Keresés
rovatok
séta | 2016 nyár
Fotó: Fortepan
Péntek Orsolya: ÉVSZÁZADOK HEGY ÉS FOLYÓ KÖZÖTT – 5. rész
Az Óbudák között
Az öt téglagyár, a textilgyárak és a hajógyár a XIX. század végétől tömegével vonzották a munkásokat Óbudára. Az idők során a városrész arculata teljesen átrajzolódott. A huszadik század első három-négy évtizedében az ország minden tájékáról, nem egyszer a mai határokon túlról érkező munkások a tehetősebb őslakosoktól bérelték szoba-konyhás kisházaikat, később az élelmesebb telektulajdonosok hosszú földszintes házsorokat húztak fel – például a Lajos utcában –, ahol lakás lakás mellett sorakozott, ezekben a melós lakásokban pedig, amelyeknek „hosszú udvarán nem fért el a levegő”, bizony nyomorogtak a lakók.

Miközben Harrer Pál, Óbuda mint önálló város első és utolsó polgármestere – az egyesítés után a városrész elöljárója – hivatali ideje alatt egyre-másra nyíltak az új iskolák, felépült a Margit Kórház és az Irgalom háza, a mai városháza, beindult a helyi érdekű vasút Szentendre és Óbuda között, a braunhaxlerek vendéglőiben pedig fel-fel tünedeztek már a pesti családok, akik Óbudára jártak kirándulni, a munkások nem mindig élvezték a romantikát. „Fél Ó-buda napszámból él, a másik fele tengődik. Csupa nyomorúság” – idézi Létay Miklós tanulmányában a korabeli szemtanút.

Bár a városegyesítéskor, figyelembe se véve az addigi városhatárokat, Újlakot és a Császár-fürdőt is Óbudához csatolták, a beköltözők miatt a lakáshelyzet egyre szorítóbb volt, így a századfordulón megkezdődött a munkáslakások építése. Ekkor lett kész a Bécsi út 88–92. szám alatti nagy tömb és a Miklós tér 2. is, ezzel egy időben pedig az egykor a Filatorigátig húzódó Óbuda határa kitolódott a Bogdáni útig, majd a kiköltözők létrehoztak egy kisebb falut a mai Kaszásdűlőn, a Szérűskert utca környékén. Ezt a területet korábban is használták az óbudai németek, a „Tretplatz” a mai Zab utca – Búza utca – Szérűskert utca által közrefogott területen volt, itt dolgozták fel és tárolták a gabonát, mivel lakóházaik udvara ehhez túl szűk volt.

A munkások beözönlése azonban nem állt meg, és a szerencsésebbeknek a gyár külön lakótelepet épített, így jött létre a Hunor utcai lakótömb és később a Tímár utcában egy egész háztömb, utóbbi a Goldberger gyár munkásainak.

A klasszikus Óbuda határain jóval túl eső Gázgyárat – fővárosi beruházásként – 1910-ben kezdték el építeni, 1913-ra elkészült a gázgyári lakótelep is. A két telep két oldalról vette körbe a gyár egységeit: a Duna felőli oldalon laktak a tisztviselők, míg a HÉV felőli oldalon a munkások. A férfiak a gyárban dolgoztak, feleségeik a tisztviselőtelepen vállaltak háztartási munkát. Épült posta, munkáskaszinó, óvoda, elemi iskola is a telepre.

Ha egy kvízben tennénk fel a kérdést, hogy melyik magyar írótól tudhatjuk meg a legtöbbet arról, hogy milyen volt a második világháború előtt Óbuda, valószínűleg sokan rávágnák: Krúdy Gyulától. Tévednének. Míg Krúdy 1930-tól élt Óbudán, és csak ebben az évben indította el Az ódonságok városa, avagy mit várnak az óbudaiak az új hídtól? című cikksorozatát – az Árpád-híd felépítését 1908-ban rendelték el törvényben, de 1939-ig nem kezdődött meg az építkezés –, Gelléri Andor Endre már 1915-ben, kilencévesen óbudai lakos volt. Családja üzemeltette az egyik téglagyár kantinját, majd 1923-ban apja lakatosműhelyt nyitott a Tímár utcában. Az író 1937-ig lakott Óbudán. Vállalom a szentségtörést: Gelléri Andor Endre teljesebb, valóságosabb képet festett a korabeli Óbudáról, mint Krúdy.

Itt nőtt fel, kantinos gyerekként pedig belelátott a melósok mindennapjaiba. Aludt téglaszárítóban, apja műhelyéből el-elkódorgott a mosodákba, az egyéb kis üzletekbe, ismerős volt a cselédszobákban és a kisvendéglőkben is. Mosodás novelláiban facipős melósok csoszognak a gőzben, kénsav és benzin, klór és egyéb anyagok marják véresre a torkukat, köpik a vért a tébécés betegek – a helyzetről árulkodik, hogy 1918-ban itt nyílt meg az ország negyedik tüdőgondozója.

Gelléri tanúsága szerint az óbudai munkás, ha nem volt munka, azért ivott, ha volt, annak örömére, akár férfi volt, akár nő – utóbbiak Gellérinél „meszelnek, mosnak, gombát szednek, fát vágnak és isznak rendületlenül”, még a spórolós öregasszonynál munkát vállaló mosó­nőnek is járna a pohár bor az ebédhez – ha el nem csalná a fukar vénasszony. A férfiak vagy „luftolnak” – munka nélkül kódorognak –, vagy alkalmi munkát végeznek, amiből viszont nem nagyon lehet eltartani a családot.

Gelléri – aki a nyomor összes regiszterét végigjárta, mielőtt íróként elismerték – leírja például azt a napját, amikor a Bécsi úti téglaszárítóból, ahol éjjel meghúzta magát, munkát keresni indul, és amikor meglátja a táblát, hogy ma sincs munkásfölvétel, kétségbeesésében eljátszik a gondolattal, hogy csak azért is beáll reszelni, így hátha kap valamit a nap végén. De leírja az előtte toporgó vénasszony életét is, aki minden reggel elmegy gyalog a közvágóhídra, a Soroksári útra, ahol egy lábosnyi vért kap, azt gyalog hazacipeli, és abból főz ebédet a családnak.

Megannyi sors, arc villan fel az író novelláiban a fillérekért hímzést vállaló, télen kis híján halálra fagyó vénkisasszonyétól a Flórián téri józan kereskedőasszonyéig, a fűtetlen hosszúházakban lakó nyomorgókétól a saját műhelyt, megélhetést megteremtő kispolgárokétól a csavargókéig.

Krúdy Gyula

Ha meg akarjuk tudni, milyen volt az ideális Krúdy-­Óbuda árnyékában élő melós-Óbuda, nem árt figyelni a nüanszokra is, arra például, hogy a munkások Gellérinél németül kiabálnak, a kelmefestő mester nem zöldet, hanem „malachitgrünt” kér a dézsába, a szűk járdáról meg azt mondják a helyiek, „az is olyan utca, ahol elöl megy a sváb, mögötte meg a felesége”.

Míg Gellérinél huszonhárom év van ott a novellákban, Krúdynak mindössze három év adatott 1930 és 1933 között a Templom utca 15-ben Óbudán, hogy a képzelet és a valóság határán megteremtse az Ódonságok városát a kiskocsmákkal és a Vendelinekkel.

Kiket vesz még észre Krúdy? Az óbudai kisasszonyokat, Natáliát, akit szeretője bezár a Flórián téri kisházba, a Pomázról és az egyéb környékbeli falvakból be-betévedő cigányokat, a tyúkszemvágónőket és a jósnőket. Előbbiekre azért van szükség, mert az iszonyatos óbudai macskakövek elferdítik az itt élők lábát – mellékesen, jegyzi meg, a tyúkszemvágó asszonyok férjei egytől egyig kövezők.

Megmutatja a Szentendrére közlekedő vicinálist és a régi temetőt, „amely olyan, mint egy utca, napközben is járnak erre piacra, boltba” – végül a Krúdy-tükörcserepekből összeáll egy olyan Óbuda, amely hasonlít ugyan Gellériére, de mégis mintha élhetőbb, bájosabb, emberibb, sőt hovatovább óbudaibb lenne, mint a gyerekkora óta itt élő Gellérié.

Gelléri Andor Endre

Milyen volt hát a huszadik század első felében Óbuda? Melyiknek higgyünk? Mindkettőnek.

Ha nem vagyunk képesek egyszerre látni a zöldvendéglős, öntudatos mezővárosi polgárok, mesteremberek, tanítók, Krúdy-kisasszonyok, apácák és tyúkszemvágók bájos Óbudáját, meg a munkanélküli, fagyoskodó vörös Óbudát, akkor nem értjük meg azt sem, ami ezután történt.

Ami ezután történt, arra ugyanis máshogy emlékszik, akinek emlékezetében a tisztes külváros összekeveredő német–magyar–zsidó kultúrája, a kisvendéglők deszkaasztalain párálló söröskriglik, a saját ház és saját kert nyújtotta biztonság emléke él, mint az, aki egy nyolc-tíz fő által lakott egy szoba-konyhában, tébécés gyereket temetve élte meg a világháború kitörését, majd a következő időszakot. Innen folytatjuk.