Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2017 tél
Fotó: Váczy András
Váczy András
lajosing – Mézbarna félhomály
Óbudától Hollywoodig
Koltai Lajos Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, rendező, érdemes művész neve gazdag és színes karrierje során számos magyar és nemzetközi filmmel kapcsolódik össze. Mindazonáltal pályáját meghatározzák gyökerei: Óbudán született, itt nevelkedett, járt iskolába, serdült ifjúvá. Koltai Lajos vérbeli óbudai.

Komoly megtiszteltetésben volt része tavaly nyáron.

Maradandó… Életműdíjat kaptam a Kalat Nissa fesztiválon egy kisvárosban, Szicília közepén. Nagyon kicsi hely, főtérrel, korzóval, három templommal, gyönyörű hangulattal. Megható szeretet vett körül, már csak az olasz filmjeim miatt is: az Oscarra jelölt Malénát és Klaus Maria Brandauerrel a Marió és a varázslót Itáliában forgattam. Jöttek az emberek velem szemben az utcán, és a rendőrfőnöktől kezdve a cukrászig mindenki „Grande maestro”-nak hívott, és fényképet készített velem. Egy városkörnyéki rádióantenna a városka szimbóluma, ennek kicsinyített, aranyozott mása az Életműdíj, de kaptam egy másikat is: a helybéli, híres pipakészítő adott át kézzel faragott pipát. De legfontosabb volt az a sugárzó szeretet, amivel ezt a fesztivált megrendezték, és amivel engem körülvettek. Egyik nap átvittek az onnan egy órányira lévő Cefalúba, Szicília egyik legszebb tengerparti kisvárosába, ahol meglátogattam az ottani étteremtulajdonost, azt, aki Óbudán korábban a Vörösvári út és Bécsi út sarkán a régi „Fahn” vendéglő helyén vitt étteremet. Enzónak hívják, remek szakács, és arról is híres, hogy RAI 1-en főzőműsorokat csinált. Most azzal állt elő, hogy nyissunk közösen Óbudán étteremet, ahol nekem az lenne a dolgom, hogy esténként üdvözlöm a vendégeket. Van itt lakása, gyakran jár ide, szóval, még nem tett le a vendéglőről…

Mit jelent ön számára Óbuda?

Abszolút meghatározó. A Flórián téren éltem meg a gyerekkoromat, ahol akkor még állt két, gyönyörű szecessziós ház. Odajárt Bea, a nővérem zongoraórára Klári nénihez.

Még léteztek a régi óbudai utcák, a helyükön most szalagház van. A Szentendrei úton, közvetlenül a Kőrösi Csoma iskola mellett születtem, tizenkét évig jártam oda, ott érettségiztem.

Anyám a konyhaablakból látta, hogy bemegyünk-e az iskolába, én a fiú-, Bea a lánybejáraton. Megvan még a lakás, most üresen áll, a keresztanyám lakott benne utoljára. Alul volt a Holchspach vendéglő, ami a keresztapámé volt, és a környékbeli fuvarosok jártak oda zónapörköltet enni, spiccert inni. Búcsú is volt, a vendéglő elől indult, és majdnem a Gázgyárig tartott, tele végig mindenféle portékát kínáló árusokkal. És majdnem a házunk előtt volt hajóhinta és ringlispíl. Nagy szenvedélyem volt a hajóhinta, odavoltam érte, de otthon óriási vita kerekedett miatta, mert 50 fillérbe került, és bizony az akkor számított. 50 filléres, egy gombócos fagylaltért hálásak voltunk, két gombóc maga volt a mennyország…

Mire emlékszik még óbudai kisfiú korából?

Katolikus család vagyunk, a kis templomba jártam nagyanyámmal májusi ájtatosságra, litániára, és minist­ráltam is, ott lettünk keresztelve, bérmálva, ismertem a papokat, idős korukig személyes kapcsolatban voltunk. Mögöttünk volt egy grund, ott fociztunk, később a kerületi kölyökcsapatban rúgtam a labdát. Lejártunk a Duna-partra, ahol most a Sziget Fesztivál zajlik, megvolt a híd is, a merész fiúk onnan ugráltak a Dunába.

Ön is?

Dehogy! Rossz viszonyban voltam a vízzel, baromi nehezen tanultam meg úszni. Anyámék kivittek a Rómaira, a Béke Strandra, ahol most a kugli bábu áll, és úgy üvöltöttem, hogy azt hitték az ott nyaralók, szüleim vízbe akarnak fojtani. Annyira féltem a víztől.

Hogyan teltek az iskolaévek?

Nekem az iskola nagyon fontos volt. Anyám a szülői munkaközösségben segítette az iskola életét, varrt, takarított, és egyebet csinált. Szüleim a tanárokkal jó viszonyban voltak, az osztályfőnöknőm, Karsai Cili néni matematika tanárnő az 50. érettségi találkozón is felemlegette őket.

Mikor ragadt önre a Sutyi becenév?

Iskolás koromban, a tanárok is Sutyinak hívtak. És amikor beindult a kulturális élet, Kaplony Mikivel szerveztük, később egészen a filmcsinálásig jutottunk. Közben szavaltam, minden versenyen elindultam, és vagy első, vagy második lettem. Tiszavölgyi tanár úr, magyar-történelem tanárom, majd osztályfőnököm a gimnáziumban nyomott a humán irányba, holott én a reálosztályba jártam sajnos, küszködtem a matematikával, fizikával. De versmondásért és a velejáró verselemzésért nagy ötösöket kaptam! Harmadikos gimnazista koromban kiszúrt engem Perger Feri bácsi, a gázgyári, forgószínpados színház főrendezője. Jártam próbára, és az Üzlet az udvarban című darabban én lettem a huligán.

Olyanokkal játszottam együtt, mint Kun Szilárd, aki az 1952-es Helsinki Olimpián ezüstérmes lövő volt, ő hozott nekem a szerepemhez pálmafás inget, mert akkoriban még senkinek nem volt. Mindenki meg volt győződve, a tanáraim is, hogy a Sutyi színész lesz.

Amikor arra került sor, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán melyik szakra jelentkezett?

Semelyikre, mert abban az évben nem volt felvételi. Viszont fölvettek egyetemre, magyar–népművelés szakra, de hála Istennek helyhiány miatt lecsúsztam róla, úgyhogy érettségi után a Magyar Televízióhoz kerültem. Ott a mélyvízbe dobtak, egy évig dolgoztam elektronikus kamerával napi adásokban: élőben focimeccset, tévéjátékot, színházi adást, mindent csináltam. 1965-ben hét hónapig tartó, háromfordulós felvételi után bekerültem a rendező-operatőri szakra.

Milyen filmmel jutott be?

Egy szép kisfilmmel, ami egy sérült gyerekről szólt, aki egyedül kóvályog egy fantasztikusan költői helyszínen, egymásba nyíló udvarokon a Király utcában. Máriássy Félixet megérintette a történet keserű romantikája. A rendező–operatőr csapat ketté lett bontva, Máriássy és Makk Károly volt a két tanár, én Máriássy osztályába kerültem, a végén összekeveredtünk, ketten szakosodtunk, és csináltuk a rendezők filmjeit. Még elsőben készítettem egy nagyon keserű rendezői filmet, ami miatt kis híján ki is rúgtak politikai okokból… Túl szomorúra sikerült. Harmadévében kiszúrt magának Illés György tanár úr, a Papi. Azt mondta, hogyha ez a srác végez, jön mellém. És így történt, szó szerint.

Mi volt a dolga pályakezdő operatőrként?

Papi mellett voltam kameraman úgy, hogy rögtön a kamera mögé ültetett, és én rögzítettem szabadon. Ezt csak ő csinálta Magyarországon, senki más. Ez is óriási mélyvíz volt. Így csináltuk meg Fábry egyik legszebb filmjét, a Hangyabolyt, 1973-ban Mészáros Márta Szabad lélegzetében pedig már önállóan dolgoztam. Addigra egy csomó dokumentumfilm volt mögöttem mint Balázs Béla Stúdiós, főiskolásként is szabadon dolgozhattam. Többek között én fényképeztem Maár Gyula Prés című egyórás játékfilmjét Törőcsik Marival a főszerepben, attól kezdve jegyeztek.

És ennek köszönhetően hívták a magyar filmművészet legkiválóbb rendezői.

Kovács Andrással a Ménesgazdát, Gothár Péterrel a Megáll az időt és talán az 1950-es évekről szóló legjelentősebbet: Gábor Pállal az Angi Verát csináltuk. Úttörője voltam a dokumentarista játékfilm vonulatnak Dárdaiék Jutalomutazásával és a Filmregénnyel.

Aztán következett pályafutásom egyik csúcsa: Maár Gyula Déryné hol van? című filmje, főszerepben Törőcsik Marival, aki az alakításért Cannes-ban Arany Pálmát kapott.

Hogyan találkozott Szabó Istvánnal?

Szabó úgy keresett meg, hogy látta a most említett, ma is legjelentősebb színes Dérynét, és elmondta, jó ideje figyel, élvezi, amit csinálok, különösen a világításban az arcok használatát emelte ki. – Mi lenne, ha elhívnálak másfajta kirándulásra? – kérdezte. Ez nekem olyan volt, mint amikor egy festő színt vált, amikor új korszaka kezdődik. A Bizalom egy zöldesszürke film lett, elképesztően nehéz volt megcsinálni. Egy szobában forgattunk ötven napig. Gyönyörű lett, az egyik legszebb vizuális munkám a mai napig! Kevesen tudják, hogy Oscar-díjra is jelölték.

Szabó István: Bizalom
Forrás: Mandarchív.hu

Az egész ország drukkolt a Redl ezredesnek, majdnem megkapta, és persze össznépi örömünnep volt, amikor a Mephisto Oscar-díjas lett.

Épp egy tévéfilmet forgattam Németországban, televízióban láttam, ahogy Szabó meg Brandauer egymást átölelve ugrálnak. Fantasztikus élmény volt!

Ha jól számolom, harminchét éve dolgoznak együtt Szabó Istvánnal. Ez már több munkakapcsolatnál?

Ő az egyetlen, igazi barát, aki kiválasztódott az életemben. Egyformán gondolkodunk a világról, a világ bajairól.

Ha már szemszög és látás… A neve operatőri szakkifejezés lett: „lajosing”.

Kanadában forgattam egy amerikai filmet, és azon gondolkoztam, hogyan használhatom nem szokványosan a visszavert fényt. Mivel meleg tónusú világot akartam, nem falról a fehéret, hanem sötét bútorokról verettem vissza a fényt. Ezt a Déryné-korszakomban úgy hívták, hogy „mézbarna félhomály”. És egyszer csak találkoztam valakivel Amerikában, aki azt mondja: „lajosingoltunk egyet”. Ahogy te szoktad. Ettől kezdve, ha valaki olyat akart csinálni, mint én, az lajosingolt. Stílus lett.

Szabó István: Mephisto,
Forrás: mubi.com

Hogyan indult a kinti karrierje?

Úgy, hogy a külföldi munkavállalást intéző Interkoncerthez Mexikóból jött egy telex, az volt a fax előtt: „az Angi Vera című film operatőrjét keressük”, nem tudták a nevem. Hivatalos választelexben megírtuk, hogy az az operatőr Koltai Lajos, és egyébként ő csinálta a Mephistót és a Megáll az időt. Erre rögtön ajánlatot tettek, és mentem Mexikóba. Ott találkoztam Luis Mandoki rendezővel, akinek a szülei magyarok voltak, de ő Mexikóban született, és Amerikában végezte az iskoláit, magyarul nem beszélt. Vele csináltam a Gaby – Egy csodálatos élet című gyönyörű filmet Liv Ullmann, Robert Loggia főszereplésével. Ez a film nyitotta ki az összes hollywoodi kaput Mandokinak és nekem. Következő alkotásunk a drámai White Palace, magyarul A gyönyör rabjai Susan Sarandonnal és James Spaderrel, ami az egyik legszebb amerikai filmem. Az 1990-es évek elején egymás után kaptam a felkéréseket. Mandokival még két filmre összeálltunk, amelyekben Melanie Griffith, illetve Andy Garcia és Meg Ryan játszották a főszerepeket. Attól kezdve csupa új ember, új rendező jött az életemben.

Milyen volt a kapcsolata a világsztárokkal?

Szerettek, mert érezték a belőlem feléjük áradó szeretetet, azt, ahogy róluk gondolkodom. Azt mondták, hogy „jött nekünk a Lajos ajándékba”, és ezt a szeretetet látni a képeimen, a fénnyel átölelt arcokon. Törőcsik Mari a hetvenedik születésnapján mondta: – Te az idegrendszeremet is le tudod fényképezni, belülről is látsz engem.

Miközben gyönyörű nőket fényképezett, sosem párásodott be az optika?

Nyáron Szicíliában ebédeltünk, színészek és színésznők ülték körbe az asztalt, derűsen társalogtunk erről-arról. Ők is megkérdezték tőlem, mit éreztem, amikor Monica Belucci állt előttem meztelenül. Azt válaszoltam, hogy a munkám hasonlít az orvoséra. Semmiféle érzelmi viszonyban nem vagyok azzal, aki a kamera előtt áll, az a dolgom, hogy a legjobb fényt adjam rá.

Guiseppe Tornatore: Malena,
Forrás: filmdroid.hu

És amikor viszontlátja a filmben?

Akkor sem a nőt látom. Hogy világos legyen, elmesélek egy régi történetet. Máriássy elküldött főiskolásként egy gyerekoperációra, tüdő és szív szétválasztására. Kézi kamerával vettem fel a két és félórás műtétet, semmi bajom nem lett. Megnéztük a filmlaborban a sebésszel: – Lajos, ez gyönyörű, tökéletes, kongresszusokra visszük… – áradozott. Később Máriássy ötletére levetítettük a kollégák előtt, pár perc múlva senki nem volt a vetítőteremben. Én sem, hófehér lettem. Soha többet nem tudtam megnézni.

Életpályájában nagy korszakváltást jelentett a rendezés. Hogyan csöppent bele a Sorstalanság direktori székébe?

Nem csöppentem bele, készültem rá. Először ott is operatőrként jöttem szóba, fogtam a könyvet, elolvastam és beleszerettem. Elmondtam Radnóti Zsuzsának, a Vígszínház vezető dramaturgjának, aki közölte, hogy Kertész Imre nagyon szeretne velem találkozni. Imre elhozta magával azt a forgatókönyvet, amit Spiró Gyuri írt. Elolvastam. Megint találkoztunk a lakásunkon, elmondtam, hogyan csinálnám meg a filmet. – Tudtam, hogy érted, amit írtam, azt akarom, hogy te rendezd – mondta ki a varázsmondatot. És felhívta a producert: – Koltai a rendező.

Mi fogta meg?

Azt hiszem az, amikor elmeséltem neki, hogyan akarom látni a fiút a filmben, és hogyan mutatom meg, ahogyan ő lát, és amit látni akar a világból.

Nekem rendezőként is csak nagyon kicsi lépést kell megtennem a kamera mögül, hogy együtt legyek a szereplőkkel. Erre mondták az amerikai színészek, hogy Lajos nem hagy minket magunkra, egy térben van velünk, ugyanazt a levegőt szívja.

Ezt az operatőri közelséget tartja rendezőként is?

A közelséget és a szeretetet. Közelről nézem a szereplőket, és nem fülhallgatóval hallom a hangjukat. A Sorstalanság befutotta az egész világot, nagyon nagy sikerekkel. Ennek és operatőri múltamnak köszönhetem, hogy rendezőként hívnak.

Ráadásul nem akármilyen filmhez: Claire Danes, Vanessa Redgrave, Meryl Streep, Glenn Close, Natasha Richard­son… az Este című filmdráma káprázatos névsora. Az a Michael Cunningham írta a forgatókönyvet, aki Az órák című regényéért Pulitzer-díjat kapott.

Vanessa Redgrave-vel, aki előző este látta a Sorstalanságot, úgy ültem le egy londoni szállodában először, hogy fogta végig a kezemet. Ezer kérdése volt… Hosszasan beszéltünk arról, hogyan akarom megcsinálni az Estét. Ez a film az ő búcsújáról szól, aki már az emlékeiből él és abból a pici jelenből, ami még van neki. Arról, hol tart benne a fájdalom, és mikor engedjük el. Ezt akartam megmutatni. Szép, megható, regénybe illő beszélgetés volt. Kérésére még játszott a filmben a síbalesetben meghalt lánya, Natasha Richardson, külön jelenetet írattam neki. Boldogan jött Meryl Streep és Glenn Close, aki forgatás után sírva köszönte meg, hogy ott lehetett.

A közvetlenül a háború után született generációt egy életen át foglalkoztatja a XX. század. Filmtémákat tekintve ez valóban kimeríthetetlen időszak volt.

Igen, a XX. egy őrületes század volt. Végig dübörgött két világháború és utána nem sokkal 1956. Akkor én tízéves voltam, nekem az is háborús élmény. Természetesen benne van valamennyi fontos filmemben.

És talán egy következőben is benne lesz? A Láthatatlan hídról van szó, ami Julie Orringer magyar származású amerikai írónő regénye. A történet három, munkaszolgálatot többször megjárt testvérről szól, akik Konyáron születtek, egy Debrecen alatti kis faluban, illetve a háború pokláról, a szerelemről, a családot összetartó szeretetről. Fölröppent a hír, miszerint szeretné megfilmesíteni a regényt. Miért?

Régóta vágyom arra, hogy filmet csináljak arról, ahogy a magyarok a történelem által gerjesztett szélben keresztezik egymást, és hogy az események miként sodorják az emberi sorsokat. És hogy a szeretet képessé tesz a borzalmak túlélésére. Julie-vel a könyvbemutatón találkoztam. – Tudod, mi inspirált engem, amikor a könyvet írtam? A Sorstalanság és A napfény íze – mondta, és megölelt. A forgatókönyv elkészült, gondolatban a szereplőket is kiválasztottam…

Mikorra tervezi a forgatást?

Egyelőre várok, finanszírozási gondok merültek fel. Addig is dolgozom, például Germanus Gyula Bengáli tűz című könyvének megfilmesítésén.

Egyszer kéne egy filmet csinálnia arról, amiről a beszélgetésünk elején mesélt: sráckoráról, Óbudáról.

Tudom… Kérdezik is, miért nincs már egy forgatókönyv. Jó barátaimnak, Bereményinek vagy Spirónak kéne megírni.