Keresés
rovatok
rovatok
város | 2016 tavasz
Fotó: Sánta Balázs
Viszket Zoltán
Ofen Jásán, az óbudai zsidó közösség újkori története
Ismét megújul a zsinagóga épülete
„Az osztrák Monarchiában fennálló valamennyi ilyenfajta vallási építmény között vitathatatlanul ez az itt csak nemrégiben felépített zsinagóga érdemli meg az első helyet, s ezt nem vitathatja el tőle sem a szép temesvári zsidó templom, sem – és még kevésbé – a régi prágai zsinagógák. Talán csak egyedül az amszterdami zsidó hitközség ízléses belső berendezésű, pompás épülete homályosíthatja el némiképpen.”

Franz Schams 1820-as évek elején megjelent, Pest és Buda legteljesebb korabeli leírását tartalmazó köteteiben olvashatóak e dicsérő sorok, amelyek az óbudai zsinagóga ma is látható épületével kapcsolatban fogalmazódtak meg a kiváló szakemberben. Jóllehet túlzásnak tűnhet Schams kijelentése, azonban mégis felkelti az érdeklődést az olvasóban az épület és közösségeinek története iránt, és egy kicsit elmélyedve az ehhez kapcsolódó históriában, cseppet sem csalódunk, mert egy jelentős és összetett múlt körvonalai rajzolódnak ki előttünk.

Carl Vasquez térképének keretképe Franz Weiss metszetével, 1937 Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár térképtára
Carl Vasquez térképének keretképe Franz Weiss metszetével, 1937
Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár térképtára

Előzmények – ókor, középkor

Óbuda több ezer éves történelmének majdnem kétezer éve része az itt élő zsidó közösségek története, hiszen már az ókori Aquincumban is éltek zsidó családok, amelyek létezéséről többek közt egy III–IV. századi – menórát ábrázoló – sírkő ad bizonyosságot.

Az ezt követő történelmi korra ugorva, Óbuda zsidó lakosságának középkori történetével kapcsolatban az első biztos adat egy 1349-ben keltezett oklevél, majd egy XV. századi leírás már egy működő zsidó közösségről számol be. Azonban a mohácsi vész után Óbuda izraelita lakói eltűntek, és mivel a török hódoltság alatt sem települtek vissza, véget ért az óbudai zsidóság történetének „középkori szakasza”.

A XVIII. századi hitközség kialakulása és vezető szerepe – a XIX. század közepéig

Az óbudai zsidóság újkori története gyakorlatilag együtt született meg Óbuda török utáni történetével, hiszen a település első lakosai között nagyon hamar megjelentek az izraeliták is. Magyarországon az újkori gyülekezetek általában földesúri birtokokon születtek, mivel a szabad királyi városok többségében nem telepedhettek le zsidó lakosok. Óbuda esetében a Zichy-család szívesen és oltalompénz ellenében befogadta őket, így a zsidóság földesúri védnökség alatt élhetett, cserébe bekapcsolta Óbudát a kereskedelmi hálózatba. A XVIII. század elejétől így újra kialakult a zsidó közösség Óbudán, amit héberül Oven Jósénnak vagy Ofen Jásánnak hívtak.

A XVIII. századdal kapcsolatos szakirodalomból és összeírásokból kiderül, hogy a betelepült zsidó lakosság nagyrészt Cseh- és Morvaországból, kisebb részt Lengyelországból származott. Elenyésző számban jöttek más tájakról is, például osztrák vagy olasz területekről, illetve különböző magyarországi uradalmakból.

Az egyre növekvő közösség Óbudán belül elsősorban a zsinagóga körül helyezkedett el, ahol a Duna mellett kiöblösödött a mai Lajos utca. A népnyelv ezt a területet akkoriban „Juden Platz”-nak, az utca egy részét pedig „Judengasse”-nak hívta. Az 1730-as évek végére az óbudai közösség vagyonosság alapján túltett a teljes jogi helyzetébe visszakerülő és ismét fővárossá váló budai hitközség vagyonán.

A XVIII. századi óbudai zsidó község rendjéről, belső életéről először az 1746. január 1-én, Zichy Péterné által kiadott kiváltság és rendszabályból értesülhetünk. A rendelet szabályozta a templomi viselkedést, megtiltotta a civakodást, a zenebonát és a verekedést. A temetőt, a zsinagógát és a közösség két házát a hitközség birtokában hagyta, illetve engedélyezte a zsinagóga újjáépítését és megnagyobbítását. A rendelkezés megtiltotta idegenek temetését, illetve szabályozta a bíró, az esküdtek és a kisbíró választását. Egy korabeli összeírásból az is kiderül, hogy a hitközségnek már saját rabbija is volt, mellette kántor, tanító és templomszolga állt alkalmazásában.

1765-ben a Zichyek újabb szerződést kötöttek a zsidó közösséggel, illetve 1766-ban Óbuda új tulajdonosa, a kamara is kiadott egy védlevelet, amelyben megújította és kibővítette az előző évi kontraktust. A település kamarai fennhatóság alá kerülése után az óbudai zsidó lakosok jog- és tevékenységi köre kibővült, mivel ettől kezdve más kamarai birtokokon és a szabad királyi városokban is szabadon kereskedhettek, korábbi romos zsinagógájukat pedig újjáépíthették.

Az óbudai hitközség szerepének országos jelentőségét mutatja, hogy Magyarország többi hitközsége sokszor fordult az óbudaiakhoz közbenjárásért, segítségért, 1788-ban pedig Óbudán tartották a magyarországi zsidók vezetőinek országos tanácskozását.

A dinamikus fejlődés eredményeként kijelenthető, hogy a XVIII. század utolsó harmadára Óbuda lett a korabeli Magyarország egyik legnépesebb és gazdasági értelemben egyik legerősebb zsidó közössége.

A XIX. század közepétől a rohamosan fejlődő pesti zsidó közösség miatt, ami elcsábította és „elszipkázta” az óbudai lakosokat, az óbudai hitközösség háttérbe szorult. Az óbudai zsidóság Pestre áramlása már a XVIII. század végén, II. József intézkedéseinek hatására megindult, majd az 1820-as évekre az átköltözés folyamata felgyorsult, aminek az 1838-as árvíz újabb lendületet adott, hiszen az óbudai zsidóság élettere jóval kiszolgáltatottabb helyen volt, mint Pesten.

Ugyanakkor országos viszonylatban az óbudai hitközség lélekszáma továbbra is magasnak számított, ráadásul 1820-ban kezdték el az izraelita templom felújítását, aminek eredményeként 1821-ben már fel is avatták az új, minden tekintetben impozáns, ma is látható óbudai zsinagógát.

Zsinagóga

Izraelita szentély már a XVIII. század elejétől kezdve megtalálható Óbudán, hiszen egy 1727-es irat már az óbudai zsidó lakosok imaházának lerombolását említette. Ennek mészkőből és márványból való újjáépítésére valószínűleg az 1730-as években került sor, majd az ezt követő közel 100 évben a közösség még többször megújította zsinagógáját.

Az 1766-os kamarai védlevél engedélyezte a romos óbudai izraelita templom újjáépítését, amelyre Neupauer Máté tervei alapján került sor. Az 1769-ben felavatott zsinagóga centrális elrendezésével, négy pilléren nyugvó, kilenc boltszakaszos építményével a Lengyel- és Morvaországban elterjedt zsinagógatípust testesítette meg. Az építkezés mellett a berendezést is megújították, és 14 kandelábert állítottak a templom mellé. A nagy költség és a látványos kivitelezés ellenére már 1817-ben a lebontásról és egy új templom építéséről határoztak, mivel a rossz alapozás és a kedvezőtlen talajviszonyok miatt a falak megrepedeztek.

Az Óbudai Zsinagóga 1920-ban Fotó: Erdélyi Mór Forrás: Kiscelli Múzeum
Az Óbudai Zsinagóga 1920-ban
Fotó: Erdélyi Mór
Forrás: Kiscelli Múzeum

Landherr András tervei alapján 1820-ban indult meg az építkezés, amely eredményeként – alig másfél évvel később – 1821. július 20-án ünnepélyes keretek között avatták fel az új óbudai zsinagógát. A zsinagóga berendezéseit és díszítését Goldringer X. Ferenc ácsmester és Maurer János stukkátor végezték. Az új templomban 364 férfi és 298 nő számára volt ülőhely. A díszes főbejáratot hat korinthoszi oszlop tartotta, amelynek homlokzatán egy óra volt elhelyezve. A homlokzat tetején márványból készült kettős kőtábla volt látható, amelyen a tízparancsolat kezdő szavai kerültek megjelenítésre. A templom belső terében szembetűnő volt a gipsz díszítéssel borított oldalfalak, boltozatok és a lángoló Szinaj-hegyet ábrázoló oltár összhangja. A belső teret a középen felállított, lengyel-morva hagyományt követő, négy obeliszkes, baldachinos bima (a tóraolvasó pultot magába foglaló emelvény) uralta.

A zsinagóga épületét először 1900-ban renoválták, akkor készült a timpanon szecessziós díszítése, ami Ullmann Gyula építész tervei alapján valósult meg.

A II. világháború alatt az épület erősen megrongálódott. Annak ellenére, hogy 1946–47-ben helyreállították a háborús károkat, a gyülekezet egyre csökkenő létszáma azt eredményezte, hogy 1958-ban már nem is használták a nagy zsinagógát, hanem egy kisebb teremben tartották összejöveteleiket. Végül az 1960-as évek közepén az épület állami tulajdonba került.

Az Óbudai Zsinagóga 1970-ben Forrás: Kiscelli Múzeum
Az Óbudai Zsinagóga 1970-ben
Forrás: Kiscelli Múzeum

1972-ben átmenetileg itt kezdte meg működését a Textilmúzeum, azonban hamar kiderült, hogy az épület alkalmatlan muzeális célokra, ezért 1978-ban a Magyar Televízió vette használatba. A Tóra-tekercseket ismeretlen helyre szállították, a zsinagóga eredeti berendezését pedig lerombolták. Az MTV fennhatósága alatt az épület előbb díszletraktárként, majd 5. sz. stúdióként, ezt követően pedig újból díszletraktárként funkcionált.

2010-ben azonban az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség használatába került, ami egyben azt is jelentette, hogy az épület visszakapta eredeti funkcióját, és ismét egy zsidó hitközség szenthelyévé vált.

A pesti közösség árnyékától a pusztulásig – XIX. század közepétől az 1960-as évekig

A század második felétől kezdve Óbuda erőteljesen lemaradt a pesti zsidósággal szemben, bár országos tekintetben még jelentős közösségként tekintettek rá ekkoriban is. A hitközség hanyatlását jól szimbolizálja az a tény, hogy ebben az időszakban 23 éven keresztül nem volt betöltve az óbudai rabbi állás.

Az emancipációs változásokat, illetve az 1868–69-es nagy kongresszust követően az óbudai gyülekezet a kongresszusi irányzatot (neológ) képviselte, annak viszont egy konzervatívabb ágát, amiről egyrészt a zsinagóga hagyományos elrendezése, az orgona hiánya, illetve rabbijainak iskolái és munkásságuk is tanúskodott.

A XX. század elején, de még inkább a két világháború közötti időszakban az óbudai hitközség élete a korábbi pangás ellenére ismét fellendült. Ebben az időszakban több új közellátási, közösségi intézet jött létre, mint például az „Aggok háza” vagy a „Szeretetház”, illetve a XIX. század ’80-as éveiben megszűnt népiskola 1920-ban újra megnyitotta kapuit. Emellett egyre több egyesület, szervezet is alakult (Solos-Szeudosz, Talmud-Tóra), ami a helyi kulturális, társadalmi élet fellendülését jelezte. Mindezt alátámasztja az is, hogy 1929-re az óbudai hitközség létszáma 5500 főre emelkedett, ami azt jelentette, hogy országos szinten a tíz legnagyobb létszámú hitközség között tartották számon.

Ehhez a fejlődéshez a hitközség vezetői is nagymértékben hozzájárultak, többek közt dr. Stern József kir. tanácsos, dr. Vörösváry Miklós ügyvéd, illetve Kemény Lajos. Az ő elnökletük alatt, amellett, hogy megszilárdult a közösség gazdasági élete, több új intézmény (pl. napközi otthon, óvoda) létrehozása ment végbe. Az óbudai hitközség II. világháború előtti utolsó főrabbija dr. Neumann József volt, aki 1927-től kezdve töltötte be a tisztséget.

A korábban már tárgyalt, az 1930-as években bekövetkező változások miatt egy 1944. március végén készített kimutatás alapján az óbudai hitközségnek 3600 tagja volt. A látványos létszámcsökkenés számos okra vezethető vissza. Egyrészt volt egyfajta természetes biológiai fogyás, másrészt jelentős méreteket öltött az elvándorlás, illetve a felerősödött kikeresztelkedési hullám is éreztette hatását.

A holokauszt Óbuda és az óbudai zsidóság életében is kiemelt szerepet játszott, hiszen az Óbudai Téglagyárban gyűjtötték össze, és a Bécsi úton vitték munkaszolgálatra a fővárosi zsidóság egy részét.

A Pilisen keresztül Szőny és Győr irányába vezetett gyalogmenetek papíron leírt célja, hogy az osztrák határ erődítési munkáihoz emberanyagot biztosítsanak. A „Soá, a szenvedések útja” mintegy 3000 áldozatot követelt Óbudán.

1945-ben, közvetlenül a háború után a korábbi rabbi, Neumann József vezetésével újjáalakult az óbudai hitközség, de erejét nem tudta visszaszerezni, hiszen híveinek nagy része odaveszett a háborúban. A helyzet súlyosságát növelte, hogy 1948-ban államosították az iskolát, majd a következő évben az óbudai hitközség beolvadt a nagy budapesti hitközségbe. 1956-ig még Neumann volt a főrabbi, de a közösség egyre jobban elnéptelenedett, míg végül 1958-ban elveszítette önállóságát, és a budai körzethez csatolták. A zsinagóga az 1960-as években került az állam fennhatósága alá, és ezek után az óbudai hívek a Frankel Leó utcai templomot látogathatták.

A Zsinagóga épülete 1972-ben Forrás: Kiscelli Múzeum
A Zsinagóga épülete 1972-ben
Forrás: Kiscelli Múzeum

A megújulás

Annak ellenére, hogy a korábbi óbudai zsidó közösség nem tudott újjáéledni, az elmúlt években mégis újra megjelent az izraelita közösségi hitélet Óbudán. Több évtizedes hányattatás után, a XXI. század elején a zsinagóga az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) használatába került, majd 2010 szeptemberében sor került a részlegesen felújított épület újraszentelésére, így a közel kétszáz éves templom ismét egy izraelita hitközség szolgálatába került. Az épületet folyamatosan újítják fel, idén áprilisban a belső tér szépült meg.