Wrabel Sándor hirtelen vált felnőtté, hiszen 1944-ben, amikor Magyarországon a világháború harci eseményei zajlottak, lett 18 éves. A munkatáborok embertelen körülményeit is kevesen élték túl, de mindezen életveszélyek ellenére Wrabel Sándor hazatért, és elhatározta, hogy képzőművészeti tehetségét a budapesti Képzőművészeti Akadémián fejleszti tovább. Mesterei Pór Bertalan és Kisfaludi Strobl Zsigmond voltak. A végzést követő időszakról kevés adatunk van.
Segítségül hívtuk , aki a Wrabel Sándorral foglalkozó Tehetség – talonban című, 1964. augusztus 9-én a Szabad Föld újságban megjelent egész oldalas cikkében elmondja, hogyan próbálta a művész a tanulmányait befejezve megélhetését biztosítani: „… Volt már anyagmozgató munkás egy kulturális intézményünknél, mázolt hajót az újpesti hajógyárban, sőt egyik állami gazdaságunk juhászaként is tevékenykedett. A 38 éves Wrábel Sándor viszont már négyszer kért alkalmat a Képzőművészek Szövetségétől, hogy kiállításon mutat(koz)hasson be a közönség előtt – hiába. A helyi tanács, bár megjutalmazta népművelő munkájáért, ez ideig nem vette észre, hogy ez a nem mindennapi tehetségű művész, megfelelőbb hely híján, egy megszüntetett temető ravatalozótermében dolgozik…”
Befogadta, támogatta őt Zámolyi László atya – a békásmegyeri Szent József Plébánia papja –, akinek e barátság révén az évek során egy kis Wrabel-gyűjteménye alakult ki. A plébánia tulajdonában álló volt iskolaépületben, amely ma a Szent József Ház nevű közösségi tér, Bús Balázs III. kerületi polgármester jelenlétében 2012 húsvétján állandó kiállítás nyílt a művész nevét viselő Wrabel-teremben.
Wrabel az 1956-os forradalom fegyveres harcaiban nem vett részt, de a magyar nép heroikus harca, illetve az azt követő megtorlás festészetéhez témául szolgáltak.
A feljelentés, a nyomozás, a büntetőeljárás alapjául szolgáló Forradalom (Akasztás), 1956 című festmény, ami Artner Tivadar az Évezredek művészete című több mint 18 ezer példányban kinyomtatott könyvének 585. oldalán szerepelt, bűnjelként lefoglalásra került, majd miután a művész 1966-ban visszakapta, egy magyar magángyűjtőnek eladta. Artner Tivadar könyvét 1965-ben úgy kapta kézbe az olvasóközönség, hogy az 585. oldalon Wrabel képe helyét Ferenczy Béni rajza foglalta el. A könyv 1968-as és 1972-es „átdolgozott, bővített” kiadásából pedig kimaradtak a Wrabel Sándort méltató alábbi sorok:„… Mai festészetünkben tovább él a múlt századi realizmus hagyománya is. Ennek szellemében alkot a békásmegyeri Wrábel Sándor, aki a Nagykevély festői hegyvidékén alakította ki bensőséges erdőkép-festészetét, mely stílusa révén a barbizoni mesterek, kiváltképpen Paál László borongós hangulatú vásznaival rokon…”,illetve a művész Erdei táj, 1953 című festményének reprodukciója is.
Nagy Ferenc 1993-ban az alábbi módon emlékezik meg Wrabel Sándor 1991-ben rendezett csepeli kiállításának előkészítéséről: „… Természetesen, a hatalom nem maradt tétlen, megbüntette a bűnösöket. Artnert és Wrábelt állandó zaklatások érték, gyakori látogatói voltak a Gyorskocsi utcai kihallgató helyiségeknek, s a művészeti életből teljesen kiszorították őket. Wrábel budai műteremlakását elvették, a városból is elűzték. Így került Pomázra, ahol lakcímének hiányában a kocsmában próbálkoztunk az iszogató helybeliektől megtudni a szükséges információkat. Jól tettük, mert bár nevét nem ismerték, tudták, merre lakik a hallgatag és furcsa művész. A szinte lakatlannak tűnő házhoz érve hosszas kiabálásunkra előbb kutyaugatás volt a válasz, majd megjelent egy borostás arcú férfi, aki bemutatkozásunk után közölte, hogy jó helyen járunk, ő maga Wrábel Sándor.
Lassan sor került arra is, hogy elénk tárja kiállításra alkalmas festményeit is, melyekből azonnal rájöttünk, hogy Dr. Losonci Miklós jól választott, amikor Wrábel Sándor műveit ajánlotta…”
Dr. Losonci Miklós művészeti írót személyes ismeretség, barátság fűzte az elfeledett művészhez, aki nagyfokú tisztelettel foglakozott művészetével. 2002-ben megjelent írásában Wrabel Sándorról az alábbiakat írja: „… Élete gyötrelmes volt, művészi felemelkedése nagyszerű, utóélete is késedelmes, de lassan immár tisztuló, igazságosztó. Jellem és sors keresztezte életét, sújtotta a történelem, nyomasztó teherként nehezedett rá a személyiséget, nemzetet sorvasztó vörös despotizmus. Ehhez járult még valami.
Nem, nem a pártállam, hanem a demokrácia. (…) 1991-ben nyílt meg önálló kiállítása a Csepel Galériában, ahol a kiállítás katalógusába a következőt írtam fő művéről, a Magyar Golgota című festményéről és művészetéről: Ölyv őrzi külön szobában ezt a megrendítő, 1956-os, mesterművé fokozott emléket Wrabel Sándor pomázi műteremotthonában. Bosch, Goya és Vörösmarty A vén cigány látomása folytatódik a csontvázak táncában, a keresztfára szögezett madárember-testben. Nemcsak a festészet, hanem a történelem ismétlődő szürrealizmusa e mű, innen, hogy a rajz expresszív vágtába kezd, a színek vörös-fekete sávokká, tömbökké forrósodtak. (…) Látszólag paradoxonnak tűnik a megállapítás, mely igaz: A magyar 1956 szabadságharc-forradalmának legnagyobb festője volt, ő, aki nem volt forradalmár, nem akart forradalmár lenni, egyszerűen csak azzá lett az emberség belső parancsából. (…) Ő nem hősködésből festette 1956 magyar tragédiáját, ezt látta, és így, ezért így, csak így örökítette meg festményciklusában a valóságos képsort. E festői ténymegállapításért gyötörték mindvégig. Kivégzés-pszichózisban élt, mint egykor Radnóti, e sorsrokonság okából festette meg nagy művét, a Radnóti emlékére címűt.”
Wrabel Sándor pályájának alakulását 1965-ös meghurcolása visszavetette, szó sem lehetett arról, hogy műveit itthon a közönség elé tárja, illetve hogy az állam vásároljon alkotásaiból. Egy út maradt számára nyitva – mivel a magyar államnak valutára volt szüksége, és az akkori szigorú szabályozás szerint az általa „termelt” külföldi fizetési eszközt a MNB árfolyamán kellett forintra váltani, népgazdasági érdek is volt –, a külhoni érvényesülés. Wrabel Sándor, mint a XX. században életre kelt Don Quijote, hatalmas elszánással a művészetek hazájában, Olaszországban próbálta tehetségét kamatoztatni, kibontakoztatni. Ezért nem ismert, elismert művészete Magyarországon, mivel a vele való foglalkozás a diktatúra éveiben veszélyes volt. Ezzel szemben 1965-től két évtizeden keresztül változó intenzitással, lehetőségeihez mérten szerepelt olasz kiállításokon, önálló tárlata nyílt Milánóban, Bertinoróban, Nápolyban, Faenzában. Milánói művészekkel együtt olaszországi tárlatokon kívül dél-amerikai vándorkiállításon is részt vett műveivel, amit az olasz állam kitüntető oklevéllel honorált. Míg a művész életében alig jelent meg itthon méltatás, addig Olaszországban tisztelték, díjakat kapott, vásárolták festményeit, cikkek kísérték kiállítási szerepléseit, munkásságával komolyan foglalkoztak, sőt ő maga is írt cikkeket.
A ’60-as évek elején költözött a Budai-hegyekkel határos Békásmegyerre, ahol a közeli erdőkben töltötte idejét, illetve az ottani élővilággal foglalkozott. Az általa vezetett művészcsoport tagjaival vasárnaponként az erdőt, a hegyeket járta. Azért végezte el 1962-ben a Magyar Vadászok Országos Szövetsége által szervezett vadgazdálkodási tanfolyamot, majd 1964-ben a szintén általuk szervezett preparátori tanfolyamot, hogy gyarapítsa ismereteit e tárgykörben. A tanfolyamok tagsága, tanárai közt hasonló érdeklődésű barátokra lelt, akik segítették, támogatták művészetének alakulását, külföldi utazásait és képeladásait.
Özvegye, Wrabelné dr. Gulla Etelka úgy egy évtizede azzal a kéréssel keresett fel – akkori munkahelyemen, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus Úri utcai irodájában –, hogy tekintsem át férje hagyatékát, foglalkozzak művészetével.
Amikor áttekintettem a művész családjánál őrzött hagyatékát, szembesültem azzal, hogy Wrabel Sándor egyedi, gazdag, közreadásra méltó életművet hozott létre. Felmértem, hogy habár műveinek egy jelentős hányada hazai és külföldi gyűjtőkhöz került, a családnál őrzött kollekcióból kiállítások szervezhetők, illetve erre, valamint a művészetét dokumentáló, gondosan összegyűjtött anyagra támaszkodva összegző tanulmány írható.
A művész halálának 20. évfordulóján két kiállítást is rendeztek a III. kerületben. Az első egykori lakhelyén, Békásmegyeren húsvétkor nyílt a Szent József Házban, a második 2012 novemberében a San Marco utcai Óbudai Kulturális Központban. Az első tárlat egyben a művész alkotásaiból kialakított Wrabel-terem felavatását is jelentette, ahol egy tucat festménye állandó kiállításon tekinthető meg. Itt túlnyomórészt tájképei láthatók, míg az általam válogatott és rendezett reprezentatív emlékkiállításon bemutatott mintegy 26 festmény megpróbálta Wrabel művészetének széles palettáját bemutatni. Szerepelt az anyagban 3–4 önarcképe, egy, a feleségéről és egy, az édesanyjáról készült finom portré, vagy két tucat tájkép, 2–3 csendélet, 2–3 állatábrázolás, egy bibliai tárgyú kép, valamint a Radnóti Miklós kivégzését ábrázoló, a ’60-as évek végén készült, 90 x 192 cm-es méretű, megrendítően monumentális kompozíció. A részben historizáló, bensőséges portrék, a lírai tájképek és természethű állatképek kifejezésvilágával homlokegyenest ellentétes hatású, expresszív nyugtalansággal, feszültséggel rendelkező, a vér és a tűz vörösében izzó, a költő életét kioltó sortüzet ábrázoló festmény a többi alkotástól elkülönítve volt megtekinthető.
Ez a megdöbbentő, megrázó festmény, valamint az ehhez hasonló színvilágú, drámaiságú Magyar Golgota, 1984 című, 122 x 255 cm-es méretű képe, illetve a Forradalom (Akasztás), 1956 című kompozíciója művészetének expresszív, szürreális vonulatához tartozik.
Megítélésem szerint – habár műveinek többsége tájkép, sok portrét, vadászati témát, állatábrázolást, illetve zsánerjelenetet is festett – ezek a programképei jelzik művészetének csúcspontját. Fontos említeni, hogy a művész 1969-ben olasz nyelven, Milánóban folyóiratcikket jelentetett meg In memoriam Radnóti címmel, frissen készült festményéről. Ebben a művész nem csupán festményének reprodukcióját adja közre, hanem leírja a munkatáborba kényszerített, Németország felé erőltetett menetben hajtott költő sorsát, akit a háború vége előtt nem sokkal Abdán végeztek ki. Wrabel írása közli az exhumálásának azon megrázó részletét is, amikor a mártír költő zsebében megtalálták azt a füzetet, amely utolsó verseit tartalmazza.
Dr. Losonci Miklós művészeti író találóan állapítja meg 2007-ben papírra vetett együttérző soraiban, hogy „… Wrábel Sándornak mindig beilleszkedési zavarai voltak, melyet a Gulág, az ÁVH, az Ügyészség komponált. Kisebb-nagyobb mértékben minden öl, önérzetet sért, zavart okoz, eltántorít a személyes küldetéstől.
Vitathatatlan, hogy a magyar társadalom egészét sújtó XX. századi megpróbáltatások Wrabel Sándort fokozott mértékben érintették, de a művész életének alakulását áttekintve számos pozitív eseményre is felfigyelhetünk. A sors csapásainak elviselését a boldog családi háttér, a békásmegyeri otthonból való kilakoltatást követően a pomázi lét megteremtése, az erdővel, a természettel, az állatokkal való szoros együttlét, a művészetpedagógusi feladatok ellátása, a művész tehetségének olaszországi elismerése tette lehetővé.
Itthoni reputációja csupán 1989 után kezdődött, több kiállítása nyílt, azokról írások jelentek meg, és 2001-ben, születésének 75. évfordulóján Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata emléktáblát helyezett el egykori otthonának falán. 2003-ban Pomáz városa az 1956-os forradalom és szabadságharc 47. évfordulója alkalmából „a településsel kapcsolatos munkásságáért” Pomáz díszpolgára posztumusz címmel tüntette ki, 2006-ban pedig, a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján Csepel Önkormányzata posztumusz ’56-os emlékérmét adományozott neki. 2011-ben az Óbudai temetőben található sírját a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, 2012-ben, halálának 20. évfordulóján Békásmegyer-Ófalu közösségi háza, a Szent József Ház egyik termét róla nevezték el, ahol állandó kiállítás fogadja a látogatókat.
(A szerző művészettörténész)
Wrabel (Wrábel) Sándor festő
Budapest, 1926. június 28. – Budapest, 1992. június 25.
Díjak, elismerések
1965 • ezüstérem, Bertimoro
1965 • aranyérem, Milánó
1967 • az olasz Minisztertanács kitüntető oklevele
1975 • a római Francia-Olasz Intézet díja
2003 • Pomáz díszpolgára cím (posztumusz)
2006 • ’56-os Emlékérem, Csepel Önkormányzata ’56-os Emlékbizottsága (posztumusz)
Egyéni kiállítások
1965 • Mostra dei pittori ungheresi, La Rotunda [P. Bak Jánossal, Blaskó Jánossal, Fáy Győzővel], Milánó (kat.)
1965 • La Travernetta di Montemaggio [P. Bak Jánossal, Blaskó Jánossal, Fáy Győzővel], Bertinoro (leporelló)
1966 • Galleria Totti, Milánó (kat.)
1968 • Fiera d’Oltremare, Nápoly (leporelló)
1978 • Angyalföldi József Attila Műv. Központ
1982 • Villa Prati, Bertinoro (leporelló)
1983 • Galleria Voltone della Molinella, Faenza (leporelló)
1985 • Sala Lega, Brisighella (leporelló)
1991 • Csepel Galéria, Budapest (leporelló)
1995 • MDF Székház, Óbuda
1999 • Vadászati napok, Nagymaros
2004 • Magyarok Háza, Budapest
2004 • Testvérmúzsák Galéria, Pomáz
2004 • Hotel Pest, Budapest
2005 • Keresztény Múzeum, Esztergom (leporelló)
2008 • Vallomások, Postamúzeum, Budapest
2011 • Csillaghegyi Közösségi Ház, Budapest
2012 • Óbudai Kulturális Központ (San Marco Galéria), Budapest
2014 • Magyarországi Németek Háza, Budapest
Állandó kiállítás
Szent József Ház, Békásmegyer-Ófalu
Önarcképek
Wrabel Sándor alkotómunkásságában nagy számban található önarckép. Példaképei közül Rembrandt szintén kiemelkedően sok önarcképet készített. Érdekes módon Wrabel Sándor saját magáról festett képei között többnél a művész különböző szituációban, historizáló öltözékben, vagy különböző lények társaságában jelenik meg. Hol Tartarin de Tarasconként, Don Quijoteként, Miltonként, szentként tekint reánk. De, mint szőnyegárus vagy állataival, illetve bibliai személyekkel együtt is ábrázolja önmagát. Ezeken a festményeken saját jellemző, lényeges vonásai, a művész személyisége, öntudata meghatározóan érvényesül.
