Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2016 nyár
Fotó: Ligeti Blanka illusztrációja
Gyimesi László: Költőverseny a faház teraszán
(részlet egy soha el nem készülő regényből - 4. rész)
– Tanárúr, merre jártál tegnap, amikor az ég zengett? – kérdezte Burma az éppen belépő öregurat. – Hiába vártunk egész nap…
– Odaát voltam a múzeumban – mentette ki magát Tanárúr. – Tegnap volt a költőverseny, tudjátok, az aquin­cumi, arra el szoktam menni.

– Mostanában verset is írsz? – csodálkozott Pofapénz. – Regényt, az rendben van, hallottunk róla, de a vers, az új… És az pláne, hogy versenyezel…

– Dehogy írok verset – mosolyodott el Tanárúr –, legutóbb süvölvény koromban vetemedtem ilyesmire! De szeretem meghallgatni, mit írnak mostanában a többiek, ugye. A miheztartás végett, vagy csak úgy műélvezetből, nem is tudom.

– Érted egyáltalán, amit manapság összehordanak? – fintorgott Gutentág. – Én bizony egy szót sem…

– Csak nem olvasol verseket? – dörmögött közbe a Rabbi. – Sose hittem volna.

– Olvasni éppen nem olvasok, de olvashatnék, és akkor nem érteném – vigyorgott a hajdani csónakházi gondnok.

– Nekem van egy haverom, az költő, szokott is díjakat nyerni az ilyen versenyeken – vette át a szót Balogh Tamás. – És én értem minden szavát, na.

– Ismerjük – legyintett rá a Törpe. – Itt dolgozott a gyárban, a kemencén…

– Onnan ismerem, száz éve, úgy éljek – folytatta az egykori kemencés. – De a Burmának is haverja, még a Rabbival is eliszogat néha…

– És nagy marhaságokat ír rólatok a regényeiben – dünnyögött közbe Tóbi, a csapos. – Meg rólam. Nem is mer bejönni ide mostanában. Legalábbis egyedül nem.

– Tegnap is itt volt – csóválta meg a fejét Pofapénz. – A Stabillal üzletelt valamit.

– Azt mondtam, egyedül nem mer… – vonult vissza Tóbi, de már nem figyeltek rá.

– Mi is rendezhetnénk egy költőversenyt itt a faházban – szikrázott ki Balogh Tamásból az ötlet.

– Csak a kerthelyiségben, kinn a teraszon, idebent nem – váltott szigorúra Tóbi hangja. – Idebenn tilos ordítani.

– Nem nótaversenyt mondott a Balogh, csak költőversenyt – kelt az ötlet védelmére Pofapénz. – Az én Eszterem is jöhetne.

– Ki tud itt verset írni? – tárta szét a kezét a Rabbi. – Egyébként a versenyt ellenzem.

– Verset mindenki tud írni – nyilatkoztatta ki a Törpe.

Csodálkozva néztek rá, így zavartan kiegészítette a mondatot.

– Verset mindenki tud írni. Csak nem mindenki akar.

– Akár tudtok, akár nem, akár versenyezni akartok, akár nem, csakis a teraszon tehetitek – tért vissza a maga alkotta szabályhoz Tóbi. – Ismerlek benneteket, így is, úgy is ordítozni fogtok.

Burma elgondolkozott, aztán megkérdezte Tanárúrtól:

– Hogy is néz ki az a költőverseny? Eddig valahogy kihagytam.

– Több egyszerű szabálya van – magyarázta Tanárúr. – Jeligésen lehet beküldeni verseket, római vagy görög formában kell írni, nem hosszút. Színészek olvassák fel a pályaműveket, egy zsűri értékeli, és azonnal kiosztják a díjakat.

– Bármiről lehet írni? – kérdezte Pofapénz.

– Hát van egy úgynevezett hívó szó, azt figyelembe kell venni… – folytatta volna Tanárúr, de beindultak az észkerekek.

– Én kitűnő hívószavakat tudok – lelkesedett Balogh Tamás.

– Tudjuk! – húzta el a száját Gutentág. – Muskotályos.

– És színészeket sem kell hívnunk, én elmondom a verseinket… – folytatta Tamás. – Én annak idején a Kerék utcai suliban szavalóversenyt nyertem, és a kerületin is…

– Tudjuk, tudjuk, vagy háromszázszor mesélted – türelmetlenkedett Pofapénz. – Ezek szerint a versenyben nem akarsz részt venni.

– Dehogynem, attól, hogy szavalok, még írhatok, igaz, Tanárúr?

– Meg a zsűri is te lehetsz – mérgelődött Gutentág.

– Á, a zsűri az a Tóbi lesz, ő mindjárt kioszthatja a jutalmakat is – ábrándozott el Balogh Tamás, megnyalva a szája szélét. – Én mindenképpen versenyezni akarok.

– A verseny sohasem tetszik az Úrnak – emelte fel a szavát a Rabbi.

– Aztán miért nem? – csodálkozott Burma.

– Két dolog miatt – a Rabbi kinyújtotta a kezét, égre meresztette a mutatóujját. – Először: aki nyer, annak kevélység költözik az ő szívébe, s a kevélyeket eltaszítja magától az Úr. Másodszor: aki veszít, annak agyát elborítja a sárga irigység, s az még kevésbé lesz az Úr kedvére.

– Az Úr nem kerül be a zsűribe – intézte el az ügyet Gutentág. – Ha morog, csak hallgatóként tegye.

– Akkor lesz verseny? – reménykedett Balogh Tamás.

– Lesz – nyugtatta meg Burma. – De nem a muskotályos a hívószó.

– Akkor legyen a kéknyelű…

– Tág a választékom, bökjetek rá egyre – mutatott a sorakozó palackokra Tóbi. – De a zsűri nem én leszek, azt leshetitek, díjakat is csak úgy adok, ha valaki kifizeti.

– Smucig fráter vagy, de hát ezt mindig tudtuk – mondta halkan a Törpe. – Tág a választékod, szűk a markod.

– Legyen ez a hívószó – mosolyodott el Tanárúr.

– Ez egy egész mondat – tiltakozott Burma. – Legyen egyszerűen tág.

Ebben maradtak, Balogh Tamásnak furcsán csillogott a szeme.

– Erre már van is egy jó rímem – dünnyögte –, tuti nyerő.

– Most mindenki hazamegy, megebédel, és megírja a versét – hirdette ki Tanárúr. – Mivel én nem indulok a versenyben, szívesen elbírálom a zöngeményeiteket.

A társaság megkönnyebbülve fogadta el az ajánlatot, hiszen Tanárúr lehetett volna a legveszélyesebb ellenfél. Még a latin meg a görög verselést is ismerte, jobb hát, ha kimarad.

– Négy órakor gyertek vissza – instruálta tovább a leendő versenyzőket –, hozzátok a műveket, szépen, nagy betűkkel írjatok, hogy a Balogh el tudja olvasni!

– Én tudok verset írni, de nem akarok – jelentette ki Törpe. – Valakinek közönségnek is kell lennie. Legfeljebb trombitálok egyet a győztesnek.

– Ha jól tudom, két kannásért eladtad a trombitádat – emlékeztette Pofapénz, de a kis embert nem lehetett megállítani.

– Akkor dobolok!

– Én sem versenyzek – dörmögte a Rabbi. – Összeüthetnék ugyan egy igazi zsoltárt, de a verseny maga istenkáromlás. Csak azért hallgatom meg, hogy közbeléphessek, ha nagyon elfajulnak a dolgok.

Alig múlt pár perccel négy óra, már ott szorongott a csapat a faház teraszán. Tanárúr honnan, honnan nem, elővarázsolt egy csatos üvegnyi bort (nem muskotályosat), azt szopogatták. Odaóvakodott hozzájuk Sunya is, sőt a híres építész is közelebb húzta a székét. Balogh Tamásban felötlött a gondolat, hogy nem a versek, hanem a rizling iránti érdeklődés ösztönözte őket, de elhessegette a rosszindulatú feltételezést. Komoly, értelmes emberek ők, dehogy potyáznának.

Kiderült, hogy csak hárman hoztak verset.

Pofapénz előre mentegetőzött, hogy ő „a megbeszélés szerint” felesége, Eszter versével indul. Néhányan nem tudtak semmiféle megbeszélésről, úgy emlékeztek, a majdani totókirály csak megemlítette a dolgot mint lehetőséget, de nem lett harag a dologból. Egy nő, bármilyen okos, a faházban nem rúghat labdába.

Balogh Tamás füzetnyi összefirkált papírt szorongatott, láthatólag készült a győzelemre. Burma egyetlen lapot terített maga elé, lefordítva, hogy senki se pislogjon idejekorán belé.

– Ki kezdi? – kérdezte Tanárúr.

– Mivel mindet én olvasom fel, illő, hogy én legyek az első – jelentette ki Balogh Tamás, és máris rendezgetni kezdte papírjait. – Hányat olvashatok?

– Egyet, természetesen – förmedt rá Gutentág. – Mindenki egyet. S ha rendes akarsz lenni velünk, a legrövidebbet választod.

– De az csak két sor – ment el a kedve Balogh Tamásnak. – A címmel együtt három. És inkább találós kérdés, nem is igazi vers.

– Annál jobb – szólt bele kéretlenül Sunya. – Legalább találgathatnak a kevésbé vájtfülűek is.

– Jó, ha két soros, és tetszik az úri társaságnak, felolvashatsz utána még egyet – esett meg Tanárúr szíve a kétségbeesett poétán. – Halljuk hát!

Balogh Tamás felállt, kortyolt egyet a rizlingből, nagy levegőt vett és kieresztette Hangját.

Találd ki, mi az?

Ez a címe – magyarázta. – Most jön a vers.

Se nem szűkös, se nem tág,

Kinyalja a Gutentág.

– Óbuda a kultúra városa! – sóhajtott Burma. – És Balogh benne a kultúrcézár.

– Miért, na, miért? – fortyant fel Tamás. – Mert nem tudod kitalálni, mi az, nem kell ilyeneket mondani.

– Én a Manöken micsodájára tippelnék – jegyezte meg a Törpe.

– Honnan tudod, hogy az se nem szűkös, se nem tág? – vigyorgott Gutentág. – Megkérdezted a Tóbitól? Azt a kinyalást meg alkalomadtán megbeszélem a Baloghgal. Négyszemközt, naná, majd előttetek.

– Mert nem is a Manökenére gondolt – tépelődött Sunya. – Szerintem a magáéra.

– Aha, plusz két rúgás – nyugtázta az ötletet Gutentág.

– Csöndesebben! – lépett ki Tóbi a teraszra. – Ugye, megmondtam, hogy ordítani fogtok. Ráadásul idegen bort vedeltek. Nem lesz ez így jó!

– Ígérjük, hogy az összes díjat itt isszuk el nálad, a tiédből – ígérte az esélytelenek nyugalmával Sunya. – Ha én nyerek, mindenkit két körre hívok meg.

– Én is! – csatlakozott hozzá a Törpe.

– Hát ajánlom, hogy nyerjetek – húzódott vissza a söntéshez Tóbi.

– Ha elárulom a megfejtést, felolvashatok még egyet? – reménykedett Balogh Tamás, de meg sem várta a választ. – Az én Bözsém réz habüstje a megfejtés, amiben a habcsókokat keveri ki, és amit bizony a Gutentág igen nagy lelkesedéssel nyalt ki tegnapelőtt is.

Nem fogadta elsöprő lelkesedés a helyes választ, és amikor előhúzta a következő verset a papírhalmazból, inkább tiltakozásnak, mint helyeslésnek tűnt a morgás.

– Halljuk inkább a Pofapénzét! – legyintett Gutentág. – Neki talán nem kell kimagyaráznia magát.

Pofapénz takaros disztichont olvasott fel, mert mondanunk sem kell, a sértődött Balogh Tamás nem volt hajlandó más versét felolvasni. Szép nyáresti hangulat ragyogott át a sorokon, Tanárúr csodálkozva hallgatta.

– Ez igen! – mondta. – Szabályosak a verslábak, igazi római hexametert, pentametert hallottunk, helyén voltak a cezúrák, csókoltatjuk az Esztert.

– Most káromkodtál? – kérdezte a Rabbi.

– Az enyém is szabályos volt! – éledt újra a dac Balogh Tamásban.

– Szabályos, igen – bólintott Tanárúr. – De nem római volt a forma, úgy mondanám, hogy ütemhangsúlyos rigmust hoztál, az is lehet jó, de más műfaj. Hallgassuk meg Burmáét is!

Burma egy négysoros jambikus verset hozott, mindegyik négylábú sor ötödik szótagja után cezúrával, szépen szólt, mint a mintájául szolgáló középkori himnusz.

– Ez egy ambroziánus vers, és gyönyörű! – örvendezett Tanárúr. – De sajnos ez sem igazi latin forma, Szent Ambrus püspök ugyan az ókor alkonyán élt, de már nem volt az antik kultúra képviselője.

– Legyen ebből elég! – rikkantott a Törpe. – Még a végén nem lesz kinek dobolnom. Pofapénz nem nyerhet, hiszen nem a maga versét hozta, Burma nem nyerhet, mert nem elég latin, a Balogh Tamás, hm, meg hát a Balogh Tamás. Tegyünk igazságot!

– Én is igen szomjas vagyok – helyeselt Gutentág.

– Az az Úrnak tetsző döntés – emelkedett fel a Rabbi –, ha egyikük sem kap semmit. Így sem a kevélység, sem az irigység bűnébe nem esnek.

– Tévedsz – intette le, persze kellő tisztelettel Tanár­úr. – Az lesz az igazságos, ha mindhárman kapnak díjat. Mondjuk úgy, három hasonló különdíjat, a bátorságukért. Rögtön hozom is, mert valahogy kinn felejtettem a díjakat a kisközértben.

– Nem igazság, mind a hárman – dünnyögte Gutentág. – Jövőre én is írok valamit.

– Te? – rúgta bokán a Törpe. – Én tudok verset írni, csak nem akarok. De te soha nem fogsz megtanulni.

Megérkezett Tanárúr a különdíjakkal (Balogh Tamás muskotályost kapott), de nem bontották fel a palackokat. Sunya odasétált a pulthoz.

– Én nyertem – mondta Tóbinak. – Mindenkinek vihetsz, amit kér. Egyelőre csak egyet!