Keresés
rovatok
rovatok
fotó | 2016 nyár
Fotó: Burger Barna
Vig György
MINDENKI A SAJÁT „KÉKTÚRÁJÁT” JÁRJA VÉGIG
Beszélgetés Burger Barna fotóssal
Magyarország egyik legnevesebb fotográfusával barátságos piliscsabai házának teraszán készítettem interjút. Két gyönyörű kisgyereke futkározott a teraszon, a harmadik bent szunyókált a szoptatás után. Nem is gondoltam volna, hogy megrázó, mégis felemelő találkozásnak leszek részese.

Akik ismerik, tudják, hogy élete fontos része az „óbudaiság”. Itt is született?

Nem, a belvárosban születtem, a VII. kerületben, hatévesen kerültem Óbudára a szüleimmel. Fél évet jártam a Szemere utcai általánosba, és átkerültem az akkor nyíló szomszédos iskolába. Még zebrán sem kellett átmenni, olyan közel laktunk hozzá. Pont akkor adták át, amikor oda kerültem, sőt, mit több, Brezsnyev elvtárs, aki épp Magyarországra látogatott, személyesen avatta fel. A mi osztályunkba csak bejöttek, de a B-ben beszélgettek is Horváth Zoli nevű barátommal, akivel együtt fociztunk. Fotó is van róla, ahogy megsimogatta Brezsnyev elvtárs, mellette meg ott mosolyog Kádár elvtárs. Vicces történelmi emlék. Nyilván nem ezért, de nagyon szerettem Óbudán lakni. Akkor még épültek a panelházak. Nagyon sokat bicikliztünk, egészen a Hajógyári-szigetig mentünk ki, az még akkor egy teljesen beépítetlen rész volt. Működött a harisnyagyár, a Goldberger, a BRG, az összes gyár. A gyerekkorom és az ifjúságom maximálisan Óbudához köt. Középiskolába is az Árpád Gimnáziumba jártam. Nagyon szerettem ott lenni, közben pedig komolyan fociztam: egy ideig hivatásosan is játszottam, az Újpesti Dózsában. A BRG-ben volt sportállásom, térmester voltam, nem kellett bejárnom, csak a fizetésemért. Az egykori BRG helyén most OTP van. Az első szerelem is Óbudához köt.

Kijárt a Kerület meccseire?

Nem, mert az Újpestben játszottam, jó játékos voltam, másra nem volt időm, bulizni sem jártam. A papám nem lehetett futballista, ezért azt akarta, hogy én az legyek. Nagyon szigorúan nevelt, nem volt más, csak iskola és edzés. Ha játszottunk a Kerület pályáján, az iskolai válogatottal mentünk oda. Én kicsit magasabb szinten nyomtam, de nagyon sok barátom volt és van a mai napig is a focisták közül, mert Magyarországon az egy összetartó erő. A csajok, a foci meg a könyvek határozták meg az életem óbudai korszakát.

Ehhez képest fotós lett. Miért nem focista vagy bölcsész?

Tehetséges focista voltam, viszont nem nagyon tanultam, az nem érdekelt. Akkor is nagyon szerettem olvasni, és annyi eszem volt, hogy minden tanulás nélkül megkapjam a hármast. Oroszból buktam meg többször, de valahogy mindig átlökdöstek. A szüleim mindketten építészmérnökök voltak, elsőgenerációs értelmiségiek, azt mondták, hogy továbbtanulás nélkül nem lehet jövőm. A húgom szintén az Árpádba járt, ő volt a jó tanuló, egyetemet végzett. Engem is szerettek a tanárok – én meg a focit. Viszont arra is rájöttem, hogy nem akarok profi futballista lenni, tehát fogalmam se volt, hogy mitévő legyek.

A gimiben is fényképezett már?

Egyáltalán nem, eszem ágában sem volt. Csajoztam, fociztam, de fényképezőgépet nem vettem a kezembe. Úgy kezdődött, hogy leérettségiztem, az apukám kérdezte, hogy most mi lesz. Mondtam, hogy egyetemre nem akarok menni, fotós leszek. Akkor már létezett a Práter utcai fotós suli. Húsz helyre ezerhatszázan jelentkeztek. Amikor bejutottam, rájöttem, hogy ez érdekes dolog, nem választottam rosszul.

Ott milyen géppel dolgozott?

A papámtól kaptam egy kis Nikont, Nikon FG20 volt a neve. Kaptam hozzá három objektívet, és mentem. Nagyon szerettem a fotós suliban, amikor havonta egy pénteken az egész osztály kiment a Városligetbe vagy máshová, mindenki kapott egy tekercset, hogy fotózza el. Aztán előhívtuk a képeket, kiértékeltük őket, és kiválasztottuk, hogy melyik a legjobb. Már rögtön az iskola elején, teljesen amatőrként sokszor előfordult, hogy az enyémet találták legjobbnak. Mégse mondanám, hogy ott tanultam meg fényképezni. Nagyon jó volt a közösség, csak azt nem szerettem, hogy reggelente az első metrót kellett elérnem, hogy eljussak hatra Óbudáról a Ferenc körútra.

Miért kellett hajnalban járni?

Mert minden nap hattól kettőig tartott az oktatás.

A legkeményebb az volt, amikor két hétig csak retusálással foglalkoztunk. Bementünk a terembe reggel 6-kor, ráborítottunk a fejünkre egy nagy fekete leplet, az átvilágító asztalra tettük a negatívot, és egy olyan hegyesre kihegyezett grafitceruzával, amilyen hegyeset el sem tudsz képzelni, nagyon apró pöttyöket rajzoltunk egy arc pattanásaira a negatívon.

A második két hétben átmentünk a stúdióba, ahol fotóztuk egymást. Azt előhívtuk, fölvágtuk, és azokat kellett retusálni. Volt egy harmadik hét, ahol laborosok voltunk, filmet hívtunk elő és nagyítottunk. Ez a három váltakozott, de a fotózás is műtermi volt. Megtanultuk egymáson beállítani a fényeket, kis­orr-árnyék, ellenfény és a többi. El lehet képzelni, milyen volt két hétig retusálni álmosan a tök fekete lepel alatt, egy csomószor elaludva, beleájulva ebbe az egészbe húsz­évesen, amikor a legjobban dübörög benned minden. Nem mondom, hogy túl jól éreztem magam.

Viszont olyan dolgokat tanultak meg, amiket a mai digitális világban már nem oktatnak.

Nagy ajándék, hogy én megéltem a nem digitális kort is, de nem ez a lényeg. Sokan megkeresnek, hogy beszélgessünk a fotózásról, mert fotósok szeretnének lenni, de nagyon nehéz onnan kezdeni, hogy mi az alapja. Én azt szeretem a fotózásban, azt szerettem mindig is, hogy nem kell hozzá előképzettség. A te nagypapád vagy bárki csodálatos felvételeket készíthetett, holott addig soha életében nem csinált képet. Bárki tud tökéletes képet csinálni „véletlenül”.

Bárki egyet, véletlenül, a fotóművész viszont többet és szándékosan.

Akinek van érzéke, mindegy, hogy milyen a technikája, mindegy, hogy milyen a gépe, jót csinál. A lényeg a látvány, illetve a látás, magyarul, hogy a gépet magad elé veszed, belenézel, és azt gondolod, hogy tudod, milyen képet csinálsz. Most persze ellentmondok magamnak, mivel én is ezt gondoltam nagyon sokáig. Legalább tíz-tizenöt év kell, míg az ember akkor is tudja, hogy milyen képet csinál, amikor még bele se nézett a gépbe. Ez nehéz dolog, de megtanulható, ha szorgalmasan fényképezünk.

Azért ehhez a gyakorláson kívül is kell valami.

Nekem igazából szerencsém volt, mert mindig jó helyen voltam jókor, legalábbis úgy érzem. Nem gondolom magamról, hogy valami nagyon nagy fotós lennék. Egy kicsit mindig úgy tekintettem magamra, mint egy jó iparosra. Nem gondoltam, hogy művész vagyok abban az értelemben, hogy a saját akaratomat kellene rákényszerítenem valakire. Ha ő piros virággal akarja az esküvői képét, én megcsinálom piros virággal – viszont megmondom előre, hogy nem lesz jó.

Az ember előbb-utóbb eljut egy olyan szintre, hogy azért hívják, mert tetszenek a képei, a megrendelő tudja, hogy miért hívja. Akkor már szívesen megyek.

Sok felkérést vissza kellett mondanom, mert nem akartam megerőszakolni magam.

A tudás magabiztossá tette?

Nem. Egy idő után elkezdi az ember önmagát unni. Minden kreatív szakmában fontos, hogy érdekeljen, amit csinálsz, és rá tudj csodálkozni. Miután megtanultam, az vált fontossá, hogy mégse érezzem: nekem már nem kell belenéznem a gépbe ahhoz, hogy tudjam, milyen lesz a kép. Ezeket a berögződéseket próbáltam kikerülni, próbáltam újítani. Rengeteg képet néztem akár fiatal amatőröktől is, mert ők sok mindent jól látnak. Ha rutinból dolgozol, nem gondolkozol. Egy csomó helyen azzal a taktikával éltem, hogy azt mondtam magamban: csak ezt az egy objektívet viszem el, ezzel kell megcsinálnom az egész napot.

Szándékosan nehezítette a körülményeket?

Igen, sőt sokszor nem kellene elvinni a gépemet sem. Egyik barátommal beszélgettünk arról, hogy egy jobbfajta telefon ma már 12 megapixeles képeket csinál. Az én első digitális gépem 1 megapixeles volt. Öt kilós masina volt, amit cipeltem mindenhová. Ma simán elmennék egy telefonnal, és megcsinálnám a munkát, de erre azt mondanák, hogy figyelj, ezt én is megcsinálom ennyiért. Közben én tudom, hogy nem ezen múlik. Büszke vagyok arra, hogy sokat tanultam, sokat dolgoztam, sok mindent csináltam, tudom, hogy miből mit lehet előhozni. Azt a munkát szeretem igazán, amiből olyat tudok kihozni, amin még én is meglepődöm.

Miután elvégezte a fotós iskolát, jött a rendszerváltozás, sorra jelentek meg az új lapok, mint a Mai Nap vagy a Kurír, új személettel, világnézettel, esztétikával.

Az legendás idő volt. Én ’85-ben kezdtem a fotós sulit, ’87-ben fejeztem be, utána rögtön bevonultam katonának, ’89-ben leszereltem, és itt volt a rendszerváltozás. Mentem a fényképezőgépemmel, és az volt az álmom, hogy mindennap vihessem a fotóstáskát magammal, mint egy igazi fotóriporter. Közben éjjel-nappali boltokban voltam eladó, dolgoznom kellett. Kilencvenegyben megszületett a nagyfiam, Borisz, ő most már 25 éves. Aztán hosszú szünet, majd öt éve jött Frida, három éve Ferdinánd és négy hónapja Manó, akik még csak most ismerkednek a világgal.

Legidősebb fiával, Borisszal New York-ban

A nagyfiának is van köze a fotózáshoz?

Egészen más pályán van, ő jogásznak tanul, idén meglesz a diplomája. Egy évet tanult Amerikában, akkor vettem neki egy kis gépet, hogy vigye el. A második napon elvesztette, és egy képet sem láttunk az ott töltött évéből. A barátai készítettek pár fotót róla. Még okostelefont sem hajlandó kézbe venni, annyira be van oltva ellene. Nem baj, ez így jó. Ő a saját útját járja. Sosem mondtam, hogy legyen fotós vagy ne. Ötéves Frida lányom viszont már elkérte az egyik telefonomat, mindennap fényképez, és hozza nekem, nézd, ezt csináltam. Nem mondtam neki, hogy csinálja, csak látta, hogy fényképezek, akkor ő is azt csinálja.

Hogy lett hivatásos fotós?

Bekerültem a Kurírba külsőzni, mégpedig úgy, hogy az egyik ismerősöm unokabátyja volt Havas Henrik, aki akkor a Nap TV-ben vitte a Kinn, padon című műsort. Minden reggel behívott valakit, és tényleg jó beszélgetéseket csinált olyan emberekkel, akik előtte soha nem kerültek a nyilvánosság közelébe. Bementem hajnalban, lefotóztam őket, előhívtuk, és a Kurírban benne volt a beszélgetés. Aztán adtak más munkát is. Jó iskola volt, akkor alakult ki a mai Magyarország társadalmi rendszere, vezetése. Ott kezdődött az első projektem, a jelenlegi miniszterelnökkel.

Akkoriban a legkisebb parlamenti párt a Fidesz volt. Kezdő külsősként én kaptam őket, mindig engem küldtek a Fidesz eseményeire. Közben 1993-ban kiutaztam Amerikába Bill Clinton beiktatására. Pénzt nem adtak rá, de megoldottam valahogy. Vettem egy fotóalbumot arról, hogyan lett belőle elnök. Fekete-fehér album volt, nagyon megtetszett. Hazahoztam és mutattam a Bayer Zsoltnak, az akkori szóvivőjüknek. Azt mondtam, hogy meg kéne csinálni Orbán Viktorral is, biztos érdekes lesz pár év múlva, pláne, ha ő is miniszterelnök lesz. Elmentünk, Zsolt bemutatott Viktornak, aki azt mondta, hogy csináljuk.

Abban az időben, a ’94-es választás idején olyan volt a kampány, hogy beültünk egy kocsiba hajnalban, és lementünk mondjuk Nyíregyházára. A piacon az ottani fideszesek vettek 60 kiló narancsot, Viktor árulta, én meg fotóztam. Így kezdődött az a történet, ami egészen mostanáig tartott.

Úgy látszik, hogy mára vége lett, és nem Orbán Viktor miatt, hanem miattam. Több mint 26 éve kezdődött, izgalmas történet volt.

Mi volt benne a legizgalmasabb?

A fotózásban nagyon fontos az idő. Mindig is nagyon szerettem az olyan projekteket, ahol hosszan lehet fotózni valakit. Huszonhat év elég hosszú. De közben rengeteg mást is csináltam. Dolgoztam a Kurírnak, a Képes Európának, a Penthouse-nak, a Nők Lapjának, tulajdonképpen nincs olyan újság Magyarországon, amibe én ne fényképeztem volna. Született egy csomó könyvem is, most 17-nél tartok. Az író könyvemre például nagyon büszke vagyok: ’95-ben száz magyar írót lefotóztam, mindenki írt magáról valamit. Sok fotót ma is használnak azok közül a portrék közül. Nagyon sokat dolgoztam a Playboynál, ahol nagyinterjúkhoz beszélő képeket csináltam. Kállay Feri bácsit például több száz kiló narancsba fektettük bele, utalva a Tanúra. Talán nincs is olyan magyar híresség, akiről ne lenne képem. Szeretem a portréimat, a fotóban ez a legbensőségesebb műfaj. Ahhoz jó érzékem van, hogy valakiben ne csak a külsőt fotózzam le, ne csak a héját, amiben van, hanem megmutassam a kisugárzását, hogy ő milyen ember. A könyveim mindig azért keletkeztek, mert a napi munka mellett valami olyat akartam csinálni, ami a szívügyem.

Ilyen volt a Kékvándor – ösvények, utak, képek című könyve is, amelynek elkészítése során végigjárta és -fotózta a Kéktúra teljes útvonalát.

Ez részben elhatározás, részben szerencse kérdése volt. Egy időben az volt az egyetlen fix munkám, hogy minden héten ki kellett mennem Fradi meccsekre három-négy órát dolgozni, vagy ha esemény volt, azt fotózni meg a csapatot. Ezt csináltam öt-hat évig, majd amikor ennek vége lett, Garancsi Istvánnal elkezdték építeni a Vidit, és ott egy barátom valamiféle menedzser lett. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ugyanezt csinálni náluk. Persze, hogy volt. Garancsi Istvánt, aki nagyjából egyidős velem, közben megválasztották a természetjáró szövetség elnökévé. Ez egy társadalmi funkció, de ő akkor kitalálta, hogy valamit ebből is kell csinálnia, mert megszállott volt. Amikor megtudta, hogy régóta tervezgetem a Kéktúra végig fotózását, azt mondta: Barna, gyerünk, csináld, itt van. Ez olyan 2010–12 körül történt. Az előzmények másik fele szintén szerencse. Óbudán Sinkó Gabi néni, Sinkó László felesége volt a magyartanárom.

Rockenbauer Pál Másfél millió lépés Magyarországon című sorozata gyermekfejjel hatalmas élmény volt számomra. Mennyire jó dolog, ahogy mennek végig Magyarországon, járják az erdőt, gyalogolnak, fölverik a sátrat, mennek tovább. A mai napig beleborzongok, hogy gyerekként milyen élmény volt ez számomra a tévé előtt is.

Amikor kitaláltam, hogy én is végigjárom a Kéktúra útvonalát, egy véletlen folytán a Nők Lapjának épp Sinkó Lászlót kellett fotóznom, aki a sorozat résztvevője és narrátora volt. Elmondtam Gabi néninek és Sinkó Lászlónak, hogy mit tervezek, ők megörültek neki, és azt mondták, hogy jöjjek máskor is. A könyvem első fejezete abból az élményből született, amikor 2011-ben elvittek Rockenbauer Pál születésnapi megemlékezésére. Az egykori alkotók, barátok minden évben elmennek a síremlékéhez Zengővárkonyra, ahol egy kisebb ünnepség keretében együtt töltenek egy napot. Egy igazi novemberi napon, nagy hidegben, vasárnap, zuhogó esőben érkeztünk, de a sírnál már ott állt ötven ember, és énekeltek. Asztalok voltak kitéve, mellettük asszonyok zsíros kenyeret, bort kínáltak. Hihetetlen élmény volt! Rockenbauer Pállal már nem találkozhattam, csak a fiával, vele viszont jó kapcsolatban vagyok. A könyvben le is írtam, milyen érzés volt látni, ahogy ez a csapat már több, mint harminc éve ilyen erős szimbiózisban van egymással. Azt a napot eltöltöttem velük, és még több energiát kaptam arra, hogy el kell kezdenem, csinálnom kell. Mindig nagyon szerettem ezeket a dolgokat, és amikor megkérdezik, hogy milyen fotós vagyok – portrés, természetfotós –, mindig azt mondom, hogy igazából egy jó fotós, nem ilyen vagy olyan. Az bármit fotóz, mindegy. A lényeg a tárgy maga, ami ott van, csak meg kell mutatnod, ahogy te látod, mint egy jó művésznek.

A Kéktúrában is az érdekelt, hogy fotográfusként miként adom vissza az élményeimet, méltóan ahhoz, ahogy Rockenbauerék megcsinálták annak idején. Azt hiszem, ez a munka, ez a könyv megváltoztatta az életemet. Az, hogy most Piliscsabán beszélgetünk, szintén ennek köszönhető. Pesten születtem 1965-ben, egy bérházban laktunk a Szondi utcában, majd átköltöztünk Óbudára, ahol életem nagy részét töltöttem, majd Újlipótvárosban éltem. Amíg nem gyalogoltam hosszú napokat egyedül az erdőben, eszembe sem jutott, hogy ki kellene jönnöm a városból, nem tudtam, hogy miért jó, hogy benne lehetek a természetben. Jártam én is kirándulni, de egész más, amikor napokat mész egyedül. Rájössz, hogy miért élnél a városban, hogyha azon kívül is élhetsz. Egyébként a kék jelzés itt megy keresztül a településünkön. Nem azt mondom, hogy szempont volt, de itt is átgyalogoltam, láttam. Amikor elkezdtünk lakást keresni, mondtam a feleségemnek, hogyha ő is úgy gondolja, mindenképpen menjünk ki a városból, mert annál többet három kisgyereknek nem tudunk adni, hogy láthatják, milyen a napfelkelte, hogyan váltják egymást a napszakok, évszakok.

A tévés produkcióban egy csapat vándorolt, fotósként viszont egyedül ment végig az úton. 

A fotózás nagyon magányos szakma. Filmezni nem tudsz egyedül, mert ott kell egy stáb. Ettől függetlenül volt, hogy jöttek velem barátok, de valahogy úgy alakult, hogy amikor elmondtam, hogy mit tervezek, az összes barátom sorban állt, mindenki fölírta, hogy mikor jön velem. De amikor szóltam, hogy a jövő héten indulunk, hatkor kell a Nyugatiban lenni, akkor éppen a nagyi költözött, papának vágták a szakállát, mindenkinek közbejött valami. Egyik barátom az indulás előtti este telefonált, hogy aznap nem tud jönni, kérte, hogy várjunk egy napot, de rájöttem, hogy nem várok. Az élet így van, menni kell, ezt kaptam, egyedül mész, kész. Félelmetes volt, mert az első három méter után eltévedtem. Megérkeztem Hollóházára – reggel négy órakor indultam el –, mindenhová busszal vagy vonattal mentem. Itt a kék, rendben, odáig jó, hogy elindulsz a faluból, aztán beérsz az erdőbe. De hogyan tovább?

Akkor még nem újították fel a jelzéseket, és így tényleg kalandtúra volt az első alkalom. Zemplén az ország legvadregényesebb tája, nagyon szeretem. Ott tudtam olyan képet csinálni, hogy kinéztem egy szirtről, és 80–90 kilométerre sem láttam sehol ember által létrehozott képződményt.

Tehát elindultam, és egy idő után éreztem, hogy valami baj van, már régóta megyek, nincs út. Visszagyalogoltam. Nagyon lassan haladtam, de végigcsináltam a napomat. Fölértem Nagy-Milicre, onnan az első faluba. Nem sátraztam, a turistaházakat sem kerestem. A falusi turizmust szeretem, amikor vár a Mici néni, reggelit készít, beszélgetsz vele.

Majdnem olyan, mintha rokon lenne.

Mindegyik olyan, egy éjszaka reggelivel kerül háromezer forintba, ami szállásért reggelivel nem sok, de egy vidéki embernek nagyon komoly összeg. A barátom utánam jött, másnap estére megérkezett, és együtt folytattuk az első részt.

Hány nap alatt járta végig a teljes útvonalat?

Nagyjából 80–90 nap biztosan volt, 70–80 százalékban egyedül mentem. Volt egy-két ember, akik néha elkísértek, és rájöttek, hogy ez tök jó dolog. Igazából az első nap arról szól, hogy még itthon vagy. Felveszed a telefont, beszélgetsz, elvarrod a szálakat. Másnap már csak délben kapcsolod be a telefonod, megnézed, kerestek-e, visszahívod. A harmadik napon már nem is akarod bekapcsolni, de akkor meg haza kell menni. Akkor voltak egészen picik a gyerekeim, pár nap után már nagyon hiányoztak.

Mennyi volt a leghosszabb idő, amit folyamatos túrázással töltött?

Öt nap volt a leghosszabb. Közben dolgoztam, a miniszterelnöknél is volt munkám, a kisgyerekek meg néha betegek, segíteni kellett a családban, nem lehetett teljesen kiszakadni. Volt egy olyan álmom is, hogy végigcsinálom úgy, ahogy ők elkezdték, 80 nap, és gyerünk. De egyedül még nehezebb lett volna, nem is tudtam volna munka és gyerekek mellett megoldani, így viszont nagyon szerettem. Az elején, amikor elindultam, mindig azt mondtam magamnak, hogy ma lenyomok negyven kilométert, aztán rájöttem, hogy nem kell sietni, sőt aggódni kezdtem, hogy mindjárt vége van. Szépen húszakra-tízekre lementem, nem kell rohanni, ez nem teljesítménytúra, ezt megélni, csinálni jó. Visszagondolni rá is jó. Ha meditatív állapotban erre gondolok, ma is végig tudom járni. Tudom, hogy hol mentem, milyen volt, amikor kijöttem reggel, emlékszem, hogyan zuhogott az eső, megálltam, pihentem, fölvettem a hátizsákot, ittam egy kis pálinkát, mert reggel hatkor esőben kell egy kis energia, lelkierő elindulni az erdőbe. Sok esős nap volt, de nagyon szerettem. Tényleg olyat kaptam, amit nehéz elmondani, de mégis megpróbáltam leírni és megmutatni a könyvben, hogy minél többen vágjanak neki.

Miért jó az erdőben?

Le vagy merülve, fáradt vagy, utálod a dolgokat, az életedet, bármit, de ha kimész a természetbe, kint vagy egy órát egyedül, az egyszerűen feltölt. Mindenkiben megvan ez az érzék, csak nem szabad elveszíteni.

Ha most kimész az erdőbe, és sétálsz két órát, hidd el, hogy más emberként fogsz visszatérni. Csak nehéz rávenni az embereket. Mindenkinek vannak meggyőződései, beidegződései.

Én például 50 évig nem ettem húst, most fél éve – nyilván a betegség miatt – kötelező húst ennem, és szeretem. Régen napszemüveget vettem fel, hogy ne is lássam, ha valaki pacalba tolja a villáját az asztalnál. Most mindennap húst eszem hússal, és imádom.

Ha a régi dolgokat felidézi magában, képekben emlékszik?

Én képeket látok. Mindig mondom a fotós barátaimnak is, amikor valamiről beszélünk, és azt mondják, hogy hú, lemaradtam erről a képről: nincs olyan kép, ami hiányzik, ha a fejedben ott van. Nekem a fejemben sokkal több kép van, mint amit megcsináltam. Jobban rácsodálkozom azokra a dolgokra, amik megvannak, hogy nahát, ezt hol is fotóztam. Ha előhívok magamban egy el nem készült képet, mondjuk, amikor nem volt nálam a gép, de figyeltem, hogy a kisfiam mit csinál, az valahogy jobban megmarad. Berögzül, mert érzed, hogy meg kell, hogy maradjon.

Valamikor ezeket a fejben lévő képeket is megcsinálja?

Nem. Ezen a Kéktúrán is vitatkoztunk fotósokkal. Oké, fölértél a kilátóba, és zuhog az eső. Visszamész? Miért mennék? Nagy igazság, benne van a könyvben is, hogy mindenki a saját „Kéktúráját” járja végig. Amikor én értem oda, esett az eső, ha te mennél, lehet, hogy sütni fog a nap, és te mást fogsz tapasztalni. Mást élsz meg. Ezért lehet újra járni. Van, aki ötödször-hatodszor megy a Kéktúrára, mert mindig egy új élményt ad.

Azon gondolkodom, miközben hallgatom, hogy valószínűleg ezért került sokszor olyan helyzetbe, amibe más nem, ezért élt meg olyan élményeket, amiket más nem, mert alaptulajdonsága a nyitottság.

A szakmánkban ez alapkövetelmény. Mindig attól félek, hogy ismétlem önmagam, ugyanazt csinálom, és unalmas lesz. Nyilván van egy stílusod, ahogy például egy zenésznek is van egyfajta stílusa. De egy ilyen kreatív ügyben, mint a fotózás, mégis fontos, hogy az ember máshogy lásson dolgokat. Kellenek az új impulzusok, és keresem is ezeket. Mindig próbálok kitalálni dolgokat, mit csináljak, hogy csináljam, hová menjek. A mai napig próbálom ezt az egészet fönntartani magamban, valahogy úgy élni, dolgozni, hogy ne legyen unalmas.

Figyeli, elemzi a kollégái munkáit?

Én is látom más hibáit, ha a fotózásról beszélünk, de nem akarok nagyképű lenni. Látom, követem mások munkáit, látom, hogy változik meg a világ, a telefon, az eszközhasználat. Ha nem vagy naprakész, elsodor ez a digitális forradalom, ami a képekkel is van. Én nagyon sok amatőr oldalt nézek, követem, mit csinálnak a fiatalok, és tényleg megdöbbenve látom, hogy olyanok jutnak az eszükbe, amik nekem már nem. Nyilván öregszem.

Ezek a fiatalok belenőttek a digitális világba.

Az én gyerekeim is, három és ötévesek, egyik sem olvas még, de a számítógépet bekapcsolják, beírják a kódját, megkeresik a kedvenc meséjüket és nézik. Közben nem vagyok a híve annak, hogy túlságosan technokraták legyünk, nekem is butatelefonom van. A digitális kamera azért jó, mert egyszerűsíti az életet. Nem kell elmenni laborba, nem kell összekoszolni a kezed, és ugyanazt eléred.

De attól függetlenül én az egyszerű dolgok, anyagok, a fának, a kőnek a híve vagyok. A műanyagnak nem. Szántszándékkal tartom vissza a családomat és magamat is attól, hogy elszálljunk a technikai világba.

Maradjanak meg az alap dolgaink, a szeretet, a barátság, az egymással beszélgetés. Jó, ha idejön valaki, ül egy órát, beszélgetünk, nem rohanunk, nem kapkodva csináljuk a dolgokat, hagyunk mindennek időt. Ahogy Kőrösi Zoli barátom mondta: a lassú élet szépsége.

Miközben beszélgetünk, látom, hogy nehezen mozog. Megkérdezhetem, mi az oka?

Lett egy betegségem, ide vagyok szögezve az ágyamhoz. Ez az egyik leggonoszabb betegség, amit ismer a tudomány. Izomsorvadás, ALS. Nem fáj semmim, tiszta a fejem, csak egyszerűen eltűnnek a testemről az izmok.

Lehet tudni, hogy mitől alakult ki?

Nem tudják, és megállítani sem lehet. Amennyire én tudom, a legtöbb ilyen betegség valamilyen oltás szövődménye. Nagyon sokat utaztam, és amikor jártam a világot, egyszerre kaptam hat-nyolc oltást, talán valamelyiknek a mellékhatása a betegségem. Ez nagyjából arról szól, hogy a központi idegrendszer kiadja a parancsot, hogy emeld föl a kezed, de az a neuron, ami elviszi a parancsot az izomhoz, azt mondja, hogy nem. Ha két évig nem használsz egy izmot, akkor az elsorvad. Lehet élni kerekesszékben meg fekve. A torna sem segít. Ez egy olyan betegség, aminek az orvostudomány történetében nincs gyógyult esete. Egy kísérleti gyógyszer van rá, más semmi. Olyan van, akinél megállt a folyamat, Steven Hawking ezzel él negyvenegy éve. Kicsit kilátástalan történet, próbálok saját magamban rájönni, hogy mi az, ami okozta, vagy mi az, amiért kialakult. Régen azt gondoltam, hogy van egy orvos, bemegyek hozzá, ad egy gyógyszert, és meggyógyulok a kórházban. Ez az én betegségemre nem igaz.

Mivel próbálkozik?

Gondolkodom, próbálok rendet tenni a fejemben, és átalakítottam az étrendemet.

Honnan tudja, hogy mi segíti, vagy tesz rosszat?

A hús jó. Sokat olvasok erről. A statisztika szerint ennél a betegségnél egytől öt évig becsülhető a túlélés a tünetek megjelenésétől. Nálam másfél éve kezdődött. Egy bokatörést tud kezelni az orvostudomány, de azt nem tudja elfogadni, hogy én attól talán meggyógyulhatok, ha a fejemben kitisztítom a dolgokat. Nekem is nagyon furcsa ez, fél éve még nem tudtam volna elfogadni, ha valaki erről beszél velem. A lényeg, hogy nem adom fel, mentálisan jól vagyok.

Hogyan lehetséges ilyen erős, szinte derűs lélekkel viselni egy ilyen súlyos bajt?

Számomra, aki minden héten utaztam, most beszűkült a világ erre a nyugágyra, ez az egész univerzum, és teljesen jól elvagyok. Ez a lehető legkíméletlenebb betegség, mert azelőtt meghalsz, mielőtt eltemetnének. Nagyon nehéz, de sokat segít, egy csomó mindent tanultam általa. Fél éve itt ülök, és nyilván azt gondolom, hogy meg fogok gyógyulni valamilyen szinten. Sok mindenen gondolkodom. Azt érzem, hogy ha valahogy leállítom a betegség folyamatát, akkor következik egy olyan élet, ami egészen más, mint ami eddig volt.

Fotó: Fényes Gábor
Fotó: Fényes Gábor

Nagyon nyugodt, nem panaszkodik.

Én egy nyugodt pali vagyok, a mostani helyzetemben meg különösen afelé tendálok, hogy még nyugodtabb legyek. Hova rohanjak? Idő mindenre van, abszolút csak a jelenben levés a fontos. Nem sokat foglalkozom a múlttal, de hogy mi lesz, azzal meg abszolút nem. Bízom benne, hogy minden úgy lesz, ahogy lenni kell. Nem vagyok vallásos ember, soha nem is voltam, de valamiben hinni kell. Máshogy látom az életet. Nagy eredmény például, hogy végigjártam a Kéktúrát, tök jó volt. Azt gondoltam, hogy még megyek egy párszor. Most ez az egyik motivációm, hogy én még akarok menni. Ha mégsem tudnék, akkor is megtettem azt, amiről úgy gondoltam, hogy meg kell tennem. Boldog vagyok, hogy megtettem.

Mi ad erőt?

Ilyen helyzetben, amilyenben én most vagyok, rájön az ember, hogy mi a fontos. Azt tudja, mindennap érzi, hogy nem képes felemelni a kezét, hogy tegnap még tudott inni, ma már nem tud, és ez lesz napról napra. Havi szinten ugyanígy. Kéthavi szinten, aztán negyed év, aztán fél év, és látod, hogy épül le. Közben a fejedre oda kell figyelni, mert annak rendben kell lennie. Nem is tehetek másképp, mert itt van a három gyerek. Napi szinten kell velük lenni, ők elfogadnak, nagyon sokat segítenek nekem. Fanni nélkül sem menne, minden pillanatban velem van. Rájöttem, hogy amiről eddig úgy gondoltam, hogy fontos, az most teljesen indifferens és lényegtelen kérdés. Azt is látom, ki a barát. Ez nagy dolog. Érzelmesebb lettem, sokkal jobban átélem a dolgokat. Nagyon fontos a család, a szeretet, az, hogy valójában megéljük a dolgokat, hogy hagyjunk mindennek időt – nem kell kapkodni, mindent szép lassan. Nem mintha bánnám, ami ezelőtt volt, mert az úgy volt jó.

Mindig is szerettem volna nagy családban élni nyugodtan, vidéken, nem rohanva, mindennek megadva a módját. Most megkaptam. Nyilván nem ilyen árra gondoltam, de mégis megkaptam.

Valóban, csak velük kell foglalkoznom és magammal, nincs semmi más, ami eltérítene ettől. Egy csomó projektet csinálok, amiket fontosnak és érdekesnek érzek. Dolgozom a fotóarchívumomon, sokan segítenek, ez is jól megy. Vannak könyvterveim, teszem a dolgom tovább.