2024/TAVASZ

Izzik a tavaszi délután, rózsaszín sötét ül az estre. A sár a cipődre szárad, míg leérsz a költőhöz a térre.

Április közepén mindenki József Attila-idézetekben fogalmazza meg magát, itt, a Dunánál nekünk ez jutott: „Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az.”

Annyira természetesnek tűnik magyarnak lenni, hogy nem is kérdezünk rá: hogyan vagy magyar? Pedig itt, Óbudán olyan sokan vagyunk, akik magyarok ÉS svábok, magyarok ÉS zsidók, magyarok ÉS cigányok, magyarok ÉS szlávok vagyunk.

Erről az ÉS-ről szól a tavaszi Anziksz. Az óbudai svábok történetéről. Arról, hogy miért lett Budapesten belül Óbuda a magyar zsidóság kiindulópontja. Hogy mitől fontos emlékhely az óbudai téglagyár területe a cigányok és a magyarok számára is. Hogy élnek itt horvátok, bolgárok és örmények is.

Ezen kívül szót ejtünk az elveszett focipályákról és a repülő szamovárokról, a hamis vonatjegyekről és az igazi sárkányokról.

Megemlékezünk Benedek Miklósról, Sinkó Lászlóról, Melis Györgyről, három nagy óbudai művészről.

Az óbudai urbanista, Tosics Iván segítségével végiggondoljuk, hogyan költözik vissza az élet a városokba a járvány évei után. Ullmann Mónika elmeséli, miért és hogyan nem tud elmenni Óbudáról. A Budapest100 szervezői egy váratlan fordulattal idén a lakótelepi közösségek felé fordultak, azon már nem lepődtünk meg, hogy ezek után Óbudán hangsúlyos események lesznek.

Az irodalmi blokkban Berg Judit és Németh Gábor írása olvasható.