Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2016 ősz
Fotó: Sánta Balázs
Vig György
KOSSUTH-DÍJAS NÉPDALÉNEKES, AKIHEZ NAGY LÁSZLÓ IS VERSET ÍRT
Beszélgetés Budai Ilonával, az Óbudai Népzenei Iskola tanárával
Számos egyéb kitüntetése mellett idén ő is a Kossuth-díjasok sorába lépett. A csodálatos énekes, avatott népzenegyűjtő, elhivatott tanár énekéért Kodály Zoltánné és Nagy László is rajongott. A rádióhallgatók több, mint két évtizeden át élvezhették népzenei műsorait, ma is tart népzenei táborokat, Óbudán harmincegy éve tanítja a gyerekeket.

Gyömörén, egy nagyon pici Győr-Sopron megyei faluban járta ki az általános iskolát, Ménfőcsanakon kezdett komolyan énekelni gimnazista korában. Már akkor is álmodott arról, hogy a népzene lesz az élete?

Ilyesmin én sosem gondolkoztam, eszembe sem jutott, hogy mit is érhetek el, csak azt éreztem, hogy az embereknek tetszik, és örömet okozok az énekemmel. Tizenöt évesen nem gondolkoztam a távlatokon. Örömmel énekeltem a népdalokat, tanulni is nagyon szerettem őket.

Akkoriban jóformán még el sem indult a táncházmozgalom, a népzene, népművészet itthoni reneszánsza is később kezdődött. Kitől lehetett autentikus népdalokat tanulni, hallani?

Gyakorlatilag senkitől. Volt egy nagyszerű magyar-orosz szakos tanárnőm, Asbóth Márta – hál’Istennek még él –, aki akkor került ki az egyetemről. Egyszer tartott egy rendhagyó Csokonai-órát, amin elénekeltem A tihanyi echóhoz című megzenésített verset. Nagy sikere volt, még a tanfelügyelőknek is tetszett. Akkor kérdezte meg tőlem Márta néni, hogy ismerek-e népdalokat is, mire elkezdtem énekelni, amit az általános iskolában tanultunk. Azt mondta erre, hogy ez mind nagyon szép, majd elénekelt nekem valamit, amitől szemem-szám elállt. Ez volt talán a Szivárvány havasán című Kodály által gyűjtött gyönyörűséges, szép gregorián gyökerekre utaló népdalunk, és gyakorlatilag itt dőlt el a sorsom.

Itt lettem szerelmes ezekbe a dalokba, csodálatos szövegekbe, dallamokba, díszítésekbe. Márta néni eldöntötte a sorsomat, bár én ezt akkor még nem tudtam.

A gimnázium után meredeken szárnyalt fölfelé nép­dal­énekesi karrierje, jött a Ki mit tud?, utána a Nyílik a rózsa, aztán az 1970-es Röpülj Páva. Ez utóbbi fantasztikus siker volt, hiszen nagyon erős mezőnyben nyert első díjat, ráadásul Kodály Zoltánnétól különdíjat is kapott. Akkorra már ismerte az autentikus népdalokat, éneklési módokat. Hogyan közelítette meg ezt a világot?

Márta nénivel csak kottából tanultunk. Neki nem is voltak ilyen jellegű anyagai. Az érettségi után az óvónőképzőben Törzsök Béla bácsi mutatott nekem először dalokat és az énekeket a Pátria hanglemez sorozatból, akkor hallottam először autentikusan felcsendülő népdalokat. Tehát ő volt az, aki az eredeti anyagot megmutatta nekem, és felhívta rá a figyelmemet, hogy azon az úton kellene haladnom, amin a régi énekeseink. Béla bácsi mindig hangsúlyozta: nem másolunk, szűrd át magadon, amit hallasz, és próbáld meg kialakítani azt az énekstílust, amiben jól érzed magad. Gyakorlatilag húszéves koromtól kezdve foglalkoztam eredeti anyagokkal, huszonegy évesen el is jutottam Erdélybe.

Akkor már elkezdődött a saját gyűjtés is?

Így van. Akkoriban még nagyon keveset tudtam Erdélyről, a határon túli magyarokról, mert ez nálunk tabu téma volt. Márta néni mint irodalomtanár adta először kezembe Koós Károly Varju nemzetség című regényét, ami óriási élmény volt. Folyton mentem hozzá, hogy még szeretnék olvasni, akkor jött Tamási Áron és a többi erdélyi író. Szép lassan befolytak a tudatalattimba, az életembe, úgy éreztem, el kell mennem felfedezni Erdélyt, ami ennyi csodát és titkot őriz.

Mikor és kivel ment először?

Egy aranyos társasággal jártam először Erdélyben 1971-ben. Baross Gábor kórusában énekeltek az ELTE-n, egy szereplés alkalmával ismerkedtem meg velük, és nagyon jó barátságot kötöttünk. Tehát egy 8–10 fős baráti csapattal jutottam el először Mezőségre, Székre, ami gyakorlatilag a táncházmozgalom fészke volt. Onnét indult el ez az egész, úgyhogy nagyon jó helyen kezdtem.

Bekopogtattak családokhoz, házakhoz?

Egyetlenegy ismerősünk volt, aztán sorba adtak bennünket. Olyan szerencsém volt, hogy egy csodálatos, gyermektelen házaspárhoz kerültem, Sóspál Mártonékhoz. Zsuzsi néni nagyon szépen énekelt, ráadásul szinte szülő-gyermeki barátsággá mélyült a kapcsolatunk. Amikor Széken jártam, nem is mentem máshová, csak hozzájuk.

Magnóval dolgoztak?

Először az ember csak jegyezgette, kottázta a dalokat. Később éreztem, hogy fontos lenne a hangfelvétel is, az egy dolog, hogy a szolmizációs hangok megvannak; de jobb, ha tudom kötni a hangot az archoz, az emberhez, a történethez, ezért később már magnóval dolgoztam. Akkoriban Erdélyben a románok gyanakodva fogadták a magyar látogatókat, sőt volt egy időszak, amikor tilos is volt magánszemélynek magyarokat fogadni. Az 1980-as évek elejétől kezdve már nagyon veszélyes volt, de a ’70-es években még érdekes módon békén hagytak. Később viszont ajtó-ablak becsukva, vastag pokróc feltéve az ablakra, nehogy kihallatszódjon, és csendben próbáltunk énekelni.

Első önálló népdalestjét Nagy László nyitotta meg egy önnek ajánlott verssel. Milyen kapcsolatban volt a költővel?

Kiss Ferenc irodalomtörténész hallott valahol énekelni, megkeresett, és elmondta, hogy író-olvasó találkozókat szervez könyvtárakba, művelődési házakba. Az is szép – mondta, amikor az írók, költők elmondják a saját verseiket, felolvassák műveiket, de jó lenne, ha valaki a versek között énekelne, netán olyasmit, amit ezek a költők-írók is szeretnek, tehát népdalokat. Azt válaszoltam, hogy megtisztelő a feladat, nagyon szívesen vállalom.

Ferenc rengeteg programot szervezett a ’80-as évek elejétől, főleg vidéki nagyvárosokba, Veszprémtől, Pécstől, Győrön át Kaposvárig, Nyíregyházáig. Így találkoztam Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral, Páskándi Gézával, Ratkó Józseffel, nekik énekeltem.

Veszprémből jöttünk haza egy író-olvasó találkozóról Nagy Lászlóval, amikor az első önálló estemre készültem az Egyetemi Színpadon. László itt lakott Óbudán, az Árpád fejedelem útján, és mielőtt kiszállt volna a kocsiból, félve megszólítottam. László, lenne egy nagy kérésem – kezdtem bele, ő hátrafordult: – Na, mondjad. Vettem egy nagy levegőt, és belevágtam: nemsokára lesz egy önálló estem az Egyetemi Színpadon, nagyon szeretném, ha ön nyitná meg. Kiszállt a fájós lábával és a botjával, visszahajolt a kocsiba és azt mondta: meglesz, kislány. Én csak egy bevezetőt reméltem, de ő egy gyönyörű verset mondott el. Az a címe, hogy Szólítlak hattyú – Énekes Budai Ilonának.

Nem tudom, melyik a nagyobb boldogság, egy Kossuth-díj vagy Nagy László verse, amit önnek címzett, magához írt.

Nem is lehet összehasonlítani a kettőt, ám ha soha életemben nem kaptam volna semmi más elismerést, „csak” ezt a verset Nagy Lászlótól, akkor is boldog ember lennék, és boldogan halnék meg.

Az éneklés, népdalgyűjtés mellett a tanítás is élete meghatározó része, ráadásul ebben is az úttörők közé tartozik, hiszen másfél évtizeden át a rádióban volt egy énekóra sorozata. Ez kinek az ötlete volt?

A ’70-es évek elejétől kezdve minden nyaramat azzal töltöttem, hogy négy-öt népzenei táborban tanítottam éneket. Többek között Hajdúszoboszlón is, ahol a népzenei tábor szervezését a debreceni Délibáb Együttes vállalta Joób Árpád vezetésével – Isten nyugosztalja, nemrég temettük el –, és ennek a zenekarnak tagja volt Dévai János is. Amikor megszűnt a zenekar, Dévai János felkerült a Magyar Rádióhoz népzenei szerkesztőnek. Felhívott, és azt mondta: Ilona, lenne egy feladat – népdalt kellene tanítani a rádióban. Máder László volt a rovatvezető, összeültünk, és kitaláltuk az Énekeljünk együtt című műsort, amit a Vikár Béla Népdalkör segítségével készítettem. Ott ültek előttem, nekik beszéltem arról, mire kell figyelni, hogyan kell énekelni, és meg is tanultunk egy dalt 15 perc alatt.

Milyen visszajelzések jöttek? A hallgatók ültek a rádió előtt, és visszaénekelték?

Rengeteg levelet kaptam, nemcsak Magyarországról, hanem a határon túlról is. Odaültek a rádió mellé kis magnóval, és fölvették, amit tanítottam. Kaptam egy levelet Nyíregyháza mellől, egy tanító nénitől, aki egy versenyre abból az anyagból állított össze a gyerekeknek egy népdalcsokrot, és első helyezést értek el.

Ez tulajdonképpen kísérlet volt, ami bevált?

Így van. Kezdetben mi is úgy gondoltuk, ha egy-két évig kitart a műsor, akkor már célt értünk. De annyi volt a pozitív visszajelzés és a betelefonálás, hogy heti rendszerességgel 12 évig műsoron maradt.

Ezt követte egy másik hosszú életű műsora.

Igen, amikor úgy éreztük már, hogy egy kicsit fárad az Énekeljünk együtt műsor, újítani kellene, akkor Kondor Katalin, aki akkor a Kossuth adó vezető szerkesztője volt, azt mondta, hogy Budai Ilona nélkül nem tudja elképzelni a Kossuthot. Üljön le a népzenei rovat, és beszéljük meg, mi lehet a folytatás. Akkor találtam ki a Fúvom az énekem című műsort. Az volt az alapötlet, hogy mesélek az élményeimről, amiket több, mint 30 éves gyűjtőútjaim során megéltem, és azokhoz kapcsolódóan egy-egy dalt is megszólaltattam.  Ez is csak egy próba volt, ami 11 évig ment.

Annyi szép élmény gyűlt össze bennem, hogy úgy éreztem, ezekkel példát is tudnék mutatni emberségből, hitből, szeretetből, tisztességből.

A gyűjtés közben megismert emberek megosztották velem szívük féltve őrzött titkait is, közel engedtek magukhoz. Amikor ez a műsor is megszűnt, harmincezer aláírás gyűlt össze a folytatásért.

Miért szűnt meg?

Megváltozott az adó műsorstruktúrája, politikai lett, ahol nincs szükség ilyen jellegű műsorra.

Azt hiszem, hogy ezzel sokan vitatkoznánk. De a tanítás megmaradt.

Igen, megmaradt, a táborok is megmaradtak. Ugyan most már nem négy-öt táborba megyek, csak kettőt tartottam meg, és maradt a népzenei iskola is, ami már 31. éve működik Óbudán.

Csodálatos dolog, amit ebben az iskolában fölépítettek, de mielőtt rátérnénk, eszembe jutott, hogy ön nemcsak dalokat gyűjtött, hanem népmeséket is.

Amikor az ember elmegy gyűjteni, akkor összeszaladnak a rokonok, szomszédok, mindenki szeretne mondani vagy énekelni valamit. Amikor elfogy az ének, vagy pihenésképpen, valaki elkezdi azt, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, Erdély­országban, és mi történt, hogy történt…” Eleinte én is kacagtam rajta, vagy elgondolkoztam, de ilyenkor kikapcsoltam a magnót. Ezek a mesék elszálltak. Egyszer csak rájöttem, hogy tündéri dolgok, nem szabad, hogy elvesszenek. Attól kezdve hagytam a magnót szaladni. Ezekből a mesékből állítottunk össze az Allprint Kiadóval 12 éve egy gyerekkönyvet Székely mese-beszéd címmel. Járt hozzá egy CD is, ami akkor újszerű dolog volt.

Megfigyeltem az előbb, amikor beidézte az erdélyi mesélőket, azonnal átváltott arra a csodálatos, zenei, archaikus tájszólásra.

Ha az ember sokat jár arrafelé, jó füle van, és élvezi hallgatni azt a gyönyörű tájszólást, amit ők még beszélnek, akkor egy idő után belemászik a fülébe. Most voltam otthon édesanyámnál Győr-Sopron megyében, kimondottan arra figyeltem, ő hogyan beszél, és rájöttem, hogy az édesanyám is nagyon szép tájszólást használ, csak nekem már természetes, ha őt hallgatom. Fel sem tűnik, milyen gyönyörűen kerekíti, ejti, ritmizálja a szavakat meg a hangokat. Ha egy kicsit ráhangolódom, én is tudom ezt a szép szigetközi nyelvjárást.

Amikor belevágtak, hogy fölépítsék az Óbudai Népzenei Iskolát, ami, ha jól tudom, Európában is egyedülálló, hogyan kezdte el a munkát a gyerekekkel?

Az az igazság, hogy amikor elkezdtem tanítani, akkor együtt tanultam a gyerekeimmel. Azt mindenképpen tudtam, illetve mindannyian tudtuk, akikkel együtt indultunk, hogy a tanítási-oktatási metodikánk alapja az eredeti anyag. Tehát azt hallgassanak, eredeti anyagról tanuljanak a gyerekeink, ahogy én Törzsök Béla bácsitól Sopronban tanultam. Szépen áteresztik magukon, amit hallottak, tehát nem másolva szólaltatják meg a saját hangjukon. Abban a kezdetektől biztos voltam, hogy én ezt így szeretném csinálni.

Ekkorra már rengeteg saját maga által gyűjtött anyag állt a rendelkezésére.

Rengeteg gyűjtött anyagom is volt, saját is, meg Kallós Zoltántól és a MTA-tól is. Ma körülbelül 200–250 ezer összegyűjtött népdalunk van, a világon nincs még egy nép, amelyiknek ennyi lenne. A németeknek van hatezer, és az is úgy, hogy a fele a magyarországi sváboktól gyűjtött anyag, mert az ő archívumuk tönkrement a II. világháborúban. Ezt csak összehasonlításképp mondom, tehát nincs szégyenkeznivalónk. Bőségesen volt mit a gyerekek kezébe adni.

Azt viszont nem tudtam, hogy itt nemcsak tanár vagyok, hanem bizonyos értelemben pszichológus is. A gyerekek lelkével, mindennapi kis gondjaival is foglalkoznom kell ahhoz, hogy tudjam a másik oldalukat erősíteni.

Tehát az órák nagy része eleinte azzal ment el, hogy megismertem a családjukat, életüket, problémáikat, és ezekre próbáltam valamiféle gyógyírt vagy tanácsot adni. Csak miután ezen túl voltunk, tudtunk igazán foglalkozni a népdalokkal, az énekkel, de megérte. Néha el szoktam mondani a szülőknek: ha nem beszélgetnek velük, el sem tudják képzelni, milyen fantasztikus gyerekeik vannak. Mindegyik egy kis gyémántkő, és mi, tanárok és szülők lennénk azok, akik elkészítik a foglalatot a gyémánthoz. Ez lenne a mi faladatunk, de nem mindig sikerül.

Az 1970-es években, amikor gyűjteni kezdték a népdalokat, népzenét, akkor az itteni és a határainkon túli magyar falvakban még könnyű volt élő hagyományokra bukkanni. Úgy tudom, hogy itt az iskolában ma is nagyon fontos, hogy olyan előadókat találjanak, akik még nem iskolában tanulták a népzenét, hanem természetesen jön belőlük a dal. Hol találnak még ilyen előadókat?

Nagyon érdekes, mert mindig azt mondjuk, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, már nem lehet találni, már nincsen, pedig még mindig találunk, ha nem is teljesen új dalokat, szépséges variációkat, csodálatos szövegeket, dallam- és ritmusvariációkat. És még mindig vannak énekesek, akik így énekelnek. Fábián Éva kolléganőm például mindig tud hozni olyanokat a váraljai táborba, akik archaikusan, szépen éneklik a gyimesi dalokat, de például Somogyban is vannak ilyenek.

Ez azt jelenti, hogy modern korunk őrült világában is él a népzene?

Ha csak az országszerte működő népdalköröket nézzük, amiket sajnos többnyire a hatvannál idősebb korosztály működtet, akkor azt mondhatom, hogy még mindig él. Nézem a 60–70–80 éves néniket, férfiakat, akik kijönnek a színpadra és énekelnek, és azt mondom, hogy még mindig csoda, ami nálunk működik.

Ez egyszerűen csoda, hogy még több ezer ember énekel az országban, népdalkörökben és azon kívül is! Különleges helyzetű nép, ország vagyunk.

Ezen belül a népzenei iskola különösen fontos oktatási központ, ráadásul ide fiatalok járnak.

Igen, fiatalok és gyerekek, akik vagy szülői indíttatásra, vagy a saját igényük alapján jelentkeznek hozzánk, mert valamiért fontosnak érzik a népzenét és a népdalokat. Idén hetven új gyerek jelentkezett az iskolába. Nem baj, hogyha nem lesznek mind hivatásos énekesek, de biztos, hogy jó tanár, jó szülő válik belőlük, mert úgy nőnek fel, és olyan értéket kapnak a szívükbe, lelkükbe, amivel egész eljövendő életükben tudnak gazdálkodni. Szebb és gazdagabb lesz az életük, és ezt továbbadják a gyerekeiknek is. Szoktunk panaszkodni, hogy hat év után kiengedünk egy gyereket, és kezdhetjük elölről. De épp az a csoda benne, hogy kezdheted elölről, és tovább csepegtetheted a nyelvhez, hazához, népzenéhez való szeretetet, hűséget. Szerintem csodálatos a pedagógus élete!

Könyvet is írt, ha jól tudom.

Pontosabban készült velem interjúkötet, ami a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatában jelent meg. Ha a Jóisten erőt és időt ad, akkor idén szeretnék megjelentetni egy kis saját könyvet a találkozásaimból. A rádióműsoromból válogattam ki hatvan anyagot, már elkészültek a hangfelvételek, a szövegeket begépeltük, most már csak a tördelésre és a nyomtatásra várunk. A kötetet természetesen CD-melléklettel és kottával egészítjük ki.