Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2016 nyár
Fotó: Sánta Balázs
Vig György
ÓSZERES FRICI, A GRÓF ÉS AZ IGAZI ZSOLA MŰINTÉZETE
Buda legnagyobb régiségboltja a Lajos utcában
A Goldberger Textilipari Gyűjtemény tőszomszédságában egy míves tábla hirdeti, hogy itt egy régiségbolt, kacattár és festménygaléria várja az ódon tárgyak kedvelőit. A „Műintézet” irányítóiként három rejtői asszociációkat keltő név szerepel, közülük Ószeres Frici, Óbuda szerelmese a hagyományos régiségkereskedő.

Csodálatos ez a cégnév. Hogy keletkezett?

Az Ószeres Frici én magam vagyok. Mivel a hivatalos nevem Frigyesi József, a Frici adta magát, az ószeres pedig a hivatásom. Két társam közül az egyik Zsola, Szent­iványi Zsolt, akiről, azon kívül, hogy ő az igazi, annyit még muszáj elárulni, hogy a Kontroll című film egyik jelentős szereplőjeként ismerhette meg a nagyközönség. Zsolával akkor találkoztunk, amikor egy ecseris régiségkereskedőt játszott egy reklámfilmben, és egy „korai Tranyákot kínált”.

A Gróf pedig valóban főnemes, mégpedig generációkra visszamenőleg. Nemesi titulus nélkül Bolváry Gellértnek hívják.

Hol és mikor találkozott össze ez a csapat?

Tizenöt évvel ezelőtt egyedül ültem a Zápor utcai boltomban, amikor…

… úgy tűnik, érdemes még hátrébb menni az időben – milyen boltba, és hogy került oda?

Köszönöm a lehetőséget, mert tényleg érdekesek az előzmények. Nagymamám dúsgazdag budai panziótulajdonos volt. A gazdagságát jellemezheti, hogy kb. háromezer forintos nyugdíja mellett több százezer forintos forgalmat bonyolított, mindenféle, hol legális, hol kevésbé jogszerű üzletekkel. Nagyon szeretnék róla egy könyvet és egy filmet készíteni. Amerikában született, egész életében közértes volt, de a nyolcvanas években a környékünkön elég volt annyit mondanom, hogy a Joli néni unokája vagyok, és minden ajtó megnyílt előttem. Az ő története kicsit hosszú lenne ehhez a cikkhez, de a lényeg, hogy fizetővendég szolgáltatásból kereste a nagy pénzeket. A nyolcvanas években a líbiai követség bérelte a házunkat, ahol kint is lógott Kadhafi tábornok képe a falon.

Nem éltem rosszul, tizenhét évesen amerikai cigit szívtam, tele volt a zsebem nyugati valutával, és hetente egyszer-kétszer elmentem a nagyival régiséget vásárolni, mert az volt a szenvedélye.

Ugrok egy kicsit – a nagy életnek rendőrségi intézkedéssel lett vége, majd a nagyi meghalt, a vagyonából pedig egy fillér se maradt ránk. Ott álltam, a kötelező sorkatonai szolgálatot frissen letöltött kopasz fiatalember, az élet bukott, ám irigylésre méltóan zsengekorú császára. A lényeg az, hogy én abba nőttem bele, hogy ha az embernek pénze van, akkor régiségeket vesz. Pénzem ugyan épp nem volt, de régiségeket venni akartam. Nagyi halála után egy pillanat alatt helyemre pofozott az élet, a jólét eltűnt, és két hétre rá megkaptam a behívómat.

Mihez kezdett leszerelés után?

Kereskedni kezdtem – cipő, ruhák, valahogy a saját lábamra álltam, de nem tudott szerelemre válni bennem a lábbeli üzlet. Ahogy egy kis pénzhez jutottam, saját régiség boltot nyitottam.

Akkor már értett az antikvitásokhoz?

Elárulok egy titkot – ma sem állítom magamról, hogy értek hozzájuk. Sőt, az a meggyőződésem, hogy ebben a szakmában mindenki úgy hal meg, hogy töredékét se tudja annak, amit kellene. Amíg azt hittem, hogy értek hozzá, egy százas skálán talán a kettesig, ha eljutottam. Mindig szerettem a porcelánokat – még a nagyi oldalán kedveltem meg őket és a régi órákat, ékszereket, de van itt ezer más terület – drágakő, bútor, festmény, fegyver, használati tárgyak, bármi. Az a nagy megvilágosodás, amikor rájössz, hogy nem is kell mindenhez érteni, hiszen nem lehetsz egyszerre művészettörténész, régész, ipartörténész, ékszerész és órás.

Mi az, amit ennyi év után mégis megtanult?

Mindennap tanulsz. Minden tárgy, amit egyszer a kezedbe fogtál, megtanít valamire, főleg, ha utánanézel, olvasol. Eleve rosszabb helyzetben vagyunk, mint mondjuk egy londoni kolléga, aki nap mint nap a világ minden tájáról érkező tárgyak között él. Magyarországot néhányszor már alaposan kifosztották, többnyire megszálló hadseregek, de az utolsó ilyen hullám a hetvenes években volt, amikor mindent, ami kicsit is értékesnek látszott, vitték ki, adták el nyugatra. Bagóért – teszem hozzá. Innen nagyon lehetett vinni a dolgokat.

Maga erről már lekésett?

Amikor én kezdtem, 2000-ben egy óbudai kis üzletben, oda már nem német gyűjtők jöttek. Leginkább hagyatékokkal kerestek meg, behozták a kis tárgyaikat, én pedig megvettem azokat. Egy édes kis üzlet volt a Tímár utca és a Zápor utca sarkán. Tizenöt évig dolgoztam ott. Igazi falusi világ volt – reggel besétáltam, köszöntünk egymásnak a környékbeliekkel. Csodás időszak volt, egész más célokkal, mint most.

Mik voltak azok célok?

A túlélés, függetlenség, azt csinálhassam, amit akarok, ne legyek kiszolgáltatva senkinek.

Ez elketyegett tizenöt évig, de…

Nincsenek csodák. A bolt hosszú ideig vitte a pénzt, hozni meg alig hozott. Amikor megnyitottam, épp nagyon pörgött a szakma. Mindenki vett volna, de senki sem adott el. Nem volt áru, hiába jöttek a vevők. Aztán jött a gazdasági válság, eltűnt a pénz. Viszont lett egy társam, akinek voltak új ötletei és némi tőkéje is. Ő a Zsola, hogy visszatérjünk az eredeti kérdésedhez. Érdekelte a régiségüzlet, és úgy döntött, beszáll, nekem pedig szükségem volt egy társra, akivel új utakra léphetek. Ő inkább a hetvenes évek retro tárgyaiban gondolkodott, én pedig a klasszikus régiségben, úgyhogy nem kellett sokat vitáznunk, mindegyikünk vitte a saját területét. Abban az időben hirtelen mindenki hozta a holmiját, mi pedig vásároltunk és vásároltunk. Elég jó üzleti modellt találtunk ki: veszünk a gazdasági válság miatt nyomott árakon, de nem adunk el.

Tehát kiadás volt, bevétel viszont nem. Ez nem tűnik működőképes modellnek.

Vegetációs időszak volt, de mi mindig tudtuk, hogy lesz valami nagy. Azt is tudtuk, hogy Óbudán.

Mikor csatlakozott a harmadik tettestárs?

A legnagyobb bajban, ugyanis kezdett kiderülni, hogy nem bírjuk tovább a pangást. Be kellett ismernünk, hogy a Zápor utcai üzletnek vége. Tele volt a raktár holmikkal, alig jött vásárló, nem ment tovább, nem bírtuk ki a válság végéig a dolgot. Dolgoztam tizenhat órákat, és kevesebbet kerestem, mint egy guberáló. Ekkor jött be az üzletbe Gellért, akiről kiderült, hogy ő is világ életében régiségkereskedő szeretett volna lenni. Ő a Gróf a nevünkben. „Civilben” valahol mindig igazgató, nálunk viszont egyen­rangú társ. Nem vesz részt a napi üzletmenetben, de társult. Ezzel a triumvirátussal – és napi huszonkét óra munkával – már meg tudtuk csinálni, amit tervezgettünk. Átköltöztünk a mostani helyünkre, ahol Buda legnagyobb alapterületű régiségboltját vezetjük.

Mekkora ez a bolt?

Nagyjából 350 négyzetméteren tudjuk bemutatni a tárgyainkat.

Ez hány darabot jelent?

Több ezret.

Honnan érkeznek a tárgyak?

Lakáskiürítésekből, hagyatékokból.

Miért fontos, hogy nagy legyen a bolt?

Mert sokan csak úgy bejönnek, nézelődnek, és ha meglátnak valamit, akkor megveszik. Ha a raktárban állnak a holmik, akkor erre esélyünk sincs. Mi nagyon sok mindent csinálunk másképp, mint az átlag kollégák.

Mondjon néhány példát!

A legszörnyűbb, ami most eszembe jut, az egy szó: becsületesen. Ebben a szakmában ez nem gyakori kifejezés. Mi igyekszünk a lehető legkorrektebb módon végezni a munkánkat. Nem hazudozunk, amit sokan nem értenek.

Minden általunk eladott tárgyra örök időkre szóló pénzvisszafizetési garanciát vállalunk – ami az eredetiségét illeti. Ez százmilliós festmények esetében sincs így más helyeken. A becsület és az üzlet szerintem tud egy időben működni.

Mondok egy példát: valaki idehoz egy száz ezüst tárgyból álló gyűjteményt. Ha én mondok rá egy reális árat, amiért nekem megéri megvenni, akkor becsületes vagyok. Természetesen azt is tudja az eladó, hogy én többért fogom árulni, mivel nekem rezsit és adót kell fizetnem, plusz az se baj, ha van egy kis hasznom is. Tudja, mert én mindig el is mondom. Ezt sokan nem értik, miért csinálom, de így szeretem. Ha viszont azzal jönnék, hogy szerintem a százból tíz nem ezüst, ezért csak kevesebbet tudok adni, akkor bűnöző lennék, mert ez csalás.

Az is előfordul ebben a szakmában, hogy a kereskedő tudja, hogy a felkínált tárgy sokkal többet ér, mint amit a vevő gondol, mégsem figyelmezteti. Ez is csalás. Az persze tény, hogy egy bizonyos tárgy egész más értéket képvisel a Józsi bácsi padlásán Ercsiben, az én boltomban Óbudán vagy New Yorkban, egy East Village-i kirakatban. Ezt is tudomásul kell venni. Az viszont érdekes, hogy minél hülyébb vagy a szakmához, annál nagyobb az esélyed a csodára. Volt nálam is olyan, hogy bejött a boltba egy bácsi lukas pulcsiban, hozott valamit a hóna alatt azzal, hogy a „padláson vót’, ad érte háromezer forintot, vagy dobjam ki?” Persze, hogy adok, ha egy üres képkeretet hoz, az is ér annyit. Vettem a pénzt, odaadtam, zsebre vágta és elment. Megnéztem, mit vettem – egy Nagy István kép volt, milliós értékben. A bácsi meg már sehol. Becsaptam? Nem tudom, ő biztos bedobta volna a szemétbe, ha nem veszem meg. Néha küld ilyeneket valaki, de amikor ekkora a cég, ekkora a rezsi, ennyi a meló, az már nem a csodák világa. Nálam az a szabály, hogy a forintot keressük, nem a legendát.

Honnan jönnek most a holmik?

A válság alatt mindenhonnan. A svájci frankos hitelek idején árubőség uralkodott, ehhez mért árakkal. Mára beállt egy normális szintre – szépen jönnek, és szépen lassan mennek a dolgok. Bejönnek a portékákkal, vagy mi megyünk ki címekre, hagyatékokhoz. Megmondom őszintén, nekünk az a kényelmes, ha behozzák a tárgyakat. Hétvégenként vannak hagyaték felértékelések, vételek, tehát a szombat-vasárnap ezzel telik el.

Kik a vevők?

Sok vevő van. Az egyik típus a gyűjtő. Van mondjuk kétszázötvenhárom dugóhúzója, és mindent megtesz, hogy felkutassa a kétszázötvennegyedik fajtát is. Bejár a boltokba, nézelődik az interneten, és boldog, ha rábukkan valamire, amije még nincs.

Ha behozna ide valaki egy szépséges dugóhúzót, akkor már hívná is a gyűjtőt?

Nem, mi nem így dolgozunk. A barátomnak odaadom a születésnapjára, a vevő viszont nem a barátom, ezért nem hívom fel, nem tukmálom rá. Neki se kellemes, ha felhívják, és valamiért azt kell mondania, hogy most nem veszi meg. Van internetes oldalunk, meg lehet nézni, be szabad ugrani érte.

Amikor bejön valaki eladni vagy venni egy tárgyat, akkor én nem tudom, hogy előtte járt-e már egy csomó helyen, vagy hozzánk toppant be először. Ha én a szemébe nézek, és azt mondom, hogy ötezer forint, akkor az vagy működik, vagy nem. Lehet, hogy a bolhapiacon kétszáz forintért forog az a tárgy, és a bécsi régiségboltokban negyvenezret ér, de nálam ez az ára, számomra így éri meg. Ha ő elfogadja, akkor mindketten köszönjük, kezet fogunk, és megy tovább az élet. Ez az érdekes a régiség üzletben. Az üzletkötés pillanatának nálunk méltósága van. Az is hozzá tartozik, hogy ha én nem veszem észre, hogy az a csésze alul repedt, de az a vevő, aki meg akarja vásárolni tőlem, annál inkább, akkor buktam az egészet. Sehol sem reklamálhatok.

Van olyan tárgya, amit nagyon nem szeretne eladni?

Sok olyan dolog megfordul itt, amit az első időkben tényleg nem szívesen adok tovább. Ezek a holmik gyakran védőárat kapnak.

Védőár?

Van ilyen. Beesik valami, amihez hasonlót sem láttam, akkor úgy árazom be. Ez persze nem azt jelenti, hogy hozzáírok a végéhez egy-két nullát, de az biztos, hogy sokra értékelem.

A védőárak is reálisak?

Nem biztos, de én akkor reálisnak érzem.

Ha valaki hajlandó kifizetni érte a védőárat, akkor bánja, hogy nem emelte még magasabbra?

Nem, akkor örülök, hiszen tényleg reális árat szabtam.

Mi a reális ár?

A reális ár furcsa fogalom, ebben a szakmában nem is szeretik. A vevőnek azt kell éreznie, hogy olcsón jutott hozzá valami számára fontos vagy értékes holmihoz. Az eladónak az a meggyőződése, hogy a lehető legjobb árat kapta a holmijáért, nekem pedig meg kell élnem a munkából. Ha ez a három találkozik, az a jó üzlet.

Akad olyan, amiért ma is fáj a szíve?

Térjünk vissza arra a régi esetre, amikor fillérekért vettem egy Nagy István képet. Azt a képet nagyon gyorsan elvitték tőlem – mondjuk százszor annyiért, amennyibe nekem került. A vevő négyszer annyiért adta el, mint amennyit nekem fizetett. Egy év múlva láttam egy belvárosi árverési katalógusban huszonnégyszer akkora kikiáltási árért, mint amibe nálam került. Így megy ez ebben a szakmában, ezt teljesen normálisnak tartom.

Persze van olyan történet is, amikor bejött egy szegényesen öltözött idősebb úr – én épp takarítottam –, és megkérdezte, hogy zsebórát veszünk-e. Leraktam a partvist – tessék parancsolni. Gondoltam, mindjárt látok egy öreg Doxát.

Megnéztem az órát, egy Lange Söhne. Ez a zsebórák Roll Rollyce-a. Megállt bennem az ütő, azt hittem, hogy vége a világnak. Megkérdezte, mit adok érte. Kicsit félve mondtam, hogy kettőt.

A bácsi vonogatta a vállát, közölte, hogy reggel óta járja a várost, egy másik boltban kapott volna négyezerötöt, de meg kellett volna várnia a becsüst, aki épp ebédelt, úgyhogy emeljek egy kicsit. – Négyezerötöt kínáltak érte? – kérdeztem vissza. – Annyit bizony – felelte a bácsi, de adjon kettő és felet, mert már unom a járkálást. Én kétszázezerre gondoltam – válaszoltam. Volt nagy meglepetés! Ezüst, dupla fedelű zsebóra volt, évente kétszer vette elő a család, amikor ő még karon ülő gyerek volt. Nagyon idegesítette, hogy sose veheti a kezébe, csak a ketyegését hallgathatta, ezért egyszer mérgében beleszúrt a villájával a tok fedelébe. Még most is fájt a hátsója, úgy elfenekelték, de a luktól eltekintve egy makulátlan ezüst Lange Söhne zsebóra volt. Ez több, mint tíz éve történt, de az biztos, hogy amíg élek, emlékezni fogok rá. Ilyen történetekből ma már nemigen akad, ez a kezdők szerencséje.

Ebben a szakmában is érvényes, hogy a tisztesség a legjobb üzlet?

Nem mondanék ki ilyet, mert az én számból dicsekvésnek hangozna, de igen. Nem éri meg simlizni. Nem szeretnék én angyalt játszani, de abba beleőrülnék, ha egy nevetségesen alacsony árajánlatom miatt máshová vinnék azt a tárgyat, amiről úgy érzem, hogy kell nekem. A megszerzés öröme mindennél erősebb.

Az eladás nem okoz még nagyobb örömet?

Nem. Megszerezni imádok, eladni gyűlölök. Nekem kell a cucc. Az eladás eszköz arra, hogy holnap is vehessek új tárgyakat. Ezt persze kordában kell tartani. Amikor a régi boltot megnyitottam, az első vevőnk egy olyan kereskedő volt, akit már ismertünk a piacról. Bejött a boltba, meglátott egy századforduló körüli reklámhamutartót, amire kétezer kilencszáz forintot írtunk. Megkérdezte, lehet-e kétezeröt. Elküldtem, hogy jöjjön vissza később, mert még nincs pénztárgépünk. Felhívtam a haveromat, és elmondtam, hogy itt járt az illető, és meg akarta venni a hamutartót. – Eladtad neki? – Dehogy adtam, válaszoltam. – Jó, akkor menj ki a ház elé, és olvasd el, mi van a cégtáblára írva. Ha azt látod, hogy múzeum, akkor ügyes voltál. Minden ellenkező esetben szedd össze magad, és ha legközelebb bejön, add neki oda. Nagy pofon volt, és óriási tanulság. Két nap múlva visszajött, érdeklődött, hogy van-e már pénztárgép. Természetesen van, parancsoljon. Akkor váltam kereskedővé a gyűjtőből. Egyébként minden gyűjtő boltot nyit – otthon én is elmagyaráztam, hogy azért veszek régiségeket, mert boltot nyitottam, és ebből élünk. De meg kellett tanulnom, hogy a tárgyakat muszáj eladni. Aki későn kezd bele ebbe a vállalkozásba, annál előfordul, hogy nem lesz ideje megtanulni, és belebukik.

Beszéljünk a tárgyakról!

Vannak például bútoraink. Egy részük arra szolgál, hogy bemutassuk rajtuk az árunkat. Ezek berendezési tárgyak, tehát nem eladók, de van egy rakás, amiket el szeretnénk adni. A bútorokkal az a baj, hogy most nincs ára az antik szekrényeknek, asztaloknak, viszont nagyok, fel kell őket újítani, és rengeteg helyet foglalnak. Tehát nem ez az üzlet fő csapásiránya. A nagy szerelem számomra a porcelán mellett az óra. A több száz éves órák javításával sincs gond, mert a magyar mesterek világszínvonalúak. Vannak nálunk egyéb régi használati tárgyak is – mérleg, mozsár, fogas, dugóhúzó, merőkanál, Miska kancsó és a többiek. Nagyon mennek most a régi indusztriális tárgyak, amik eredetileg sosem voltak lakásban.

Rengetegen rendezik be az otthonukat olyasmikkel, amik eredetileg egy patika berendezéséhez tartoztak, vagy éppen a Csepel Művekben szolgáltak hasznos funkcióban. Ezeket most nagyon keresik.

Kurrensek a plakátok, táblák, vasfogasok, fém szekrények, ipari lámpák és a többiek. Ami a hatvanas évek bútorait illeti, azok azért erősen a szocialista formatervezés gyermekei. Megmaradtak persze olyan piros műbőr fotelek, amiket kidobás helyett kivittek a horányi nyaralóba, és most felfedezik, hogy milyen aranyosak, de azért ez meglehetősen szerény merítés.

Az órák mellett a régi táblák is különösen kedvesek számomra, ráadásul meglepően kelendő cikkek, a Schmoll pasztától a Zwaczk Unicumos reklámtáblákig. Természetesen minél régebbi és minél jobb állapotút keres mindenki. Ezeknek nincs áruk – mindent megveszünk, ami felbukkan. Ha az utolsót eladtam húszezerért, akkor a következőt, ami felbukkan nálunk, harmincezerért is megvásárolom. Most zománctáblákkal lehet sarokba szorítani minket. Annyira kevés van belőlük, és olyan szépek! A gyűjtők, akik évtizedek óta foglalkoznak ezzel, persze megpróbálják fillérekből bővíteni a kincstárukat. Ők pontosan tudják, melyik ér százezret, de azt is megpróbálják ötezerért megszerezni. Mi nem vacakolunk, nem sumákolunk, megadjuk a magas árat, föltesszük az internetre, és eladjuk tisztes haszonnal.

Több százezret érő zománctáblák is vannak?

Több milliót érők is.

Mondjon egy példát!

A Shell cégnek van egy nagyon híres táblája, ami ilyen. Mi azt szeretjük, ha magyar tábláról van szó, csak nálunk Rákosi alatt ezeket a táblákat leverték. Ha körülnézünk a nemzetközi aukciós oldalakon, tízezer eurós nagyságrendben is bőven találni táblákat.

Milyen magyar táblák a legkeresettebbek?

Bármi lehet, és nagyon fontos az állapotuk, de például az Unicum híres reklámtábláit, amin egy vízben evickélő, ázott fejű férfi látható, mindenki ismeri.

Hová készültek eredetileg ezek a táblák?

Az üzletekbe. Kint volt mondjuk egy bonyhádi csemegebolt falán, hogy a vevőknek eszükbe jusson Unicumot, Liptont vagy Meinl teát, esetleg Törley pezsgőt vásárolni. Ezek tehát egyszerű reklámhordozók voltak, azzal a különbséggel mai leszármazottaikkal szemben, hogy nem papírból vagy műanyagból készültek, hanem zománcozott vaslemezekből. Akadt közöttük, amit a bolt belső terébe tettek ki, mások az ajtófélfán lógtak – elképesztően sokszínű a táblák világa, hatalmas kultúrája volt a háború előtt. Vannak cégek, akik rengeteget fordítottak ilyen termékekre, mint például a Schmoll – ezek a táblák értelemszerűen ma is olcsóbbak. Mivel masszív anyagokról van szó, ráadásul reklámtáblákról, azt hihetnénk, hogy rengeteget találni, de ez tévedés. Az ötvenes években többségüket leszedték, hiszen osztályidegen, imperialista árukat hirdettek, amiket már rég nem lehetett kapni. Többségük a szemétbe került, megsemmisült, de akadt néhány, ami valamilyen okból véletlenül túlélte. Van olyan táblánk, ami egy kályha előtt feküdt hosszú évekig, hogy védje a padlót a hamutól. Találtunk olyan szekrényt is, amelyikbe egy ügyes kezű barkácsmester ilyen táblákból szerkesztett polcokat.

Vannak visszatérő tárgyaik?

Persze. Találkoztam olyan ékszergyűjteménnyel, amit húsz-huszonöt éve adtam el, és egyszer csak behozták a darabjait. Ilyenkor az embernek kicsit elpárásodik a szeme. De ez nem csoda, hiszen nagy cég lettünk, Buda legnagyobb régiségboltja, működő online felülettel.

Visszatérve a tárgyakra, nálunk külön csoportot alkotnak a porcelánok – étkészletek, kávés, teás készletek –, Herendi, Zsolnay és társaik. Nagy terület az ezüst, és óriási terület a festmények világa. Én az Óbudához köthető művészekre vagyok kihegyezve.

Otthon is minden tele van régiséggel?

Nem jellemző. Van ott is egy-két antik tárgy, de alapvetően azért van a bolt, hogy itt legyenek. Az üzletben élem ki ez irányú szenvedélyeimet. A lányom szobájában például valóban IKEA bútor van. Tudja, a cipész meg a cipője.