Hallottam ugyan szóbeszédeket a hamvakkal való bánásmód gondatlanságairól, hogy az ember egyáltalában nem lehet bizonyos benne, vajon csakugyan szerette hűlt porait kapja-e meg ama tasakban, de nem, mégsem, akkor sem. Azután meg bizalmat is ébresztett bennem a temetkezési vállalat neve, ez az aevum, amely a latinban – nyilván az élet és a halál régóta húzódó egyezkedése nyomán – egyszerre jelent öröklétet, örökkévalóságot s életkort, korosztályt és korszakot is.

Nem a saját gyászom végett választottam azonban e képet, amelyen emlékmű látható, ehhez kétség sem férhet.

Szívszorító darabja az ország legkülönfélébb helyein található civil emlékjeleknek, amelyeket az újabb, nagyjában három évtizede elharapódzott szokás szerint a halál helyszínén állítanak a túlélők az eltávozottnak.

Nem tudom, kivel, mikor s mi esett e helyt, hogy valaki „a Dunának ment”, netán vízbe fúlt úszás vagy evezés közben, esetleg egy arra járó hajó fedélzetén halt hirtelen halált, avagy a parton szakadt meg a szíve bánatában. Minderről semmit sem tudok, miként mások sem, akik arra jártukban voltak oly szerencsések, hogy a saját szemükkel láthatták. Nem is baj, hiszen a képbe így háborítatlanul beleláthatták a maguk szomorúságát. Aki a rózsát e betontömbre tette (vajon hogy került a fövenyre a jókora darab?), bizonyára maga is észrevette, amit OGM barátom a látószög leszállításával oly szépen megmutat nekünk: afféle kicsiny szarkofágot látunk. Nem márványt, nem fedeleset s nem díszeset, ám a kornak, amelyben élünk, kétségkívül megfelelőt. Méretre amúgy igen hasonlót ahhoz, amelyet apám keserves végnapjaiban oly boldogan betűzgettem a Margit Kórház kertjében, amelynek felirata így kezdődött: „HIC IACET…” – ITT NYUGSZIK…, s amelyet apámmal együtt megvont tőlem a november, a halálhónap, a tél közeledtére való tekintettel ugyanis hozzá hasonlóan amazt is bádogtokba tették a kórház dolgozói.

Emléklánggal ég hát e rózsa nekem a képen a kékesfehér égen, zöld levelei azonban arra intenek, hogy nem ért még véget az élet, mindössze a tavaszt kell megvárnunk a folytatáshoz.

„Aki tavaszt ér, évet él!” – hozakodott elő olykor apám a régi öregek rímbe szedett bölcsességével, s – magára nézve legalábbis – igaza lett. A nyár végén már tudta jól, hogy nemsokára meg fog halni, ám így intette magát: „Nem szabad lázadozni.” Ekkor is maga elé tűzött azonban afféle kisebb célokat, s megérte a hőn várt október 22-ét, a napot, amelyen – még a saját lábán a pulpitushoz lépve – átvehette a vasdiplomáját. Utolsó érthető mondatainak egyike ez volt: „Álmos vagyok”. Amikor pedig már nem tudott beszélni, fölemelte a karjait, és lassú csapásokkal repült, hosszan, nyugalmas arccal.

Egy szavam se lehet, bő hatvanhárom évet éltem vele együtt a Földön.