Hogyan dőlt el, hogy képzőművész lesz?

Véletlenül kanyarodtam erre a pályára. Pontosabban azt gondoltam, azt éreztem, mindenképpen valamiféle művész szeretnék lenni. A gimnáziumban már láttam, hogy engem a képzőművészet érdekelne, de a szobrászatról nem volt igazából fogalmam.

Érettségi után katona is voltam, igaz, polgári szolgálatos. Huszonegy éves koromban ott álltam szakma nélkül, úgy éreztem, egy senki vagyok, semmihez sem értek.

Mikor lett fogalma a szobrászatról?

Akkor még festő-restaurátornak készültem. Hallottam róla, hogy az  jó dolog, érdekes lehet, de abban az évben nem indították el azt a szakot.

A Képzőművészeti Egyetemen?

Nem, mert a realitások embere vagyok, és azzal tisztában voltam, hogy a tudásom még nagyon kevés. Persze felvételizni lehet bárkinek, de minek, ha biztosan nem veszik fel. Tehát nem oda jelentkeztem, hanem a kisképzőre, egy érettségi utáni tagozatra, illetve oda szerettem volna bejutni, festő-restaurátor szakra. Elkezdtem magánúton felkészülni, egy barátom tanított rajzolni. Azon a nyáron lettem huszonkét éves, majdnem beleőrültem abba, hogy megint egy évem megy a tepsibe, pedig végre csinálnék valami értelmeset. Édesanyám azt mondta: nem tudja elképzelni, hogy ebben a fővárosban ne legyen egy iskola, ahol olyan szak indul, ami engem is érdekel. Igaza volt, persze ezt akkor még nem tudtam. Rátaláltunk a Bokányi Dezső Építőipari és Díszitő­művészeti Szakképző Iskolára, ahol érettségizettként két szak közül választhattam: épületszobrász vagy kőfaragó szakmunkás. Egy igazgatóhelyettes megmutatta, hogy mit is takar ez a két szakma. A gipszet ránézésre is unalmasnak találtam, sokkal érdekesebb volt a kő. Így alakult, hogy beletrafáltam. Akkoriban ott érettségizettként egy év alatt több szakmai gyakorlatot kaptam, mint a hároméves szakmunkásképzésen résztvevő srácok. Ők hetente egyszer mentek faragni, én meg ötször. Amikor letettem a vizsgát, pont indítottak – kísérleti jelleggel – egy képzőművészeti szakot. Három szakma közül lehetett választani: kőszobrászat, díszítő festészet és díszítő szobrászat.

A díszítő szobrászat nekem unalmas volt, a díszítő festészet akkor már nem érdekelt, viszont a kőszobrászatot megszerettem.

Nagyon jó mesterem volt, addigra megtanultam faragni, tehát már csak kőszobrászati feladatokat kaptam: domborművek, portrék. Ott már mintázást, rajzot, művészettörténetet és mást is tanítottak. Végeredményben egy kis művészképző volt. Akkor már tudtam, hogy ez az utam. Nagyon sokat tanultam abban az iskolában, viszont nem vettek föl a Képzőművészeti Egyetemre. Kétszer próbálkoztam, nagy volt akkor a túljelentkezés, én se voltam még elég magas szinten, ezért éveket töltöttem a szakmában kőfaragóként és kőszobrászként. Épületeket restauráltam, és más szakmai feladatokat csináltam. Egy év itthoni munka után három évet töltöttem Németországban az egyetem előtt.

Ha ott marad, azóta lehetne saját jól menő német vállalkozása.

Nagy hiba lett volna, ezt gondolom. Akkor nem válhattam volna szobrászművésszé.

Hány évesen lett üres zsebű magyar egyetemista a jól kereső németországi kőszobrász restaurátor?

Harmincéves voltam, amikor elkezdtem az egyetemet, és a szüleim igazából nem tudtak támogatni anyagilag előtte sem és utána sem. Ők mindig mindenben mellettem álltak és állnak a mai napig, de a pénzt nekem kellett megkeresnem, és ez így van rendjén. Akkoriban, 17 évvel ezelőtt Németországban félmilliós fizetésem volt, néha több is. Hozzászoktam ehhez, és amikor hirtelen tanulóvá váltam, sokszor este tízig a műteremben voltam. Az egyetem mellett folyamatosan dolgoztam. A legapróbbaktól a legnagyobb megbízásokig mindent el kellett vállalnom.

Több nagy munkám volt az egyetemi évek alatt is. Ilyen volt a Spirit Hotel felkérése, ahol két nagyméretű kutat is csináltam egy társammal. A műegyetemi szobrok rekonstruálásában is komoly szerepem volt.

Ezek a háborúban semmisültek meg, mindössze két darab fotó maradt meg róluk. A munka miatt egy évet csúszott is a diplomám.  Egy szobor 7,5 köbméter kőből állt, egy köbméter mészkő 2,6 tonna. Egy szobor súlya tehát több mint 15 tonna volt. Úgy nézett ki a feladat, hogy két-két ember csinált egy-egy szobrot, vagyis megmintáztuk hungarocellből, majd kifaragtuk kőből.

Különválik az életében a szakképzett kőfaragó és diplomás művész?

Igazából ennek a tradicionális képzettségnek is köszönhetem a sikerem. Ha nem tanultam volna meg a szakmát, akkor nagyon sok pénzt ki kellene fizetnem szakemberekre, akik kiviteleznek nekem, másrészt nem bíznának meg olyan munkákkal, ahol a kivitelezés is fontos feladat. Szinte nincs olyan területe a kőszobrászatnak, amivel nem dolgoztam.

Művészként is próbálok színvonalas munkát végezni, átgondolt, jó alkotásokat létrehozni, aztán mindenki eldöntheti, hogy tetszik-e neki vagy nem. Akadnak szerencsére, akiknek igen, mert vannak megbízásaim.

A legutóbbi szobromat az Állatorvostudományi Egyetemen a rektor, Dr. Sótonyi Péter avatta. A témája a Kulcsi Hatok egyik állatorvosa volt. Kulcs egy csodálatos Duna menti falu, ahová az akkori egyetem professzora után költözött öt tanítványa, és mindannyian kiemelkedő tudományos és kutatómunkát végeztek. Ennek a hat kiváló embernek állít emléket ott egy szoborpark, a hat mellszoborból öt van kész, az ötödiket csinálhattam én.

Gárdonyban több szobra is áll, a Herman Ottó portré avatóján még ott is voltam.

Az volt az első gárdonyi szobrom, azóta összesen négyet készítettem a kikötő előtti parkba, két madárcsaládom van a városban, tavasszal lesz egy harmadik is, legalábbis már megkaptam a felkérést. Gárdonyban van egy irodalmi emlékfal is, Gárdonyi Géza szülőházának a falán. Ott Csoóri Sándor költő portréját bízta rám L. Simon László. Tetszett a relief Csoóri Sándor özvegyének, dr. Balogh Júliának, és felkért, hogy tervezzem és faragjam meg Csoóri síremlékét is. Az Óbudai temetőben avatták a magyar költészet napján, április 11-én.

Sok munkája látható a III. kerületben is, hatalmas feladat volt például a Szent Flórián szobor restaurálása.

Nem egyedül csináltam, részt vett a munkában a szobrász Markolt házaspár, illetve Fekete Attila restaurátor barátom is. 2002-ben ismerkedtünk össze Markolt Györggyel, aki a mai napig a kőfaragó műhely szakoktatója az egyetemen. Én akkoriban éjjel-nappal követ faragtam. Úgy látta, hogy értek ehhez a szakmához, és belevont a munkába. Restauráltuk az összes szobrot, aztán valahogy megakadt a további munkafolyamat. Eredetileg minden elem a Kiscelli Múzeum raktárában sínylődött évtizedekig.

Közben kormányváltás volt, és elfeledkeztek az elkészült Fogadalmi oltárról. Kénytelenek voltunk  a res­taurátor barátommal bérelni egy műhelyt, hogy ezt a felbecsülhetetlen értékű műtárgyat megóvjuk egy meghatározhatatlan időre.

A szerződésünk ugyanis nem szólt arról, hogy fel is állíthatjuk, csak hogy res­tauráljuk az alkotást. Rengeteget tanultam ebből, mert ma már mindent beleírok egy szerződésbe. Tehát nem állíthattuk fel, és elkezdtem kommunikálni ügyünkben. Végül is 2012-ben került a helyére, és akkor szentelték fel. Nagy volt a szervezőmunka, és természetesen többen részt vettünk abban is. Innentől kezdve élő kapcsolatom alakult ki Bús Balázs polgármester úrral.

Hány munkája látható Óbudán?

Az említett Szent Flórián Fogadalmi oltár a Flórián téren, a Hadriánus oszlop a békásmegyeri Hadriánus utcában, a Munkás Szent József és a gyermek Jézus szobor Békásmegyer-Ófaluban és a legutóbbi, Reviczky ezredes emlékműve a Reviczky utcában.

Ezek szinte mind figurális művek, pedig szobrászként az absztrakt irányt is műveli.

Inkább ábrázoló-geometrikus, absztrakt szobrászatnak nevezném, mert absztrakt is, geometrikus is meg ábrázol is. Egy ablak az ablak, lehet látni. Egy napszobrom egyértelműen a Napot ábrázolja. Nem emberábrázolások, viszont konkrétan látható, miről szólnak a szobrok.

Úgy érzem, hogy egyre inkább dekadens irányba fejlődik a világ, ezért a gondolkodó embereknek, művészeknek vissza kellene nyúlniuk, találniuk a gyökerekhez. Az alázat, az ártatlanság, a tisztaság, a mértékletesség felé.

Ezek az alkotásaim figyelemfelkeltő szobrok. Már bibliai témákkal is foglalkozom – a fehér liliom is egy ilyen témám, évszázadok óta keresztény jelkép.

Hívő ember?

Igen, hívő vagyok, és próbálok is így élni. Rendszeresen gyakorlom és megélem hitemet.

Művészként formában gondolkodik vagy anyagban?

Kilencven százalékban kőben látom az összes ötletemet. Annyit foglalkoztam ezzel az anyaggal, hogy készen látom magam előtt a szobraimat, témáimat, amikből gyakran sorozat lesz.

Milyen sorozatai vannak?

Több is van, hiszen minden olyan témában, ahol úgy érzem, hogy még újat tudok alkotni formailag és gondolatilag, nekilátok. Vannak ablakok, hidak, lándzsahegyek, lencsék, napok, holdak, szirmok, de még egyik sorozat sincs lezárva.

Egy ideje már Pomázon lakik, de továbbra is Óbudán van a műhelye, a műterme.

Mindkét helyszín nagyon fontos. Az óbudai műhelyben tudom elvégezni a nagyobb munkákat, de ha összesen három órám van, hogy dolgozzam, akkor a házam melletti kis műhelyembe le tudok menni öt perc alatt egy friss kávéval, és a három órából két és felet tudok dolgozni. Fontos az idő, hisz abból van mindenkinek a legkevesebb.

Szobrászként különböző eljárásokkal is kísérletezik.

Ha megtanulsz járni, futni, akkor elgondolkodsz, hogy a járás vagy futás mellett mi az a technika, amit még ki tudsz fejleszteni. Ha nem tudsz még járni, akkor a lépéseken kell gondolkoznod. Olyan szobrokat szeretek készíteni, amelyek már konkrétan anyagban vannak, kőben, bronzban vagy akár fában. Vannak vas szobraim is, de hangsúlyozom, hogy elsősorban kővel dolgozom. Számomra mindig nagyon fontos volt a kövek struktúrája-felülete. Több száz-, több ezerfajta kő létezik a világban.

Németországi tanulmányaim alatt megtanultam, hogy az ipari sósav szétroncsolja a mészkövek felületét, és elkezdtem ezzel kísérletezni. Olyan különleges, csodálatos felületeket hoztam létre, amit a szobrászatomban egyedi módon használok.

Ezt irányított roncsolásnak neveztem el. Különböző irányban roncsolom mészkő vagy márvány szobraimat, homokkal, azaz homokfújással is, amelyek mind az öregedés felgyorsított változatai. Részben ennek a technológiának is köszönhetem a sikereimet, a roncsolással készített szobraim tetszenek az embereknek. A gyűjteményekbe került szobraim körülbelül hatvan százaléka ilyen munka volt.

Pontosan látja már saját szakmai útját, irányát?

Mindenkinek megvan az útja, de úgy gondolom, hogy nekünk kell megharcolni azért, hogy jó irányba menjünk ezen az úton. Ez a mi feladatunk. De az utat is sokféleképpen lehet értelmezni. Egyik sorozatomban foglalkozom a válaszút témával, tehát azzal, hogy milyen, amikor csak két út között választhatsz. Foglalkoztam a rögös úttal és a kitaposott ösvénnyel, és felhívtam a vizsgálódó, nézelődő ember figyelmét arra, hogy ne mindig a kitaposott, könnyebb utat válassza, hiszen a rögös, a nehézkes, fájdalmas útból sokkal többet lehet tanulni.  Sajnos az út sorozat három szobra már elkelt.

Miért sajnos?

Mert nagyon nehéz úgy megválni a szobraimtól, hogy a szívem ne szakadjon bele. Hiszen a szobrok is mind a gyermekeim, a hús-vér gyermekeim mellett.

Kortárs művészként vannak hagyományos figurális alkotásai is, portrék, emlékművek, vagy például azok a madárcsaládok, amiket Gárdonyba készített.

Mégse dolgozhatom föl kubistaként a madarakat.

Miért ne? Kinek a véleményre ad a saját munkáival kapcsolatban?

Saját törvényeim szerint határozom meg, hogy ki az, akinek a véleményére adnom kell – ez egy-két embert jelent. Megcsinálom a szobrot, és sok esetben megmutatom a barátaimnak, és ha megerősítenek abban, hogy minden oké, jó úton haladok, akkor úgy gondolom, hogy az a szobor vállalható lesz.

A jó kritika minden esetben előre viszi a szobor készülését. A megrendelői bázis sokkal tágabb intervallumban gondolkodik.

Megeshet, hogy egy kevésbé sikerült szoborra is azt mondják, hogy nagyon jó, mert van szeme, szája meg orra, ők meg nem értenek hozzá. Holott nem is biztos, hogy jó. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert a jóra is azt mondják, hogy jó, de ami ennél is komolyabb probléma, hogy a rosszra is tudják azt mondani, hogy legyen felállítva köztérre.

Ma már, a 3D-s nyomtatók világában bármit ki lehet nyomtatni úgy, hogy legyen füle, szeme, szája, és hasonlítson a modellre.

Ez igaz, de addig, amíg a megrendelők nem szoborgyárban vesznek meg egy 3D-s plasztikát, ami messziről tényleg úgy néz ki, mintha egy szobor lenne, addig nincs gond. Ugyan nem lesz benne egyéniség, nem lesz benne lélek, de szobor lesz, idézőjelbe téve. Művészként akkor van esélyem fennmaradni, ha minőséget hozok létre. Azt mondják, hogy Kontur úr, mi szeretnénk öntől egy fehér liliomot vagy egy kaput, vagy egy lélekmadarat ide, erre a helyszínre, ilyen anyagból, és azt csak én tudom megcsinálni olyanná, amilyenek a szobraim, Kínában nem tudják legyártani.

Itt Óbudán a legújabb munkája Reviczky Imre ezredes emlékköve, melyet tavaly avattak fel a róla elnevezett utcában. Utánanézett Reviczky ezredes életének, mielőtt hozzálátott?

Nem vagyok történész, de persze, hogy utána olvasok ilyenkor. Kiváló ember volt. Ő már a második olyan portré témám, akinek Jad Vasem-díja van, azaz sokat tett a magyar zsidóságért. Márton Áron is ilyen volt, és Goldberger Leóról is csinálhattam szobrot. Ha jól megnézem, milyen személyiségekről és szentekről készíthettem szobrokat, úgy tűnik, nem lehet véletlen. Szerintem ez megint Isten akarata.