Ön Óbuda első főkertésze. Hogyan lett Óbudának egyáltalán főkertésze, és hogy lett pont ön az?
A környezetvédelmi és zöldügyekért felelős alpolgármester, Burján Ferenc kezdeményezte, hogy legyen egy olyan pozíció, amely összefogja a különböző szervezeti egységeknél lévő, hasonló feladatkörökben mozgó személyek munkáját: a Városfejlesztőnél is van tájépítész, kertépítész, a városüzemeltetésnél is van kertészmérnök; a részfeladataikat saját elgondolásaik alapján oldották meg, időnként a többiektől eltérően.
Én korábban főkertész helyettes voltam, úgyhogy nem ismeretlen a munkakör előttem. Bár a munkaidőm jelentősebb idejét kutatás töltötte ki, emellett csináltam is kerteket, tehát gyakorlati oldalról is ismerem a szakmát. Így megpályáztam ezt az új pozíciót, és rám esett a választás.
Kutatóként mi volt a területe?
Több tudományrésszel foglalkoztam, növényrendszertannal és alkalmazott kertészeti kutatásokkal, ezen belül azzal, hogy miként vonhatók be növényfajok a városi zöldfelületkezelésbe.
Óbudán két, teljesen más jellegű területen találunk zöld környezetet. Egyrészt ott az épített környezeten belüli zöldek, leegyszerűsítve a lakótelepek zöldvilága, valamint a kerületben elég nagy számban mutatkoznak valódi zöld területek: a hegyvidéki erdők, a Mocsárosdűlő, a Római-part, a Hajógyári-sziget. A főkertész tevékenysége is kettéválik a zöldövezetek típusa szerint?
Annyiban hangsúlyoznám ezt a szétválasztást, hogy a természetközeli helyek kezelésével jóval kevesebb dolgom van. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a hegyvidéki erdők a nemzeti park kezelésében vannak, a Mocsáros és a Római part jelentős része, a Hajógyári-sziget többsége fővárosi terület, ezekre viszonylag kevés ráhatásunk van. Természetesen az itt folyó munkákba is bekapcsolódom, informálódom, keresem az együttműködési lehetőségeket. Fontos, hogy a kerületi munkám összekapcsolódjon mind a fővároséval, mind a nemzeti parkéval: integrált zöldterület-kezelés legyen, erősítsük, támogassuk egymás munkáját, és ne egymástól függetlenül, koncepció nélkül tevékenykedjünk.
Ha megnézzük a 40-50 évvel ezelőtti fotókat, láthatjuk, mennyire erdős, zöld volt Óbuda hegyvidéke. Most pedig házak, épületek lepik el a természetet. Azt gondolhatnánk, hogy lenne itt feladata a természetvédőknek. Van bármilyen szerepe, hatásköre a főkertésznek ebben?
Úgy látom, hogy a kerület vezetése már azzal állást foglalt ebben az ügyben, hogy létrehozta ezt a pozíciót. Egyébként azt gondolom, a zöldfelületet is meg lehet tartani, a beépítés pedig bizonyos esetekben nem ütközik természetvédelmi célokkal. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy akár zöld szempontból is segíthet a beépítés, gondoljunk egy rozsdaövezetre, ahol rengeteg inváziós faj telepszik meg, ha okosan megtervezett felújítással rehabilitálják a területet, akkor rendezett lesz, az emberekkel is jót teszünk és a fertőzésforrást is megszűntetjük.
Lehet, hogy a főkertésznek nincsenek egyelőre erős jogkörei, hatósági szerepe, de kommunikációval, határozott kiállással, tervezettséggel meg lehetett teremteni azt a helyzetet, hogy a szava igenis számítson?
Főleg azért, mert a fővárosnak is lett egy főtájépítésze, ezek egymást erősítő pozíciók, sokkal egyszerűbb a kommunikáció a városvezetés és akár fővárosi, akár egyéb szereplők között, hogyha szakemberek folytatják ezt a megbeszélést. Erősítjük a fővárosi együttműködést a Pilisi Parkerdővel, a Duna-Ipoly Nemzeti Parkkal, illetve a közműszolgáltatókkal. Szeretnénk ezt beindítani, hogy működőképes rendszer legyen. Örülnénk, ha először a kerületben folyó munkákat tudnánk összehangolni, például egy útfelújítás ne a kerület tudta nélkül történjen meg. Megtörtént a fatelepítés, másnap kaptunk információt, hogy útfelújítás lesz. Ez egy kellemetlen ügy, itt most a fákat valószínűleg ki kell szedni, hogy a felújítás megtörténhessen.
Általában a közműépítések azért zavarják a természetet, mert ahány közműcsatornát, csövet fektetnek a földbe, annyi sértheti meg a fák gyökereit. Más városokban kialakult a közműalagút technikája, amivel elérik, hogy a különböző közműcsatornákat egy közös csőbe behúzva csak egyszer zavarja meg a gyökereket, de Budapesten ez nem működik.
Ez a kérdés is sokrétű, mert tényleg nehezen működnek együtt a közműves cégek, de ennek szakmai alapjai is vannak, objektív szakmai érvek szólnak amellett, hogy miért kell védőtávolságokat tartani a különböző csövek, vezetékek között. A főváros által kiadott zöld infrastruktúra füzetekben a közműalagút hivatalosan is megjelenik mint fejlesztési irány. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy kormányrendelet értelmében a közmű nem élvezhet prioritást a fásszárúakkal és a zöld növényekkel szemben, akár örülhetnénk is. Csak a közműveknek nagyon sokszor törvényi szintű előírásai vannak, ami ugye erősebb, mint egy kormányrendelet. Azt se felejtsük el, hogy évtizedek rossz, vagy az adott kor szakmai szemléletét tükröző döntéseinek következményeit ma kell helyrehoznunk.
Nézzük meg a lakótelepek világát, ott mi egy főkertész feladata? Hogyan lehet elérni a lakók attitűdváltását, hogy másként viszonyuljanak a természethez?
A kiinduló helyzet az, hogy a kelet-európai ember paternalista felfogásban szocializálódott: a jóságos és gondoskodó állambácsi, tanács, „ők ott fent” mindent megcsinálnak, és a lakóknak nincs kötelezettsége, nincs feladta, csak elvárása. A panelházak lakói kiszakadtak a természetből, sőt, elszoktak tőle, és azt várják el „fentről”, hogy ne is zavarja őket. Egy egyszerű példán tudom ezt bemutatni: hogyan bánunk az avarral. A lakók nem az élővilág hasznos alapanyagaként, tápanyag forrásaként tekintenek az avarra, hanem szemétként. Azt várják el, hogy takarítsa el az önkormányzat, tüntesse el, porszívózza fel.
Ez nem egy új dolog, hiszen régen mindenki komposztált, ez teljesen természetes dolog volt, csak a városba tömörített ember ezt elfelejtette néhány generáció alatt. Szeretném, ha sikerülne a lakosság bekapcsolása a zöldterületek kezelésébe, de nem azért, hogy a kötelességünket áthárítsuk, hanem hogy az emberek megtapasztalják, hogy amit maguk gondoznak, azt sokkal jobban megbecsülik.
Mit lehet tudni Óbuda fáiról? Komoly probléma szokott lenni a városi faállomány egészségügyi helyzetével…
A harmadik kerületben kb. 300 000 fa él, a többség a hegyvidéki erdőben, tehát védett területen van, önkormányzati területen kb. 50 000 található, előkelő helyen vagyunk az egy főre jutó fákat tekintve. Amikor a lakótelepek épültek, a lecsupaszított területeket rohamtempóban kellett fásítani. A kertészeti szakemberek teljesen más szempontok alapján, az akkori szintnek megfelelően jó döntéseket hoztak azzal, hogy nyárfákat telepítettek. Eredetileg néhány évre, évtizedre szóló megoldásnak tekintették ezt, úgy tervezték, hogy ezeket cserélik majd. Vagy nyírfákat telepítettek egy platán köré. A nyírfák funkciója az lett volna, hogy amíg a platán impozánssá nem nő, addig a nyírfák zöldterületeket adnak, és ahogy a platán igényli a helyet, ezeket a telepítéseket ki kellett volna vágni. Csak közben a lakosság megszokta-megszerette ezeket a fákat, és nem engedi kivágni őket. Itt ütköznek a laikus és szakmai szempontok. A szakmát képviselve én annak a pártján vagyok, hogy tudni kell azt, hogy minden fának van egy élettartama és ennek megfelelően kell kezelni.
Ma már nehéz úgy beszélni egy kertészről, mint aki csak a szakmájának él és csak tudományos dolgokkal foglalkozik, a kommunikáció, a lakossággal folytatott érintetti párbeszéd, a közművek építőivel való tárgyalások, a különböző szintű szabályozókkal folytatott egyeztetések szerves részei a működésének. Amikor azt mondja, hogy a lakosságnak a gondolkodásmódján kell változtatni, akkor igazából a saját szakmájának a kommunikációs céljait határozza meg.
Egyrészt mi nem tudjuk egy zugban, egy laborban megcsinálni a munkákat, hanem rögtön kint van, mindenki láthatja. Másrészt a kommunikációs forradalom is azt hozta magával, hogy amit én ma csináltam, az rögtön fönt van a közösségi oldalakon, kritikákat fogalmaznak meg: ha az ember nem tudja tényszerűen, tudományosan megindokolni, mit és miért csinált, akkor kertészként el fog bukni. Akármilyen jó a szakmában, ha nem tud kommunikálni, el fogja veszíteni az együttműködést az emberekkel, ellehetetlenedik a szakmai munkája.
Mondana konkrét példát, mikor volt az, hogy egy óbudai lakos meggyőzte valamiről?
Egyrészt a fakezeléseknél voltak ilyenek, másrészt a telepítéseknél voltak olyan javaslatok, amelyeket gyerekkori emlékek alapján tettek, és miután arra sajnos nincs mód, hogy alapos tájtörténeti kutatást végezzek, a személyes beszámolókkal meggyőzhető vagyok.
Ó, a Vörösvári úti eperfák!
Az eperfa közben tiltólistás lett invazív jellege miatt. A köztéri eperfákat a Horthy-korszakban telepítették. Még a nagymamám is selyemhernyót nevelt a körfolyosós ház padlásán, és szedték az erre a célra nevelt eperfák leveleit. De közben megváltozott a világ, és bár ez a fa bebizonyította, hogy nagyon jól érzi magát a mi klímánkon, a városüzemeltetésnek rengeteg problémát jelent a magoncok eltávolítása. Azt gondolom, hogy itt is van köztes megoldás: nem telepítünk eperfákat, viszont a meglévő matuzsálemi korúakat, vagy impozáns méretűeket akár helyi védelemre is javasoljuk, de csak egy-egy darabot. Ezáltal megőrizzük a hagyományt és a nosztalgiát is, de elmagyarázzuk, hogy nem telepítjük őket tovább. Így ez egy kompromisszumos, közös megoldás.
Mik azok a fafajták, amik a slágerek lesznek a következő 10-20 évben Óbudán?
Az őshonos fajokra esküszöm, ennek több oka is van, az egyik az, hogy az itteni klímához ezek alkalmazkodtak legjobban, a másik az, hogy Óbudának van egy nagy értéke, a hatalmas hegyvidéki védett erdeje, és nem szeretném azt, hogy rossz döntésekkel ezeket a területeket befertőzzük invazív fajokkal. Ha csökkentjük a növények behozatalát külföldről, a fertőzésveszélyt is csökkentjük. Nem fogjuk behozni, mint a szelídgesztenyéket és velük együtt a japán kártevőket a Börzsönybe. Ez részben városüzemeltetési kérdés, forintosítható is, mert a kórokozókat, amiket behurcolunk, azokat a városüzemeltetésnek kell kiirtania permetezés, kivágás, pótlás formájában. Az ültetendő fáknál az oxigéntermelés, porlekötés, a jól ismert funkciók mellett az is nagyon fontos szempont, hogy visszavadítsuk a földet, ahogy David Attenborough mondta, hogy önálló ökológiai rendszereket hozzunk létre.
Gondoljunk bele, hogy hány fajta növényt támadnak meg tavasszal a tetvek, lehet azt választani, hogy permetezzünk le mindent jó drágán, vagy olyan növényeket telepítünk, ahol el tudnak bújni a cinegék, fészket rakni, fiókát nevelni. Egy cinke egy nap hatszáz levéltetűt gyűjt össze. Tehát, ha őt segítségül hívjuk, kevesebbet kell permeteznünk, megspóroltunk egy csomó pénzt. Ez egy új szakmai szempont, régen városüzemeltetési szempontból azt nézték, hogy ne legyen semmi virága, se termése és egyben hullajtsa le ősszel a levelét. Ma az a szempont, hogy kezdjünk el beindítani egy ökológiai táplálékláncot.
Hol van ennek a határa? Értem, hogy a vaddisznóknak, a rókáknak és a farkasoknak is szerepe van ebben a rendszerben, de ha szembejön velem egy vaddisznó az utcán, akkor meg fogok ijedni.
Meg kell tanulnunk együtt élni a természettel. Tudomásul kell venni, hogy a végtelenségig nem terjedhet az emberiség. Meg kell tanítanunk a gyermekeinket arra, hogy ha megborul az egyensúly, vissza fog csapni az emberre. Kérdés az, hogy az ember megvárja, hogy a természet csapja arcul és rakja helyre, vagy megpróbál együtt élni és olyan rendszereket kidolgozni, amelyek fenntartható fejlődést biztosítanak. Azt gondolom, hogy ebben Óbuda élen jár, mert fenntarthatósági stratégia már van, a fásítási stratégiát megalkottuk, a lakossági edukáció pedig folyamatos.
A fásítási program szerint a következő 4-5 évben mennyi fával fog gazdagodni Óbuda?
3333 fa ültetését tűztük ki célul, ebből november-decemberben már 353-at telepítettünk. Úgy gondolom, hogy jól állunk a 2024-ig kitűzött számmal, jól áll a kerület.
Végezetül egy történeti kérdés. Óbuda többszáz éven át szőlőtermesztő vidék volt, az óbudai dombok, hegyek szőlővel voltak tele. Aztán jött a filoxéra vész és a 19. század végére kipusztult minden. Ha már az őshonos növényekről beszéltünk, a szőlőt nem lehetne visszahozni?
Nekem mániám a történetiségen alapuló zöldterület tervezés. Minden területnek megvan a maga sajátossága. A tervezőknek eszerint kellene tervezniük, a hagyományokra kellene építeniük. Itt Óbudán a római kultúrához kapcsolódó növényvilágot be kellene mutatni. Csak egy példát mondok: rózsa. Ha a zöldfelület felújításakor a rózsakultúrát behoznánk, azt is be lehet mutatni, hogy a rómaiaknál az orgiák és az étkezések, illetve az illatszerek alapja volt; majd a kereszténység hogyan irtotta ki a rózsakultúrát, később hogyan fedezte fel újra: ezt egy kertben bemutatni, ez szakmai kihívás. Ugyanígy a szőlőkultúra: a bibliai Noé történetétől hogyan jutottunk el az oltástechnológiáig, mik a magyar fajták, ezeket bemutatni, ez is egy nagyon szép szakmai kihívás.
Az olyan köztereket szeretem, amelyek a helyi történeti-természeti adottságokra építve sajátos arculattal bírnak. Ha egy idegen idecsöppen és körbenéz, akkor rögtön tudja, hogy ez biztos a Flórián tér, mert itt olyan növények vannak. Vagy azt mondja, hogy a Szentendrei út, aha, rómaiak, akkor ezért vannak itt gránátalmák, meg fügék. Az idegen fajokat is be lehet illeszteni úgy, hogy a történeti hagyományokat erősítsék és egyedi arculatot adjanak a kerületnek.
