Mióta óbudai?
Régóta. 1958 júniusában végeztem az egyetemen, a feleségem akkor még elsőéves jogász volt. Ő az egyik diákszállóban lakott, én a másikban. Az én szállóm igazgatója azt mondta, hogy fél évig türelemmel lesz, addig szerezzek magamnak valami lehetőséget. 1958-ban, szeptember végén kaptam egy hívást, hogy menjek be a Fővárosi Tanácshoz. Kezembe nyomtak két címet. Az egyik a IX. kerületben, a Balázs Béla utcában volt, arra azt mondtuk, hogy ide nem jövünk. A másik egy óbudai cím. Emlékszem, ahogy megindultunk a feleségemmel a 33-as villamossal. Elértük a Dagály fürdőt, és onnantól valahogy megváltozott a villamos hangulata. Elkezdtek beszélgetni az emberek, mert aki tovább ment, az már Óbudához kötődött. A régi Óbudáról beszélek, akkor ugye még nem volt panel, csak a kicsi házak.
Az egy viszonylag modern városrésznek számított a kerületben.
Igen, a kis házakhoz képest nagyon modernnek számított, azzal együtt, hogy kilopták belőle a fürdőszobát, viszont volt belső vécé. Máig megvan az akkori fürdőszobám: ott van Pomázon, a kerítés falának támasztva a hatalmas lavór.
Min főztek?
Gáztűzhelyen, olyan jó tűzhelyem nem is lesz több, mint amilyen ott volt. Járt hozzá egy gumicső, a végén valami szeleppel. Amikor megkopasztottuk a csirkét, utána leperzseltük, szép tiszta lett, és adott egy jó kis pörcös ízt neki. Tíz szép évet töltöttünk ott. Közben jött a két gyerek, és az egy szoba, félkomfort kevésnek bizonyult. Akkor kezdődött a panelprogram, az óbudaiakat Újpalotára vagy Kelenföldre vitték. Mi Kelenföldön kaptunk egy 48 négyzetméteres, kétszobás kis panelt, ott laktunk öt évig, két gyerekkel az sem volt túl tágas. Szerencsénkre 1973-ban elcserélhettük egy háromszobás lakótelepi lakásra, újra itt Óbudán.
Ezek szerint „mindössze” hatvan éve él a kerületben. Hol született?
Nem egészen hatvanat, mert időközben kiköltöztem Pomázra. Születni Szamoskéren születtem, egy kis faluban, szegény vidéki család gyerekeként. Az első tanult foglalkozásom a paraszti munka volt. Tizenegy évesen kerültem a debreceni kollégium gimnáziumába, ami akkor még nyolcosztályos volt. Beíratott az édesapám, és utána hazament. Attól fogva már én gondoskodtam magamról, nem volt szülői támasz. De korán értem, korán kezdtem.
Úgy képzeljük el, mint Nyilas Misit?
Pont olyan szegény parasztfiú voltam én is, amikor oda kerültem.
Ez mikor történt?
1945-ben.
Mennyire sérült meg a kollégium a világháborúban?
Debrecen központja szinte érintetlen maradt, igaz, a kollégium melletti Péterfy utcai épület használhatatlan volt. Katonai kórház volt benne és iszonyú kosz, piszok, vér mindenhol. Közösen takarítottuk tanárok, diákok és mindenki együtt majdnem egy fél évig. A második félévre, karácsony után, amikor visszamentünk, már elfoglaltuk a helyünket a Péterfy utcai gimnáziumban. Előtte a kollégium termeiben tanultunk.
A tanári kar hogyan vészelte át a világégést?
A korosabb tanároknak nem kellett egyenruhát húzniuk, a fiatalabbak egy része viszont akkor még katona volt. A későbbi osztályfőnökömet, Nagy Géza bácsit az első évben nem is ismertem, utána ért haza. Az igazgatónk Magyari Kálmán volt, a híres debreceni Magyari cigány család egyik tagja.
A fordulat éve hogyan érintette a református iskolát?
Úgy, hogy megmaradt. Ez volt az egyetlen gimnázium, ami megmaradt a református egyház kezelésében, tehát gyakorlatilag egy kis sziget lettünk. Annyi büntetésünk volt, hogy nem mehettünk például Dunaújvárost építeni. Ezzel szemben mentünk Hortobágyra gyapotot szedni, ahonnan van is egy érdekes emlékem. Jött egy felnőtt csoport, akik utcai ruhában szedték a gyapotot. Nem tudtunk mi még akkor a kitelepítésekről. Amikor mellénk értek, valaki mondott egy szombathelyi címet. Én megjegyeztem, mert azt kérte, hogy csak annyit írjunk: itt vagyunk a Hortobágyon.
Hány éves volt akkor?
Akkor már tizenöt, értettem, hogy miről van szó. Ettől eltekintve érdekes módon mi akkor ki voltunk rekesztve a politikából. Védett burok volt a kollégium és nagyon-nagyon jó iskola.
Kellett azért orosz himnuszt énekelni, ott is volt úttörőmozgalom?
Ugyanúgy megvolt a reggeli Szabadnép félóra, ezeket a rituálékat meg kellett csinálni ahhoz, hogy nyugton hagyjanak bennünket. Mert ott is akadt olyan személy, aki tartotta a kapcsolatot a megfelelő szervekkel. Volt úttörőszervezet, meg ifjúsági DISZ-szervezet, és annak az egész osztály tagja volt.
Ez egy fura, tudathasadásos állapot lehetett egy egyházi iskolában. Hogyan dolgozták fel a tanárok, és hogyan kezelték a gyerekek?
Odakacsintás volt, állandóan kacsingattunk. Senki nem beszélt, még a vallástanárunk sem a rendszer ellen, de érzékeltették a távolságot minden pillanatban. Mi gyerekek meg el voltunk foglalva a saját dolgainkkal. Én különösen azzal, hogy megpróbáljam utolérni a többieket.
Szociálisan viszont nagyon érzékeny voltam. Azaz kiderült, hogy keresem mindenhol az igazságot. Második gimnazista koromban beválasztottak az iskola szociális bizottságába, a végén elnöke is lettem. Ez azt jelentette, hogy ha segélyre került a sor, akkor mi döntöttünk, ki kapjon, mert nagyon sok volt a szegény ember – köztük a szegénnyé lett falusi pap gyereke –, akiktől elvették a földjeiket.
Tandíj volt?
Csak az ellátásunkat meg a kollégiumi díjat kellett fizetni, de az első években nem pénzben, hanem élelmiszerben. Osztálytársam volt Móricz Zsigmond utolsó szerelmének, Csibének a fia, akivel ma is tartjuk a kapcsolatot. Budapesti volt, neki pénzt küldött az anyja, és reggel ki kellett mennie a piacra megvenni az élelmet, mert az étkezést vezető csak ennivalót fogadott el. Ami engem illet, később már nem is fizettek utánam, mert megkerestem legációban.
Hogyan?
Elvben másodikos gimnazista korunktól mehettünk legációba, mert sok volt a falu és kevés a teológus. Annak előtte csak a teológushallgatók mehettek. Én valahogy mindig belefutottam szabálytalan dolgokba, tehát már elsős gimnazistaként belecsöppentem ebbe is. Az egyik fiú, aki szintén parasztgyerek volt, két évvel idősebb nálam, megkérdezte, nem írnék-e a falum lelkipásztorának, hogy van itt egy barátom, aki már szabályosan mehetne. Írtam is, de nem válaszolt. Viszont amikor hazamentem húsvét előtt, nagycsütörtökön, megkérdezte, hogy hány prédikációt tanultam. Mondtam, egyet se. Hogyhogy? – lepődött meg. Azt válaszoltam, hogy nem tetszett válaszolni, nem is én jelentkeztem, hanem a Szászi Feri jött volna. – Pedig én kihirdettelek, hogy te leszel a legátus – közölte a tiszteletes. – Itt van egy prédikáció, ezt úgy tekintjük, hogy csak egy prédikációd lesz, az ünnep második napján, délelőtt, a nagy istentiszteleten. Azzal töltöttem a nagypénteket, nagyszombatot, hogy tanultam a prédikációt. Remegve fölbotorkáltam a szószékre, és onnan, mint akit bekapcsoltak, minden ment egyenesen. Ez volt az én első legációs munkám.
A legáció egyik eleme az adománygyűjtés?
A legátusok papi szolgálatot láttak el a jeles ünnepek – karácsony, húsvét, pünkösd – két napján. Az első nap délelőttjén úrvacsoraosztás volt, azt a legátus nem végezhette. Aznap délután, valamint másnap délelőtt és délután is a legátus prédikált (húsvétkor nagypénteken is). Juttatása ezért a perselypénz, valamint az egyháztagok adománya volt. Ennek húsz százalékát le kellett adnia a kollégiumban, a többi az övé maradt. Volt, ahol el kellett menni minden házhoz, és úgy gyűjteni össze az adományt. Ezzel nem is volt gond, hiszen mindig elkísért valaki, a harangozó vagy az egyházfi, inkább az volt a nehéz, hogy mindenhol kínáltak süteménnyel, borral.
A továbbtanulást hogyan befolyásolta az, hogy egyházi iskolában érettségiztek?
A legnagyobb megdöbbenésünkre eszméletlenül jó lett az osztályban a felvételi eredményünk. Akkoriban az illető főiskola vagy egyetem vezetőjének a beállítottságán múlott, hogyan kezeli az egyházi középiskolásokat. Nekem az egyik jelentkezési helyem Sopron volt, erdőmérnöki szak. Megmondták előre, hogy oda senkit nem vesznek fel tőlünk. Ugyanez volt az állatorvosin. Az egyik srác, aki végül mégis elvégezte, ötször jelentkezett, és akkorra többet tudott a tanárainál az állatgyógyászatról, mert felcserként dolgozott állatorvos mellett. Negyvenen voltunk, harmincheten jelentkeztünk továbbtanulásra. Nem mindenkit elsőre, de mind a harminchetünket fölvették, diplomát szereztünk. Az is igaz, hogy szerencsés időben felvételiztünk, 1953-ban, a Nagy Imre-beszédet követően. Három szakot kellett beírni. Elsőnek beírtam a néprajz szakot az ELTE-n, másodiknak az erdészetet Sopronban, harmadiknak Debrecenben egy tanári szakot.
Föl se merült, hogy teológus vagy pap legyen?
Azt anyám akarta. Én nem, de ennek külön története van. Anyám sírt is, amikor megjött a felvételi papírom. Arattunk, kint voltunk a legelő mellett, ő hozta az ebédet és a lezárt borítékot. Fölbontottam, fölugrottam, és ordítottam egy nagyot, hogy hurrá, fölvettek. Újságíró szakra az ELTE-re.
Ahová nem is jelentkezett.
Akkor indult el Magyarországon az egyetemi szintű újságíróképzés, az ELTE-n alakult meg a tanszék. Nagyon későn döntöttek, nem is volt meghirdetve, ezért átirányították azokat a felvételizőket, akik helyhiány miatt nem jutottak be a választott szakjukra. A néprajz szakra erős túljelentkezés volt, engem megfelelőnek tartottak, így kerültem az újságíró szakra.
Egyetemistaként élte át ötvenhatot.
Igen. Volt egy tanszéki lapunk A toll címmel. Októberben épp engem bíztak meg a következő szám szerkesztésével, aminek 23-án már lapzártája lett volna, de visszatartottuk, hogy még beleférjen a felvonulásról szóló beszámoló. Én írtam, végigkísértem a felvonulást a Bem szobortól a Parlamentig, aztán visszamentem megírni a cikket. Olyan tíz-tizenketten maradtunk bent a tanszéken.
Egy darabig még kérdezgettek külön-külön mindenkit, hogy összecsengenek-e a beszámolók, bár egymást hallottuk, úgy válaszoltunk. Fal mellé állítottak, megfordítottak, és egyszer csak azt mondták, na, menjenek. Elzavartak, hogy menjünk haza a kollégiumba. Ami utána történt, az lényegtelen, mert amit én csináltam, azt szinte mindenki megtette. Volt, akinek szerencséje volt, mint nekem, és nem lett következménye, mást ugyanezért lecsuktak.
Sokan el is mentek. Nem gondolkozott rajta?
Egyáltalán nem. Máig nem tudok egyetlen idegen nyelvet sem. Hiába akartam, egyszerűen szűk az agyam a nyelvek megtanulásához.
Hogyan indult a szakmai pályafutása?
Nehezen. Úgy volt, hogy a Szabad Földhöz megyek szakmai gyakorlatra, de nem fogadtak. Utána is oda jelentkeztem, de volt ott egy főszerkesztő, aki azt mondta, hogy elege van a diplomás újságírókból. Úgy alakult, hogy lett két hely a Rádióban, behívtak. Hárs István főosztályvezető hallgatott meg, aki később legendás elnöke lett a Magyar Rádiónak, mindenki szerette. Így kerültem a Falurádióhoz, és ott voltam csaknem húsz évig.
Mi volt a feladata?
Majdnem egy évig jártam vidékre valaki mellett, ócska, rossz interjúkat készítettem. Egy idő után aztán belerázódtam, vállaltam külön műsort is, az jó lett, a Falurádió kis riportjai is elkezdtek csordogálni. Lassan érő ember vagyok. Ami igazán érdekelt, az a szerkesztés. Volt egy szerkesztő, aki állandóan vidékre járt, ezért összerakta a műsort, és rám bízta, hogy majd játsszam át. A végén belenyúltam abba is, amit megcsinált. 1961-ben ez a rovatvezető helyettes bevonult a pártfőiskolára, az akkori rovatvezetőnk, aki szintén nagyon fiatalnak számított, azt mondta, hogy akkor én szerkesszem a Falurádiót. Ezt csináltam több mint 15 évig. Utána, 1977-ben olvasószerkesztő lettem. A rádióban úgy nevezték, hogy szuperlektor.
Mennyire nyúlt bele a szövegekbe?
Alig. Ha mégis, akkor azért, mert nagyon jól tudtuk, hogy ha az úgy hangozna el, akkor kirúgnak, és a szerző sem jelenhet meg többet.
Akkoriban mindenki hallgatta a rádiót, és ami ott elhangzott, annak nagyon nagy súlya volt.
Mi a Falurádióban rendszeresen elmentünk a falig, mert tudtuk, hogy a főnökség a mi műsoridőnkben még alszik. Márpedig az a hatalom természetrajza, hogy amit nem hall, az nincs. Falurádiós nagyon ritkán kapott országos kitüntetést. Nem tudom, hogy örüljek-e vagy ne, de nem rendelkezem munkaérdemrenddel, mert rólunk megfeledkeztek, de ilyenkor meg ez nagyon jó volt. Az ember megtapasztalta, hogy hol, mikor és meddig mehet el, és ezt kellett tartani.
Hány évig rádiózott összesen?
Összesen 32 évig voltam a Magyar Rádiónál. A Falurádiónál 1977-ig dolgoztam, utána lettem olvasószerkesztő a politikai adások főszerkesztőségén, és a szakrovatok műsorainak a felügyelője. Kilencvenben hagytam ott a céget korkedvezményes nyugdíjjal.
Miért fejezte be?
Nagyon átalakult a rádiózás, engem meg áthelyeztek a vidéki stúdiók főszerkesztőségére. KNAF-nak hívták, Körzeti és Nemzeti Adások Főszerkesztősége. Az akkori munkámnak nem volt semmiféle jelentősége, és azt is tudtam, hogy ha megpróbálnék valamit dolgozni, azzal a vidéki stúdiókra raknék külön terhet. Ők ütköztek nap, mint nap a helyi hatalmasságokkal, ők tudták, hogy mi történik, mi Pestről nem tudtuk. Bementem unatkozni reggel, és amikor lehetett, hazamentem. Igaz, hogy közben életben kellett tartani a trafikot.
Azt az egykori trafikot a Harrer Pál utcában, amit ma is Bán kocsmaként ismernek?
Azt. A feleségem indította 1982-ben, és én vittem tovább, amikor 1985-ben egyedül maradtam a két nagy gyerekemmel. Az egyik akkor kezdte az egyetemet, a másik még gimnazista volt.
Hogyan lett a jogász feleség trafikos?
Igazából utálta a jogot, újságíró szeretett volna lenni, de neki valahogy nem jött össze. A SZÖVKÖNYVNÉL, Szövetkezeti Könyvterjesztő Vállalatnál helyezkedett el, ami egyesült a Művelt Nép Könyvterjesztő vállalattal. Ott dolgozott számviteli, majd jogi osztályvezetőként, amit utált. Elhatározta, hogy addig piszkálja az urát, amíg nem szerez neki valamilyen üzlethelyiséget. Akkor adták át, 1982-ben a kerületnek azt a részét. Mindenkit elköltöztettek, a régi épületeket felújították. Aki vállalta, visszajött, de volt, aki maradt az új helyén. Az a trafikos például, aki addig azon a helyen volt, kapott egy másikat a Vörösvári úton. Sokkal jobban menő helyen, eszébe se volt visszatérni. Itt állt teljesen készen felújítva az épület, csak ki kellett volna takarítani, de nem volt trafikos. A feleségem kapott az alkalmon, és belevágott. Nagyon jól indult a bolt, egy év múlva valóságos intézménnyé fejlődött. A legjobb könyvesbolt lett a kerületben, ahol mellesleg cigit is lehetett kapni. Ennek az volt a titka, hogy a nyomdák először a Művelt Népnek adták a frissen megjelent könyveket, és csak utána az ÁKV-nak, amelyik Budapestet látta el könyvvel. A régi ismeretségeire való tekintettel a feleségem a többi boltnál egy héttel korábban kapta meg a várható sikerkönyveket. Még a Flórián Áruház könyvesboltjának dolgozói is hozzánk küldték a türelmetlen vevőket. Nagyon jól ment, sok jó ismerőst szerezve nekünk. Sajnos a betegsége miatt 1984 nyarától már nem tudta csinálni. Nagyobbik fiunkat, Bélát Szegedre vették föl levelezőre.
Gyöngyike a Polgár utcai borozóban el is nevezett a fiamról egy fröccsfajtát: egy Béla azt jelenti, hogy 9 deci bor – 1 deci szóda. (Krúdy fröccs – a szerk.) Esténként nagy élet volt. 1989-ben azonban összeomlott a könyvpiac. A trafikból sörözőt csináltunk, 1990-ben sikerült nyugdíjba mennem a Rádióból, de előtte már a sok év alatt összegyűlt annyi szabadságom, hogy amikor nyílt a bolt, beálltam a pult mögé, és kocsmáros lettem. Szerencsés helyzetben voltam, mert a trafiknak már kialakult a törzsgárdája. Volt, aki a cigarettáért jött, mások a könyvekért, olyan is akadt, aki csak beszélgetni nézett be. Egy részük továbbra is jött, immár nem könyvért vagy cigarettáért, hanem sörért, meg a társaságért, már ismerősként. Ha bejött egy új ember, meglepetten tapasztalta, hogy itt beszélgetnek egymással az emberek.
Ekkoriban tett egy kis kitérőt a színpad felé.
Igen, Harsányi Mária – Pihe –, a Társaskör mostani igazgatója rávett, hogy egy Krúdy-esten bújjak az író kocsmárosának bőrébe. Nem volt nehéz, mert akkor már valóságos kocsmáros voltam.
Ha már Krúdynál tartunk, még nem esett szó a negyedik szakmájáról: sorra írja a könyveket.
Tizenöt éve, 2003-ban fáradtam el, nem egészen 70 évesen. Csakugyan fáradt voltam, nem fizikailag, szellemileg. Béla fiam azt mondta, ő csinálja tovább a kocsmát, meg is próbálta – most már szerencsére inkább jogász. Én meg elvonultam pomázi magányomba, és megevett a fene, hogy nincs mit csinálnom. Elkezdtem a szülőfalumról gondolkozni, és nekifogtam leírni, hogy kik laktak az utcámban 1945-ben Szamoskéren.
Merre fekszik Szamoskér?
Mátészalka és Fehérgyarmat között, a Szamos partján, a főúttól hét kilométerre. Aranyos kis település, a lakossága a legnépesebb idejében is alig érte el az ezer főt, mindenkit ismertem a faluban.
Ő ezt számítja első könyvemnek, én nem tekintem annak. Utána rájöttem, hogy érdekes lenne utánajárni, mi történt azokkal az emberekkel, akik akkor éltek, hogy néz ki ma a falu. Hozzákezdtem a nagy munkához, ami millió telefonnal járt, mentem házról házra, és kiderítettem, ki tanult, ki nem, hova került dolgozni, ki él még egyáltalán? Ebből lett egy nagyon nagy könyv, 600 oldalas A4-es formátumban.
Szociográfiai jellegű?
Mindennek a keveréke, a szociográfinak, tájleírásnak, faluleírásnak és családtörténetnek. Amikor kialakult a szöveg, véletlenül találkoztam egy könyvcsinálóval, aki azt mondta, hogy segít nekem megformálni könyvvé, de végül is nem segített. Nem számított arra, hogy ez ekkora, és átadta valakinek, aki azóta is a műszaki szerkesztőm. Összespóroltam egy kis pénzt – bár nagyon sokba került, 12 ezer forint egy példány –, és húsz példányban megjelentettem Szamoskéri harangszó címmel. Azóta is terjed a könyv, mert valaki lemásoltatta és csináltatja, de nem érdekel, mert a lényeg az, hogy jusson el a falu volt és mai lakóihoz. Ezzel kezdődött az én írói pályafutásom, illetve inkább az írási tevékenységem, hogy pontos legyek. Utána rábeszéltek a gyerekek, hogy írjam meg a feleségem történetét. Szlovákiából menekültek át az anyjával, majd a mamát lecsukták feketézésért. Itt úgy hívják, hogy csempészés. Beadták a feleségemet állami gondozásba, s az a kislány, aki állami gondozott lett, úgy tudta fenntartani magát, úgy tudta elvégezni a középiskolát, hogy nem kellett állami gondozottak közé bevonulnia, hanem végig, még nyáron is ott maradhatott a kollégiumban. Utána járt az agyam, és azt mondtam, hogy meg kellene írni, hogy milyen volt a paraszti munka, amikor két kézzel végeztük. Ezért mondom, hogy nálam számított az, hogy parasztnak születtem, és a paraszti munkákat megtanultam csinálni. Ezt egyéni történetek formájában írtam meg, az aratástól kezdve a kenyérsütésen át, végig a kendermunkákig.
Újra előbukkant a diákkori vonzalom a néprajz iránt?
Igen, én nagyon szerettem a néprajzot. Volt Debrecenben egy kitűnő néprajzos, Béres András, és hozzá jártunk a Déri Múzeumba segíteni neki rendezni a tárgyakat a múzeum pincéjében. Ha már itt tartunk, arra gondoltam, hogy talán érdekes lenne megmutatni egy kicsit belső oldalról a falurádiós tevékenységemet, erről is írok. Közben szerelmes lettem egy történetbe, amivel még a Szamoskéri anyaggyűjtés közben találkoztam; a falu egykori papja a főszereplő, aki 1884-től 1913-ig szolgált ott, és a végén esperes lett. Reformátusoknál az esperes az egyház megyei vezetője, és ő is egy kis falusi parasztgyerek volt. Végül is nem foglalta el az esperesi széket, mert öngyilkos lett. Én már akkor elhatároztam, hogy ezt a történetet meg kell írni. Az esperes lett a címe. Parasztból rádiós, kocsmárosból író ember lettem, dolgozom, amíg tudok. Dióhéjban ez az eddigi életem.
