iskolázott ember tudott latinul, még ha ez a hétköznapokban konyhalatinság is volt, s bár tudásuk nem olyan szintű volt, mint Janus Pannoniusé vagy a reneszánsz Petrarcáé, aki fő műveit latinul írta; de az értelmiség olvasott klasszikusokat, és értette a latin nyelvű bölcseletet. Ma még nem beszélhetünk ilyen értelemben Európa anyanyelvéről vagy világnyelvről, anyanyelvünk elsekélyesedésével a tudás képességét veszítjük el. Mi gyönyörű magyar fordításban játsszuk Beckettet, Ionescót vagy Szophoklészt, és előadjuk Bornemissza Péter Magyar Elektra című tragédiáját. A külhoni dráma magyar fordítása és a magyar dráma egyaránt fontos nekünk.

Milyen értékek határozzák meg a munkásságukat?

Kis színház vagyunk, és valóban igyekszünk értéket képviselni. Véletlenül sem tévedünk üzleti alapokra, nem leszünk kereskedelmi színház, ahogy a Kádár-rendszerben sem gyártottunk ünnepi műsorokat a Forradalmi Ifjúsági Napokra. A színházi műhelyünk munkamegosztása és munkamódszere eltérő a nagy színházakétól.

A közösségi alkotást igyekszünk megvalósítani, és ebben nagy szerepe van a rögtönzésnek és a próbafolyamat kísérleti szakaszának, a szöveggondozásnak.

Mindent megbeszélünk, mindenkinek kötelessége átlátni, hogy miben van benne, hogy legyen fogalma az egészről. Szeretnénk, hogy korunk ne idegenítse el az embereket a színházi élménytől, célunk az empatikus együttműködés a játszók és a közönség között. Ez például nem jöhet létre, ha mikrofonba beszélnek, és a hangfal beszél a színpadról, és a néző nem tudja, honnan jön a hang.

Meg lehet határozni a Térszínház főbb stílusjegyét?

Egy fontos stílusjegy van, amit Craig nyomán le is írok: architektonikus, vagyis nem benyomásokat és hangulatokat közvetítünk, és nem ringatjuk álomvilágba a közönséget, hanem a cselekvők által közvetítjük a cselekményt. Cselekvésen a belső cselekvést, a szándék erejét, a kép élességét, a cél tudatosságát értem, azzal a paradoxonnal megvilágítva, hogy „ne állj ellent a nem cselekvésnek!” A néző tudja, hogy színházban van, és mégis élje meg sarkától a feje búbjáig a konfliktust, merüljön el a cselekmény fő sodrában. Nem intellektualizáló színház vagyunk, hanem az érzékszervekre, a képzeletre építjük a játékunkat. Nem ülünk a közönség ölébe, ilyen értemben tartózkodóak vagyunk. Népszínházi törekvéseinkben az érzékletes és expresszív kifejezést tartjuk fontosnak mind a vásári és szabadtéri játékainkban, mind bent a kamaraszínházunkban. A Hitel című folyóiratban ezt részletesen kifejtem (2014. szeptember).

Mivel foglalkoznak most, folytatja-e a színház a vendégjátszások hagyományát?

Benedikty Tamás Szuvenír című 700 oldalas könyvét október 6-tól november 9-ig, esténként 23 folytatásban olvastuk fel. Mivel boltban nem lehet kapni, azt gondoltuk, feladatunk a terjesztése ebben a formában. Decemberben Martfűn és Cibakházán játszottunk, de nem tudunk eleget turnézni, mert a művelődési házaknak csökken a költségvetése. Nem tudják megfizetni a vendég­előadásokat, így a vidék nem kap színházat, Erdélyben, Felvidéken ugyanez a helyzet. Szétesett a színházi rendszer, a színházi területnek nincs gazdája. Ablonczy László 2012 februárjában a Hitelben ír erről, hivatkozik ránk is. A kőszínházaknak őrült apparátusuk van arra, hogy szervezzék a közönséget, nekünk erre nincs forrásunk; de bármilyen nehéz körülmények között dolgozik is az ember, mégiscsak az értéket akarja képviselni.

Nem érdekel a gyengébb ellenállás iránya, nem csábulunk, maradunk azon az úton, ami szerintünk a jó irányt célozza meg. 2017-ben lesz a reformáció éve.

Ebből az alkalomból műsorra tűzzük Bornemisza Péter Szophoklész-magyarítását, a Magyar Elektrát. Arany János születésének 200. évfordulójára pedig a Nagyidai cigányok és jó néhány balladája kerül színre. Fontos a készenléti állapot, mert még minden jóra fordulhat.