Emlékszik arra, hogy mikor járt először Óbudán?
Lassan már negyven éve, hogy ideköltöztünk. Első dolgunk volt, hogy körbejártunk Óbudán. Felfedező utakra mentünk, nagy kalandozások voltak.
Évekig jártunk a Siposba, szomorúan látom, hogy most már a cégtáblát is levették a Lajos utcában. Ismertem Fejér Miklóst, a tulajdonost, nagyon jó barátok voltunk.
Nyilván az se volt véletlen, hogy a hetvenes években írt ifjúsági regényének, Vakáció a halott utcában és a Keménykalap és krumpliorr filmváltozatának a helyszíne Óbuda.
Azon túl, hogy emberileg otthon érzem magam Óbudán, íróként én is profitáltam ebből. A Keménykalap és krumpliorr című filmünk – többes számban kell mondani, ez egy csapatmunka, ebben az író nagyon fontos, de fontos a rendező, a színészek és így tovább – óriási siker lett. Ez volt az én első filmem. Óriási siker lett, leestünk a székről, és máig boldog vagyok. Hollywoodban megnyerte az Emmy-díjat, akkor még nem ez volt a neve, de nagyon nagy díj volt, egy tévés Oscar-díj lényegében. Azért tettük Óbudára a helyszínt, mert itt találkozott az építkezésben az új meg a régi. Megvoltak a régi utcák végig, a régi házak, de mögöttük gigantikusan sorakoztak a tízemeletes épületek. Ez egy nagyon jó háttérnek látszott a filmben, és talán Hollywoodban ezt is érzékelték a színészi játékon meg egyebeken kívül. Biztos, hogy értékelték. A filmben nagyon döntő a helyszín. Ezzel, ha akarom, vallomást tettem Óbuda szeretetéről is. A Vakáció a halott utcában szintén Óbudán játszódik, és ott már ki is aknázom, amit az előbb mondtam.
(Vakáció a halott utcában – a szerk.) Ebbe minden beletartozik, az ember élete is és egy kerület élete is, és talán az is, hogy ugyanazok az emberek lépték át a küszöböt, a régiből az újba. A panellakásokba új emberek is jöttek, és nemcsak az épületekben és a környezetben történt a változás, hanem a lelkükben is, ez egészen biztos.
Volt egy ideig a Fiatal Művészek Klubjának igazgatója.
Igen, 24 éves voltam, előtte alakult meg az Andrássy úton a Fiatal Művészek Klubja, amely nagyon jó klub volt, nagyon népszerű, én imádtam, ami azt jelentette, hogy odajártam mindennap. Én voltam a második igazgató, az előttem lévőt valami miatt kirúgták. Főleg a képzőművészek uralták a helyet, ők szervezték meg az egészet, ők intézték el, hogy egyáltalán klub legyen, de aztán odakapott mindenki. Bár klubigazgató nem sokáig voltam – engem is kirúgtak – de nagy élményem volt, hogy az összes korombeli vagy nálam fiatalabb és öregebb színésszel, művésszel ott ismerkedtem meg. Húszvalahány éves korában az ember még könnyen barátkozik. Ez nagyon jó beugró volt, mint a borjú az újkapura, úgy néztem csomó mindenre Budapesten.
Rengeteg szobor készült rólam. Nem viccelek, festmény, szobor, rézkarc. Rájöttem, hogy miért: elég érdekes pofám van, két vonal meg egy izé, azt kész, ennyi. Anyám kun volt, az apám meg jász.
Büszkék voltak a származásukra?
Hogyne, a kun önérzet máig tart. Egyébként évekkel ezelőtt én voltam az akkoriban alakult kun szövetség tiszteletbeli elnöke, ami nagyon nagy megtiszteltetés. Nagy örömmel járok is haza Kisújszállásra.
Az első szobor – a mozi előtt – Bagaméri életnagyságú szobra volt, ahogy méri a fagylaltot. Bagaméri egy valódi, létező személy, Kisújszálláson volt fagylaltos, onnan vettem a figurát. Tavaly szeptemberben állították föl Pom-Pom szobrát – az iskola előtt. Ilyen nincs a világon! Olyan már volt, hogy az íróról készítenek szobrot, de hogy a figurájáról! Erre olyan büszke vagyok. És a Bem rakparton, a mellvéden ott a Kukac. Amikor meghallottuk Sajdikkal, gyorsan odarohantunk. Annak az a története, hogy Ungváron van az eredeti, az Ung folyó partján, és a horgászok kabalája, megsimogatják az orrát, amikor lemennek.
A Keménykalap és krumpliorr filmváltozatában Tímár Béla, fiatalon elhunyt színész is játszott. Írt verset a halálakor. Baráti viszony alakult ki önök között?
Nagyon jó barátok voltunk, vele tulajdonképpen még előbbi munkáknál ismerkedtünk össze. Életem első színdarabját írtam, az Ágacska címűt – amely egyébként máig is fut –, és ő a Játékszínbe vitte; már ott nagyon jó hangulat, nagyon jó kapcsolat alakult ki, barátság is természetesen. Íróként megint egy új műfajt kellett megtanulnom, színdarabot írni.
Költészetének erős vonulata ez, hogy megidéz költőket, művészeket, ahogy Tímár Bélát, úgy Tamkó Sirató Károlyt – aki maga is óbudai volt –, Dsida Jenőt, Weöres Sándort, Kalász Mártont, Sinka Istvánt, Orbán Ottót…
Régen a magyar költészetben nagyon jó divat volt ez, még Ady Endre is művelte, sok kollégának, barátnak írt verset, Csokonairól és a többiről nem is beszélve. Ezt én egyrészt próbáltam visszahozni, másrészt pedig azt a baráti szeretetet igyekeztem felidézni, amely engem körülvett. Sokszor vissza is kaptam, ők is írtak hozzám verset, Orbán Ottótól Kalász Mártonig. Dsidától, Kassáktól, Adytól érthetően nem. Őhozzájuk meg azért írtam verset, mert szerettem őket. Én ezt máig is próbálom művelni, mikor verset írok. Kassáknak volt egy egész könyve, ahol a képzőművészek képei mellé írt egy-egy verset. Tamkó Sirató Károllyal – Charles, úgy nevezte magát, aztán mi is úgy hívtuk – egyrészt személyes jó viszonyban voltam, másrészt nagyon szerettem, mert villódzó, szikrázó agyú költő volt. Akkor én könyvtárakba jártam, mert ott lehetett a legjobban melegedni, olvasni meg néha írni is, és ott többek közt látom, hogy Tamkó Sirató a szomszéd asztalnál óriási könyveket lapoz. Mondom, mit csinálsz? Azt mondja, egy verset kell írnia a Móra Könyvkiadónak, és eszébe jutott egy ötlet – egyébként remek ötletei voltak –, és ahhoz keres nyersanyagot. Kíváncsi voltam, mondom, segíthetek, mi az ötlet? Azt mondja, magyar városneveket és helységneveket keresek, abból akarok írni egy verset. Annyira megtetszett, hogy amikor Tamkó megírta a verset, elolvastam, és mondtam, add az engedélyedet, hogy az ötletet tovább vigyem, rengeteg magyar település van, lehet válogatni, csak olyan városneveket fogok írni, amelyiket te nem írtál le. Hálából neki ajánlottam, ezért van a Gilicesíp című, helységnevekről szóló versem neki dedikálva.
Mondjuk, annyi, hogy a többiek is dedikálhatták volna neki. Én nagyon szerettem a verseit, a gyermekverseit, a halhatatlan Tengerecki Pált meg a többit is. Egy történetet hagy mondjak el, élete végéig is nagyon jóban voltunk, én egy gyerekkönyvkiadónál szerkesztő voltam, nagyon támogattuk Tamkót, ki is adtuk tőle, amit csak lehetett, prózáját is, meséjét is, és a piacon futottunk nagyon sokszor össze, amikor volt még a Kolosy téri piac is, kint a placcon és az Óbudai Piacon is. Akkor azt forgatta a fejében, hogy űroperát fog írni. Minden találkozásnál elmesélt egy részletet belőle szóban. Sajnos, tudtommal nem írta le, én viszont – nem hozzá akarom hasonlítani magam – gyorsan megírtam egy gyerekoperát, az régi vágyam volt az életemben. Szegeden be is mutatták, sőt azóta még egyet írtam ide Pestre.
Petőfi kedves költője, akiről azt nyilatkozta, hogy folyamatosan tudta olvasni, szinte naplószerűen. Szerb Antal Petőfi költészetét ebből a szempontból lírai realizmusnak nevezte. Csukás István költészete nem naplószerű, de sok esetben a mindennapok versei születnek, a mindennapok témáival és szavaival.
Ez a lényeg, ami miatt nemcsak példaképem, hanem mesteremnek is tekintem Petőfit. Ennek egy gyerekkori előzménye van. Én gyorsan megtanultam olvasni, és azóta szenvedélyes olvasó vagyok. Szemfájásig olvasok. Csak akkor még nem nagyon volt könyv, gyerekkönyv meg pláne nem nagyon volt Kisújszálláson, ahol születtem, viszont minden háznál – így nálunk is – volt Petőfi összes, mint a Biblia.
Nemcsak az elbeszélő költeményeket, hanem a rövid verseket is. Annyiban naplószerű is, hogy ő odaírja a helyszínt meg a dátumot, mikor, hol írta. Ebből kiderül, hogy volt, amikor naponta több verset is írt. Még az fogott meg rögtön gyerekként, hogy úgy ír, ahogy az emberek a környezetében beszélnek. Ezt én a legnagyobb csodának tartom, a világirodalomban is, de a magyar irodalomban feltétlenül. Nincs külön költői nyelv. Úgy beszél, mint a szomszéd meg a szomszédasszony meg a nagypapa meg az unoka. Az óriási népszerűségének egyik oka, hogy rögtön mindenki megérti, sőt, abból tanulunk magyarul szinte. Egyetértek Szerb Antal megállapításával. Egy érdekes és új világ tárult föl előttem Petőfivel; amikor a verseimet kezdtem írni, próbáltam ilyen hangot én is elkapni.
Krúdyról mondta egyszer egy beszélgetésben, hogy a prózája olyan, mint az orgonamuzsika. Mit ért ez alatt?
Nehéz rangsorolni az írókat, mert mindenkinek saját ítélete, sorrendje van nálam. Ha a nyelvet vesszük, Krúdy a legnagyobb. Krúdy egy mákony. Ha prózaíró lennék – ha lett volna türelmem prózát írni, nyilván nem volt türelmem, mert az egy hosszú műfaj –, nem tudnék kibújni Krúdy hatása alól. Így is nehéz, de mint olvasó, nagyon élvezem. Egyszerűen nincs hozzá fogható nyelv. Nagyon sokan írtak nagyon szépen magyarul, muzsikálva is akár Kosztolányitól kezdve.
Még gyorsan közbeszúrva, hogy ötvennégy évesen halt meg, és legalább annyi műve van, mit Jókainak. A Jókai díszkiadás száz kötetre rúg, Jókai élt hetvenkilenc évig, Krúdy ötvennégyig. A művei még máig sincsenek összegyűjtve teljesen, ha jól tudom, de szintén százra rúgna. Krúdy nem titkolta egy percig sem az éjszakai életét, ami nagyon időrabló szórakozás, olyan értelemben időrabló, hogy nem az íróasztal mellett ült, és ezzel együtt hogy tudott ennyit írni! Nyilván úgy, hogy neki nem kellett semmivel készülni, ő már 18 éves korától kezdve fogta a tollat és a papírt, és teljesen kész volt a stílusa, megvolt a hangja, nyomdakészen írt. Külön örülök, és az óbudai büszkeséghez tartozik, hogy Krúdy is honos volt Óbudán, és ezt nagyon szépen ápolja a harmadik kerület.
Bár azt mondja, hogy a mindennapi nyelvet használja, talán a zenei képzettségéből adódóan is formailag igen biztos kezű, hogy ne mondjam, virtuóz, a mindennapi nyelvet nem mindennapi formába bújtatja, ha szükségét érzi. De nem használja a klasszikus formát állandóan. Honnan ez a magabiztosság?
Igyekszem nem nagyképűnek látszani. Én 17 éves koromban elhatároztam, hogy költő leszek, és nem hegedűművész. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy már nagyon korán megjelent egy versem egy fővárosi irodalmi lapban, és amikor az ember nyomtatásban olvassa a nevét, akkor már eldőlt a dolog. Másrészt pedig én nagyon tudatosan készültem a költői pályára, ami azt jelenti, hogy igyekeztem mindent elolvasni, ami csak e tárgyban megjelent, és ebben is szerencsém volt, mert olyan tanítómestereim voltak, mint például Weöres Sándor, aki a magyar nyelv zsenije volt. Egész közelről éltem vele, együtt dolgoztunk. Kodály Zoltánnak ő régi szövegírója volt. Sok versét, például egészen gyerekkori versét, az Öregeket is megzenésítette Kodály, aki bőven túl volt hetvenéves korán – egész életében foglalkozott a gyerekekkel –, amikor elhatározta, hogy az óvodásoknak ír egy daloskönyvet, egy dalos füzetet. Régi dallamokat meg újakat is összeszedett, és a régi szövegírójának, Weöresnek átnyújtotta, hogy tessék megírni a szövegeket. Weöres engem beprotezsált, még azon az okon is, hogy én volt békéstarhosi zeneiskolás vagyok, s Kodály nagyon támogatott minket, a zeneiskolát annak idején, és mondta, hogy jól van, rendben van, a Weöres ajánlása elég garancia.
Nekem is elég jó ritmusérzékem volt, de nekem azért egy pár percig vagy egy óráig néha törni kellett a fejemet egy-egy bonyolultabb ritmuson. A szövegírás azért is egy nagy iskola – és ezért is nagyon boldog vagyok, hogy ezt az iskolát járhattam –, mert ott úgy kell válogatni a szótagokat, a versszavakat, ahogy a ritmus és a zene adja. Ráadásul Kodály nagyon rigorózus volt ebben a tekintetben, többször visszaküldte a szövegeket, a Weöresét is. Kodály kért még három vagy négy strófát, és Weöres azt mondta, tessék, írjál te, folytasd te. Azóta is megjelent már többször, Kisemberek dalai a címe a Kodály-gyerekdaloknak. Úgy van felírva, hogy zene Kodály Zoltán, szöveg Weöres Sándor és Csukás István. Én akkor egy fiatal költő voltam, és ez egy borzasztó nagy dolog volt. Weöres egyáltalán nem ösztönös költő volt, szó sincs róla, a legműveltebb ilyen értelemben, a legtöbbet tudta a magyar nyelv ritmusáról, tanulmányokat is írt erről. Csak ámultam, amikor ezen a stúdiumon túlestem, aztán folytattam önerőből. Mutogattam neki a verseimet is, amiket ő elolvasott, és már akkor figyelmeztetett arra – borzasztó okos ember volt –, nagyon vigyázz, mondja nekem, a fiatal költőnek, mert el fog vinni a zeneiség, túl könnyen fut a tollad, mert jó a füled. Azért van az, hogy néha csikorgósra veszem a dolgot, szinte prózavers felé megyek el. Ezt egy-két jó szemű kritikus is észrevette, és megdicsért érte, aminek azért örültem, mert úgy látszik, hogy valami eredménye volt ennek a stúdiumnak. A másik szélsőséges példaképem Szabó Lőrinc, akinek még nyomokban sincs ilyen muzsika a versében, mégis szól.
Sok a humor a költészetében. Az életét is átjárja, vagy a költészetében kap kitüntetett figyelmet?
Egyrészt átjárja, másrészt tudatosan törekszem rá. Van egy elméletem is, hogy a rosszkedvet igenis át lehet billenteni jókedvvé egy kis erőfeszítéssel. Nem kell az energiát mindig azzal koptatni, hogy az ember állandóan komor, mogorva. Rengeteg oka van rá mindenkinek, biztos, de ezen lehet változtatni.
Ez egy elszánás, de nyilván van is bennem valami hajlam a humorra, a mulatságos dolgok felidézésére vagy megírására. A versek esetében még azt is hozzátenném, hogy az öniróniát is nagyon szeretem és művelem is – a legjobb, legtisztább az, amikor a költő önmagát gúnyolja. Ez Cyranónak a nagy alapállása, és ezt én komolyan is vettem. Könnyű mást gúnyolni, de nagyon sok olyan versem van, amelyik önmagamról beszél így. Az áhítat mellett megfér ez is.
Megjelent 2016-ban egy válogatáskötete Évszakom a szerelem címmel, amelynek a végén egy interjúban azt mondja, hogy két alapvető témája van a költészetnek, az egyik a szerelem, a másik a halál. Miért pont a szerelem-versekből készült a válogatás?
Valóban, ha a költői témákat az ember kihámozza, akkor az egyik kezén meg lehet számolni, hogy hány van belőlük. Bár egészen Berda Józsefig el lehet menni a magyar költészetben, aki a végtelenségig tágította a témahatárokat – én imádom Berdát is természetesen. Az is érdekesség – és nemcsak nálam –, hogy fiatal koromban sokkal többet írtam a halálról. Ebben sincs semmi különös, utólag rájöttem, egyrészt az ember sokkal erősebb agyilag, lelkileg, kedélyileg, hogy ezzel a dologgal nyugodtan szembenézzen, másrészt mint téma érdekel. Azt azért tisztázni kell, hogy Petőfi Sándor, amikor szerelmes verset írt, nem feltétlenül volt akkor szerelmes. A szerelem mint téma jelenik meg, mint ahogy a halál is témaként jelenik meg a költészetben. Amikor halál-verset írtam fiatal koromban, akkor se volt semmi közöm a halálhoz, tehát mint témát fogtam föl.
Ez a szerelem másnál is, nálam is – nálam feltétlenül – visszamegy egész a gyerekkorig. Az idézett beszélgetésben elmondja Bérczesssy Gergő barátom, amit én nyilatkoztam neki, hogy szerencsés helyzetben voltam gyerekkoromban: 13 éves korom körül elkerültem a békéstarhosi zeneiskolába, ahol akkor koedukáltan jártunk, fiúk és lányok együtt voltunk egy teljesen elhagyott grófi kastélyban, amit drótkerítés vett körül. Tehát egy zárt közösség volt, nyolc kilométerre volt Békés község, semmi mást nem tudtunk csinálni, zenéltünk. Ez nagyon ideális volt, reggeltől estig muzsikáltunk, és sülve-főve együtt voltunk. Ott alakult ki, vagy legalábbis megerősödött bennem egy hihetetlenül jó érzés, a másik nemmel való kapcsolat. Máig őrzöm ezt, mert nagy kincsnek tartom, a pajtássági érzés van bennem. Tehát rengeteg probléma van, és a világirodalom is tele van a férfi-nő problémákkal, ezeket én is megéltem, meg talán meg is írtam, de nekem van egy nagyon nagy pozitív élményem is, az ember nagy frázist mond, de végül is ez az igazság: egymásért vannak, kiegészítik egymást. Így teljes, így kerek a dolog. Rengeteg szerelmes verset írtam, mondhatni, nagyon sokat konkrét személyhez, konkrét érzelem alapján, de mint témát is megverselte az ember. A szerelmes vers nem csak a szerelemről szól. Világos. Ezen a tükrön át az egész világot lehet látni. Csokonai ebben szintén nagy mester, mindig muszáj emlegetni, őt is majdnem úgy olvastam később, amikor felfedeztem, mint Petőfit. Csokonai szerelmes versei nem avultak el, ez is egy csoda, a Lilla-dalok máig élnek. Néha azt gondolom, ha semmi mást nem ír egy költő, csak szerelmes verset, akkor is benne van a teljes világ. Ez már a második szerelmes válogatásom, az előző egy kicsit bővebb volt, abban szerepeltek a testi szerelem versei is – nyilvánvalóan, nem egy katolikus legényegylet tagja az ember, amikor szerelmes verset ír, hanem igenis minden beletartozik az égvilágon.
Bérczessy Gergő válogatta, de egyetértettem a válogatással. Ezt azért tartom fontosnak, mert végül is mindenféle szempontból lehetne válogatni most már, ennyi versből, amennyit írtam, lehetne egy halálkötetet is, de azt nem akarom. Ahogy beszélek erről, most fogalmazom meg én is magamban, azt nem tartom annyira teljesnek, mint a szerelmet. Bár népszerű verset írtam anyám halálára például (Istenke, vedd térdedre édesanyámat – a szerk.), ami – ha szabad így mondani – nagy karriert futott be, tudomásom szerint már partecédulákra nyomtatták, meg sírnál szavalják, színészek is mondják, Sinkó Laci például, aminek nagyon örülök. De ha belegondol az ember, a halál téma nem fedné annyira a világot, mint a szerelmi téma. A halál valaminek a befejezése, a szerelem, az semmiképpen, az a születése. Ezt még soha nem fogalmaztam meg így.