Az állati bőrrel való foglalatosságnak egészen az őskorig visszanyúló története van. Az elejtett vad minden részét feldolgozták eleink vagy élelmiszerként, vagy valamilyen használati tárgy készítéséhez. Ebből kifolyólag a bőr sok ezer éve a ruhakészítés egyik legfontosabb alapanyagának számít. A bőrfeldolgozás folyamata ugyan a technika és a technológia területén fejlődött, de alapjai ugyanazok maradtak. Az idők során a nyersbőr kikészítésén túl több mesterségbeli ág alakult ki.
Más esetekben a vadászatokon elejtett állatok bőre volt az alapanyag, amellyel szintén a tímárok foglalkoztak. Nem volt ez másként Óbudán sem.
A településen a kora középkortól intenzív kereskedelem zajlott, amelyet földrajzi elhelyezkedésének, illetve az egyházi és világi életben betöltött szerepének köszönhetett. Az óbudai rév és piac komoly forgalmat bonyolított, ahol jelentős mennyiségű bőráru is vevőre talált. Ezeknek egy része helyben készült, óbudai mesterek műhelyéből került ki. Az oszmán török veszély elmúlásával, Óbuda népességének folyamatos növekedésével párhuzamosan nőtt az iparosok, a mesterségek száma. Ezek közül kiemelkedtek a bőrrel foglalkozó mesterek műhelyei. Az óbudai uradalom 1775. évi összeírása szerint a helységben 66 mester – céhes és céhen kívüli – foglalkozott a bőrfeldolgozás és -megmunkálás valamely ágazatával. Érdekes tény, hogy az összeírás szerint ebben az időben tímárok nem dolgoztak Óbudán, ám ez később megváltozott. Jól nyomon követhető, hogy milyen fontos szerepet játszottak a település életében a bőrösök, akik termelékenységükkel sokáig megelőzték a szomszédos Pest és Buda műhelyeit. A kis műhelyekből céhek, manufaktúrák, majd kisebb gyárak születtek, amelyek egészen a II. világháború végéig üzemeltek. Valóságos kis bőripari centrum alakult ki Óbudán, a Tímár-Kiskorona-Viador-Lajos utca körzetében.
A legismertebb és legjelentősebb óbudai bőrgyár a Lenz család tulajdonában működött a régi Lajos utcában. Lenz Ferenc és fiai az 1860-as évek második felétől foglalkoztak a nyersbőr kikészítésével és feldolgozásával a folyamatosan fejlesztett üzemükben. A bőrgyár a II. világháború után már nem működött.
A kikészített bőr csak egy nyersanyag, amellyel olyan iparosok dolgoztak utána, mint a szíjgyártók, kesztyűkészítők, szűcsök, cipészek, bőröndösök. Ezen mesterségek szintén jelen voltak Óbudán, ám a bőrfelhasználás legfőbb helyi szereplői a szíjasok voltak, amely a nagyszámú fuvaros lónak és az itt állomásozó katonaságnak volt betudható. Ez a mesterség nagy megbecsülést kapott már a honfoglaló magyarság idején is, hiszen ők készítették a lovagláshoz szükséges eszközök, felszerelések jelentős részét. A hagyomány mit sem csorbult az évszázadok alatt, a magasfokú szakmai tudás apáról fiúra szállt a nemzedékek alatt. Óbudán szintén ez volt a szokás a mesterek között.
A híres mester Zsámbékon látta meg a napvilágot 1879-ben. Egészen fiatalon ismerkedett meg a nyerges és szíjgyártó szakmával, amit magas szinten sajátított el. A kor szokásához híven külföldön töltötte vándoréveit, hogy még jobban csiszolja tudását. Bécsben és Sankt Pöltenben figyelte és gyakorolta a külhoni mesterek műhelyében a szakmát, de az I. világháború közbeszólt. Bevonulva az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe, a tüzérekhez vezényelték, ahol saját szakmáját gyakorolhatta. A kiképzést követően Prádl János szakaszát Délvidékre, a szerb frontra küldték, ám a fejetlenség és a rossz irányítás miatt, ahogy kinyitották a csapatszállító vagon ajtaját, rögtön hadifogságba kerültek. Ezzel kezdetét vette a hosszú és kegyetlen börtönélet. A magyar hadifoglyokat – köztük Prádlt is – gyalogmenetben hajtották Montenegrón és Albánián át Vlora kikötőjébe, ahol hajókra zsúfolták az elgyötört embereket. A szicíliai Messina érintésével a Szardínia észak-nyugati csücskénél fekvő Asinara szigetén épült börtönkomplexumba, hadifogolytáborba szállították a foglyokat, szigorú francia őrizet alatt. Prádl ezen a kegyetlen helyen élte túl a háború borzalmait, fogságban. Az amúgy páratlan szépségű Asinara másik neve Szamár-sziget, ahol mintegy 25 ezer – főleg magyar – hadifogoly sínylődött a borzalmas körülmények és a szadista őrök brutalitásának kiszolgáltatva, közülük csupán hatezren térhettek a haza.
Prádl a fővárosba költözött, és Óbudán, a forgalmas Bécsi út 74. számú épületben nyitott üzletet. Az egyre növekvő igények miatt 1930-ban kibővítette üzletét, megvásárolva a közeli Bokor utca 3. számú házat, amelynek nagy belső udvara volt, ahol sokkal több lovaskocsi fért el. A műhelyben speciális szíjgyártó és nyerges (Óbudán Sattlernek is nevezték őket) szerszámokkal dolgoztak, amelyek jelentős részét maguk készítették el. Varrógépek, szíjgyártószékek (küsü), kártológép mellett fali szerszámtartó, szabászdeszkák, satuk, munkaasztalok alkották a műhely berendezését. Ezek mellett még a komót stocknak nevezett eszközt is használták, amelyen az ovális alakú lóhámokat formázták. A bőr és a fémtárgyak megmunkálásához különböző méretű és rendeltetésű tolókéseket, árakat, bőrgyalut, erős tűket, bőrvágó késeket használtak.
Prádl János műhelyében a rengeteg munka ellenére kevesen dolgoztak. Természetes módon a mester mellett dolgozott fia, Prádl György, valamint Illés Ferenc és két békásmegyeri sváb legény, Krabl Márton és Czurmühl Konrád. A Bécsi úti műhelyben nemcsak az óbudai fuvarosok lószerszámait készítették, javították, hanem a környező pilisi térségből is sokan dolgoztattak itt. Óbudán erős, komoly fizikai munkára alkalmas, testes muraközi lovak számára készítettek megfelelő méretű lószerszámokat.
A lószerszámok, különböző szíjak, felszerelések alapanyagait Prádl igyekezett Óbuda környékéről beszerezni. Pilisi tótok szállították az ostornyelekhez a kötegelt somfát, a szitált kőport a réztárgyak pucolásához és a kőrisfát, amelyből a komót (hám) vázát készítették. Szintén a Bécsi úton működő, szomszédos Valkovits-féle rézöntő műhelyből vásárolta Prádl a legkülönbözőbb rézvereteket. Ezek felhasználása nemcsak a praktikumot szolgálta, hanem finom – szinte művészi – kidolgozottságuk miatt a kocsik, lovak és lószerszámok díszei is voltak. Formaviláguk a díszes lófejektől, patkóktól egészen a kis csengőkig, címerekig, díszgombokig terjedt. Az óbudai Filatorigátnál volt a Weisz-féle kovácsműhely, ahol a vasáruk készültek. Talán meglepő, de a bőrt nem óbudai műhelyektől vásárolta Prádl mester, hanem a Rákóczi úton működő Kutser Vilmos bőrkereskedő boltjából, illetve az Újpesten lévő Mautner és Wolfner Bőrgyárból. A Bécsi úton volt Spielmann Simon ostorkészítő műhelye, ahonnan az ostorszíjakat szerezték be. Voltak olyan egyedi gyártású, specifikus eszközök, amelyekhez Bécsben lehetett hozzájutni.
A műhelyben dolgoztató fuvarosok általában vasárnaponként fizették ki számláikat Prádl mesternek. Nemcsak a lovaskocsikat használó szállítókból állt a vásárlókör, hanem olyan üzemek, gyárak is innen vásároltak, ahol még gépszíjakkal hajtott gépeken dolgoztak. Óbudán ilyen volt a Leipziger-féle Ecetgyár és a Jéggyár (Szentendrei út-Búvár utca). Fontos vásárló volt az óbudai Lókórház, amely a MÁV-állomás mellett praktizált.
A műhely valóságos kis családként működött, hiszen Prádl János lánya az ott dolgozó Illés Ferenc felesége lett. Ebből a házasságból született Prádl János unokája (szintén Illés Ferencnek hívták), akinek visszaemlékezései nagy segítséget nyújtottak a dolgozat megírásában, a múzeumi gyűjtemény feldolgozásában.
Prádl János 1943-ban hunyt el, fia vezette tovább az üzletet és a műhelyt. A II. világháború idején aknatalálat érte a műhely épületét, és sok szerszám megsemmisült. A műhely dolgozói közül Illés Ferencet rendszeresen elvitték az orosz katonák munkára, lószerszámokat kellett javítania, de mindig hazaengedték. Krabl Mártont és Czurmühl Konrádot sváb származásuk miatt 1946-ban kitelepítették Békásmegyerről. A Bécsi úti műhely próbált újra indulni, de komoly nehézségekbe ütköztek. Ennek egyik oka a teherautók elterjedése volt, ami egyre jobban háttérbe szorította a lovaskocsikkal történő fuvarozást. Itt kell megjegyezni, hogy az óbudai szanálások idején még nagy számban vették igénybe szolgálataikat, aztán végképp eltűntek az utakról. A másik ok a pártállami rendszer kiépülése volt, amely a magánvállalkozások megsemmisítését is célként tűzte ki, és az államosítások útján valósította meg. 1948-tól állami tulajdonba vették a lovakat, istállókat és a kocsikat is.
A Prádl család megélhetése veszélybe került, hiszen ezek okán egyre kevesebb munkalehetőségük volt.
1952-ben az egykori híres óbudai szíjgyártó és nyerges műhely örökre bezárt. A műhely tagjai, így Illés Ferenc is másholt keresett szakmai és anyagi boldogulást. A Bécsi úton álló házat korábban megígért védettsége ellenére Újlak revitalizációja során lebontották. A szíjgyártó és nyerges szakma egyike volt azoknak az egykor a település képét, életét meghatározó kis műhelyeknek, mesterségeknek, amelyek a régi hangulatát elveszítő Óbudán a feledés szürke ködébe vesztek.
(történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
