Hogyan lett az építészmérnökből helytörténész?
Amikor nyugdíjba mentem, a szakmám nem tartott rám igényt, nem kaptam az új helyzetnek megfelelő feladatokat – kezdte az emlékezést Gálosfai Jenőné, Hédy. – Mindig aktív, sürgő-forgó ember voltam, rettenetes lett volna a tétlenség. Álltam a vitrinem előtt, néztem az összegyűlt tárgyakat. Ez itt a dédanyámé volt… Ezt a nagyapáméktól örököltem… Lehetséges, hogy a tárgyak egyszerűen túlélik alkotóikat, használóikat? Elgondolkodtam, mit is tudok én az őseimről? Örömeikről, gondjaikról, s általában az életükről? Rádöbbentem, hogy keveset, az illendőnél is kevesebbet. Ha a temetőben jártam, rám köszöntek az ismerős nevek, családom német felmenőinek kőbe foglalt emlékei, de a nevek mögött nem sejlettek fel a sorsok.
Az elhatározást tettek követték, komoly kutatómunka vette kezdetét.
Így volt. Korábbi munkahelyeimen megtanultam a dokumentációk kezelését, hellyel-közzel a forrás- és szövegkritikát, a hiteles szerkesztést, nem amatőrként kellett az új feladatokhoz látnom. Az első forrásmunkáim a család iratai voltak, keresztlevelek, bérmálási, házassági bizonyítványok, végrendeletek (na, ez kevés volt, a spórolós németek csak a legbonyolultabb ügyekben fizettek ügyvédet). A Horthy-rendszerben mindenkinek be kellett szereznie a származását több nemzedékre visszamenőleg igazoló dokumentumokat, ezek többnyire megmaradtak, és segíthettek abban, merre is induljak el.
Ezek az iratok elsősorban a magyarországi életre vonatkoztak, de eljutott az „őshazába”, Bajorországba is.
Igen, oda vezettek a szálak. L. Gál Éva alaposan feldolgozta a Zichy család zsámbéki-óbudai ágának levéltárát, meglelte és közzétette az első telepesek névsorát. Örömmel fedeztem fel a 17 ember között Johannes Wittmann nevét, ő lett az én családom óbudai ősapja. A hazai kutatások mellett kitűnő partnerekre leltem Németországban, Rottenburg am Neckar levéltárában és másutt is. Rengeteg adatot találtam a bevándorlás körülményeiről, a hazát váltók nem kis terheiről, a XVI–XVII. század életkörülményeiről.
Eredményeit egy máig hézagpótló könyvecskében, a két nyelven megjelent Németföldről gyalogszerrel, tutajjal című, a Braunhaxlerek 300 évét feldolgozó tanulmányában tette közzé. Könyve nagy sikert aratott, sokan keresik ma is.
Annak ellenére, hogy a kötet terjesztése, könyvesbolti forgalmazása nem jól sikerült, mind a szakma, mind az igényes óbudai közönség felfigyelt rá. Ezer történettel tudnám kiegészíteni az abban leírtakat, persze, ez szétfeszítené ennek a beszélgetésnek a kereteit.
Mintegy a sikerkönyve oldalvizén megszületett második műve, az óbudai vendéglátás történetével foglalkozó Kockás abrosz, jó kadarka.
Ebben a munkában már jobban keverednek a kutatómunka eredményei a személyes emlékekkel. Az óbudai vendéglátás aranykorát gyermekként, fiatal nőként végig követhettem, családom, rokonságom jelentős része vendéglősként, kocsmárosként vagy egyéb módon közvetlen részese, formálója volt ennek az aranykornak. Természetesen nemcsak az ő tevékenységükkel foglalkoztam, igyekeztem minél teljesebb képet adni a városrész vendéglátói kultúrájáról. Hozzáértők mondják, hogy ez sikerült is. Feltártam a legendás intézmények hanyatlásának, majd megszűnésének okait, körülményeit, és itt-ott már örömmel számolhattam be az újjászületés bíztató jeleiről is.
Ezt követte az Óbuda régi ízei című rendhagyó szakácskönyve.
Nem szakácskönyvet akartam én írni, bár nem bánom, hogy legtöbben csak a receptek miatt forgatják. Hiszen a receptek is kifejezik azt a törekvésemet, hogy a nemzetiségek együttéléséről, egymásra hatásáról adjak hiteles képet. Óbudán a magyar, a német, a zsidó konyha különbségei és azonosságai, a konyhaművészetek átfedései tükrözik az életmódok összefonódását is. Ha valaki – remélem, mindenki – elolvassa a bevezető tanulmányt, alapos ismeretekhez juthat a hétköznapi lét és a közösségi ünnepek tárgyi és szellemi kultúrájáról, a szőlőműves és egyéb polgári lét szigorú szabályrendszeréről, a rituálékon felülemelkedő, megtartó hit erejéről.
Rebesgetik, hogy a közeljövőben újabb munkával örvendezti meg híveit.
Ismét az ősök iránti tisztelet kényszerített a papír elé: az óbudai temetők történetéről kívánok egy tanulmánykötetet kiadni, amelyben az ókortól napjainkig szeretném áttekinteni az óbudai sírkertek sorsát.
Amikor két éve átvehette az Óbuda Kultúrájáért Díjat, úgy gondoltam, soha jobb kézbe nem kerülhetett volna a tekintélyes elismerés. Nemcsak a könyveinek szólt ez, hanem annak a fáradhatatlan munkának is, amit a táborhegyi közösségben vagy éppen az Óbuda Baráti Körében végez. Mindezt testi bajok közepette, s úgy, hogy családi, anyai, nagyanyai és dédanyai kötelezettségeinek is eleget tesz. Élete maga is példa a hagyomány, a hűség hétköznapi értelmezéséhez.
Fontos, hogy elmondjam: sem kutatómunkám, sem kulturális tevékenységem nem valósulhatott volna meg, egy könyvem sem láthatott volna napvilágot férjem, Gálosfai Jenő bátorító segítsége nélkül. Ha kellett, kutató társam, ha kellett, a sofőröm volt, néha átsegített a hivatalok packázásain, tartotta a lelket bennem, ha elcsüggedtem volna. Egyetemi szerelem volt a miénk, már több mint fél évszázada élünk együtt, minden sikerem fele az övé…
Ebben a rövid beszélgetést tükröző írásban nem térhettünk ki egy hihetetlenül gazdag élet minden lényegi momentumára; sok fontos dologról, legyenek azok eredmények vagy tervek, nem szólhattunk. Abban bízunk, hogy olvasóink utánanéznek a tárgyiasult eredményeknek, a könyvtárakban vagy az Óbudai Múzeum recepcióján megkeresik Hédy könyveit, s részeseivé lesznek annak a küldetéses életnek, amellyel Gálosfai Jenőné megajándékozott bennünket.
Hozzávalók: Tíz dkg vaj vagy margarin, két-három tojás, tizenkét dkg cukor, harminc dkg liszt, két és fél liter tej, egy csomag sütőpor, öt dkg mazsola, reszelt citromhéj, egy csomag vaníliás cukor.
