Mintegy felvezetésként rögtön érdemes arra a kérdésre megkeresni a választ, hogy Óbudán miért erősödött meg ilyen hamar a reformáció.

A 15-16. század a korábbi évszázadokhoz képest megújuló, nagyon izgalmas, pezsgő időszaka volt az európai történelemnek, amelynek a tudományra, a kultúrára és a vallásra tett hatása hosszú évszázadokon keresztül meghatározta a további fejlődést. A kereszténység szempontjából ezen időszakban bekövetkező legfontosabb változás, hogy – részben a tömeges könyvnyomtatás eredményeként – a Szentírás sokak számára elérhetővé vált, és részben ennek következtében a papság addigi szerepe megváltozott.

Több eseménynek is fontos szerepe volt abban, hogy Luther tézisei ilyen gyorsan ismertek és elfogadottak lett Óbudán. Egyfelől Brandenburgi György őrgróf – II. Lajos gyámja – a reformáció és Luther tanainak lelkes követője lett, valamint Lajos későbbi felesége, Mária szintén az új hit támogatója volt, általuk pedig a királyi udvar köreiben is támogatásra talált a reformáció. Mária királyné révén Óbuda – mint királynéi uradalom –– szintén közvetlen kapcsolatba került az új vallási eszmékkel. 

Másfelől a magyarországi (katolikus) egyház vezetőinek jó része a mohácsi csatatéren lelte halálát, ezáltal az egyház belső felépítése erőteljesen meggyengült. Az Óbudán lévő, középkori klerikális intézmények sorban elhagyták a települést, az itt maradt lakosokat vallási szempontból is magukra hagyva, ezáltal megteremtve a lehetőséget az új eszmék iránti fogékonyságra. Az ország három részre szakadásával Óbuda a török hódoltság része lett, így tovább gyengült a korábbi (katolikus) egyház fennhatósága, ami szintén segítette az új vallási mozgalmak megerősödését. 

A Dunamelléki Református Egyházkerületet Szegedi Kis János szervezte meg, a 16. században öt egyházmegye tartozott hozzá, amelyek közül az egyik az óbudai (majd, fehérvári, később vértesaljai) egyházmegye volt. Az 1620-as évektől kezdve több óbudai református lelkész neve is ismert, többek közt Simándi Bodó Mihály (1622), M. Kecskeméti István (1628) vagy Esztergomi S. Miklós (1629). 

Óbudai református közösség Madarassy Gergely nevével fémjelzett korszaka 

Az ellenreformáció megerősödése újból véres konfliktusok kialakulását eredményezte Európában, jelentős méreteket öltött a katolikus–protestáns ellentét (ld. harmincéves háború), a reformáció híveinek üldözése, a református gyülekezetek mindennapi vallási életének akadályozása, aminek eredményeként a magyarországi protestantizmus egyre nehezebb helyzetbe került. Az országban ezekben az évtizedekben kettős helyzet alakult ki, ugyanis annak ellenére, hogy törvényes keretek biztosították a protestánsok szabadabb vallásgyakorlását, a hétköznapokban mégis folyamatosak voltak a híveket érintő atrocitások. Mindemelett a török hódoltság területén lévő közösségeket kevésbé érintették az üldöztetések, mivel ezeken a településeken sem a (katolikus) Habsburg királyi udvar, sem a katolikus egyház nem tudta érvényesíteni hatalmát. A 17. század végétől azonban ezekben az uradalmakban is megváltoztak a viszonyok.

Óbuda vonatkozásában ezt a korszakot egy óbudai jobbágy, Madarassy Gergely életén keresztül érdemes áttekinteni. Az élettörténetével kapcsolatban fennmaradt adatokat mozaikszerűen egymáshoz illesztve összeállítható, hogy milyen volt egy 17-18. században élt óbudai református jobbágy élete. A család már az 1600-as évek közepétől Óbudán élt, és számos helybelihez hasonlóan reformátusok voltak, akik ekkoriban a település egyetlen használható állapotban maradt templomában, az egykori Margit-kápolnában tartották istentiszteleteiket. Mivel a törökök nem tulajdonítottak  jelentőséget annak, hogy a kereszténységen belül ki milyen felekezethez tartozott, a református közösség tagjai viszonylag nyugodtan megtarthatták összejöveteleiket, szertartásaikat. Annak ellenére, hogy 1659-ben a Komáromi uradalom részeként a város a Zichy-család birtokába került, a továbbra is meglévő török fennhatóság következtében a mindennapok vallásgyakorlata nem változott.

Madarassy Gergely az 1680-as években Óbuda egyik leggazdagabb lakosa volt, egész telkes jobbágyként egy vízimalom, öt ló, hat ökör, hét tehén, négy sertés, 170 juh és 20 kapásnyi (kb. 1600 négyszögöl) szőlő volt a tulajdonában. Mindemellett, az előbbieken felül, öt-hat éven keresztül Budajenőn is bérelt földeket. Ezekben az évtizedekben az óbudaiak életét – az adók mellett – elsősorban a település hadszíntér-jellege nehezítette és keserítette meg. A Buda visszavívására indított hadjáratok miatt rendszeresen el kellett hagyniuk földjeiket, ez pedig azt eredményezte, hogy sokszor újra kellett szervezniük jobbágygazdaságaikat. Az utolsó, az egész lakosságot érintő kiürítésre 1684-ben került sor, és egészen 1688-ig vártak a visszatelepüléssel, amikor negyven református család – köztük Madarassy Gergely – visszaköltözött Óbudára, újból birtokba vették a Margit-kápolnát, és elkezdték újrateremteni korábbi életüket.

Ezt követően a viszonylagos nyugalom és a békés vallásgyakorlás időszaka 1698-ig tartott, ekkor érkezett meg az első nagyobb létszámú, katolikus vallású, német nyelvterületről származó telepesekből álló csoport, akiknek a Zichyek még ebben az évben átadták a – reformátusoktól erőszakkal elvett – templomot. Mindezek után az óbudai reformátusok Madarassy Gergely telkén találtak arra alkalmas helyet, hogy szertartásaikat, összejöveteleiket – a katolikus Zichyek által szigorúan korlátozott keretek között – folytassák. Templomot, oratóriumot nem használhattak, istentiszteleteket nem tarthattak, és a városban protestáns lelkész sem gyakorolhatta hivatását. Egy 1681-es királyi rendelet miatt a Zichyek nem tilthatták be a református vallás gyakorlását, de amennyire tudták, megnehezítették azt. A 18. század elején ráadásul több magyar családnak, köztük Madarassy Gergelynek is el kellett hagynia Óbudát, és csak közel tízévnyi „száműzetés” – és könyörgés – után térhettek vissza. A visszaköltözött reformátusok ismét a Madarassy-telken, egy celláriumban (pincében – a szerk.) tartották összejöveteleiket, illetve a közösség szempontjából nagyon fontos jelenségként, ezektől az évektől kezdve folyamatosan megtalálhatók a településen szolgálatot teljesítő iskolatanítók. 

Madarassy Gergely az 1730-as évek végén utód nélkül halt meg, ezért birtoka Zichy Péter özvegyére, az uradalmat irányító Bercsényi Zsuzsannára szállt. A grófné évi 25 forint adó megfizetése ellenében megengedte a reformátusoknak, hogy továbbra is a Madarassy-fundust használják, valamint 1740-ben engedélyt adott egy oratórium építésére. Az imaházra kifejezetten nagy szükség volt, mert a szabad királyi városi rangját visszakapó Pesten és Budán gyakorlatilag betiltották a protestáns vallásgyakorlást, így az itt élő reformátusok is az óbudai gyülekezetet látogatták.

Óbudai református közösség a 18. század második felében: a templom építésének időszaka

A 18. század közepétől változatlan körülmények között élő gyülekezet tagjainak életében a legfontosabb változást az jelentette, hogy 1766-ban a kamara lett Óbuda új földesura, és a település kamarai mezővárosként működött tovább. A református gyülekezet létszáma, az ide vezényelt – illetve Pesten és Budán állomásozó – katonaság református tagjainak köszönhetően folyamatosan növekedett. Mindez olyan méreteket öltött, hogy 1777-ben a közösség az imaház felújítását és kibővítését kérvényezte. A kamarai prefektus engedélyezte a kérelmet, azonban kiderült, hogy a prefektus által kiadott engedély törvényellenes, mivel jogköre nem terjed ki vallási kérdésekre. Az eset kirobbanását követő kivizsgálás folyamán még a gyülekezet felszámolása is felmerült.

1780-ban II. József lépett a trónra, aki – elődeivel szemben – a protestáns vallásokkal kapcsolatban sokkal toleránsabb magatartást tanúsított. Az óbudai felekezet ezekben az években számottevő fejlődésnek indult. Elérték, hogy a Madarassy-telek használatáért ne kelljen adót fizetniük, majd annak ellenére, hogy a gyülekezet lélekszáma nem érte el a kívánt létszámot, mégis engedélyt kaptak egy iskola, majd egy kőtemplom építésére. Erre elsősorban azért került sor, mert a környező településekről, vidékről olyan nagy számban látogattak ide rendszeresen a hívek, hogy indokoltnak tartották a közösség épületeinek fejlesztését. A templom alapkövét 1785. május 18-án, Túrós Péter prédikátorságának második évében helyezték el, majd tizenegy hét alatt a teljes épületet felépítették. A templomszentelésre 1786. augusztus 27-én került sor. 1788-ban felépítették a tornyot is, a következő évben egy kisebb és egy nagyobb harangot is elhelyeztek benne.

Az 1838-as árvíz Óbuda református lakosai között is hatalmas pusztítást végzett, a gyülekezet tagjainak lakóépületei közül összesen hét ház maradt érintetlen, a többit elvitte az ár. A templom is megsérült, a korabeli beszámolók szerint az épületen belül két méter magasan állt a Duna. Mivel az épület teljes helyreállításának költségét a hívek adományaiból szedték össze, ezért csak több évtizeddel később, 1878-ban készült el, viszont ebben az évben a torony is faszerkezetű süveget kapott.

A református gyülekezet a 20. században: A Kós Károly-féle parókia

Ha megállunk a templom előtti téren, akkor a templom mellett legalább annyira figyelemfelkeltő a jobbra található parókia épülete, amelyet Kós Károly (1883–1977) és Zrumeczky Dezső (1883–1917) tervezett. A 20. század elején zajló építkezés folyamán tárták fel a középkori királyi várat, megőrzése céljából építtették meg a pincét, ahol a vár maradványának kis része még napjainkban is megtekinthető. 

Az 1930-as években előbb a templom bővítésének gondolata merült fel, majd – mivel az építendő Árpád-híd vonalában helyezkedett el – lebontásának lehetősége. Az időközben kirobbanó II. világháború azonban megakadályozta a híd megépítését, az 1940-es évek második felében meginduló újjáépítés folyamán pedig már megváltoztatták a híd tervezett útvonalát.

A 20. század közepétől minden vallásos közösség számára hitet próbáló fél évszázados időszak következett. Egyrészről a templom és a parókia épületén kívül az óbudai református gyülekezettől is elvették minden ingatlanát, másrészről a közösségi, gyülekezeti élet gyakorlását nem engedték ki a templom falai közül.

Magyarországon, így Óbudán is egészen 1990-ig kellett várni a szabad vallásgyakorlásra. Ezt követően újra színes lett Óbuda vallásos élete, és ennek részeként az Óbudai Református Egyházközösség is újult erővel gyakorolhatja hivatását, így ünnepelhette 2017-ben a reformáció megszületésének 500. évfordulóját.