Milyenek voltak az első inspirációk, milyen emlékeket őriz Óbudáról, a gyerekkorból?

Tizennégy éves voltam, amikor Óbudára költöztünk édesapámmal, 1966-ban. Laktunk a Folyamőr, a Kórház és a Kiscelli utcában is. A Raktár utcai iskolában végeztem el a 8. osztályt. Itt kaptam az első művészi inspirációkat.

Már gyerekkoromban is faragtam mindenfélét, formálgattam, ami a kezem ügyébe került. Puha kőből, bicskával faragtam ki egy kis emberi fejet.

A rajztanárnő elkérte, de ennek ekkor még nem lett folytatása. A nyarakat a Hajógyári-szigeten töltöttem a barátokkal, ugráltunk a Dunába, horgásztunk. A Dunába már nem ugrálok, de a horgászás azóta is egyik szenvedélyem maradt. 1976-ig laktunk Óbudán.

És a további tanulmányai, a folytatás? Már ekkor a művészi pálya felé fordult?

Nem igazán, először másfelé vitt az utam, tettem egy kis „kitérőt”. Újpesten jártam szakmunkásképzőbe, és mechanikai műszerészként végeztem, kitűnő eredménnyel. Ezután a Tehertaxinál műszerészként dolgoztam, közben megszereztem a hivatásos jogosítványt. 1973-tól 1975-ig voltam katona, a határőrségnél Nyírbátorban, majd Nagykanizsán, végül Adyligeten, mindenhol sofőrként teljesítettem szolgálatot. Nagykanizsán kezdtem el szobrászkodni, szabadidőmben.

Milyenek voltak kezdeti alkotásai?

A seregben néha betévedtem az asztalosműhelybe, és ha véletlenül volt egy kis szabadidőm, az onnan elhozott hulladék hársfából fejeket faragtam bicskával, késsel, mikor mi akadt a kezembe. Ezekből pár darab ma is megvan. Leszerelés után a FŐSPED-nél dolgoztam, ahol a kultúrfelelős felelősségteljes munkáját is elláttam. Ekkor ismertem meg későbbi feleségemet is. Abban az időben a Kiscelli utcában laktam; érdeklődésem ekkor fordult komolyabban a szobrászat felé.

Kik voltak az első művész-tanárai, milyen művészkörökbe járt?

Az I. kerületi Fő utcában lévő Ferenczi István Képzőművész Körbe jártam, Mihály Gábor Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászművésznél tanultam mintázni, ekkor még munka mellett. Kezdett körvonalazódni bennem, hogy ez lesz az én utam. Kiléptem a FŐSPED-től, és Mihály Gábor mellett szobrászinaskodtam, segédkeztem. 1976-ban szüleim vidékre költöztek, én pedig Óbudáról a IX. kerületi Liliom utcába.

Óbuda emléke elkísért, megmaradt a gondolataimban – nem véletlen, hogy a későbbi években a barátaimon és az alkotásaimon keresztül is visszakapcsolódtam a városrészhez.

Első nekifutásra nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, így továbbra is Mihály Gábor mellett dolgoztam, illetve az Óbuda TSZ-ben is, majd a Ferenczi István Képzőművész Kör gondnoka lettem, és itt készültem fel a főiskolai felvételire.

Mikor vették fel a Képzőművészeti Főiskolára?

1982-ben. 1986-ban végeztem, majd három év művészképző következett Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész irányítása alatt, az ő növendékeként. Időközben megnősültem. Borbála és Dorottya lányaim születése után Pomázra költöztünk, azóta is ott lakunk, idestova harminc éve. Több családtagom viszont Óbudára költözött, és lányaim is itt jártak a Mókus utcai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor iskolákba.

Tehát nem szakadt el teljesen Óbudától.

Egyáltalán nem! Barátaim (Dorottya lányom keresztszülei) is Óbudán laktak hosszú ideig, és általuk ismerkedtem meg az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületével.

Részt vettem a rendezvényeiken, nagyon szimpatikus volt a társaság, a légkör és az is, hogy az egyesület felvállalta a környezetében lévő műemlékek felújításának megszervezését.

Milyen alkotásai kapcsolódnak Óbudához?

Amikor a helyi önkormányzat létrehozta az Óbuda Kultúrájáért Díjat, egyúttal egy pályázatot is kiírt egy ehhez tartozó kisplasztika megalkotására. Indultam a pályázaton, és büszkén mondhatom, hogy megnyertem. Azóta is ezt a kisplasztikámat kapják meg a díjjal a nyertesek. 2010-ben elkészítettem az Óbudai Múzeum megújult állandó kiállítására a középkori klarissza kolostor templomának zárókőmásolatát (ez ma is a kiállításban látható). Ez idő tájt kaptam felkérést Antonio Bonfini emlékkövének elkészítésére is. Ennek felállítására szintén 2010-ben került sor a Szent Péter és Pál Főplébánia-templom oldalfalánál.

Hogyan került kapcsolatba a Kiscelli Kálvária és a Golgota-szoborcsoport felújításával?

Vízi Tihamér festőművész kezdeményezésére kezdődött el a Kálvária felújítása, amelyet az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete vállalt fel és bonyolított le az önkormányzat, továbbá különböző szervezetek és magánszemélyek támogatásával. Szőnyi Endre restaurátor-művész barátommal együtt engem kért fel az egyesület a stációkhoz tartozó Golgota-szoborcsoport felújítására, restaurálására. A feladatot örömmel elvállaltuk, hiszen ily módon mi is részesei lehettünk a szakrális út megújulásának. 2014-ben került sor az újjászületett stációk és a Golgota-szoborcsoport átadására és újraszentelésére.

Húsvét előtt azóta is minden évben megtisztítjuk a szobrokat a szennyeződésektől Szőnyi Bandival, hogy méltó módon fogadhassák a húsvéti körmenet résztvevőit.

Ezek a stációk és a Golgota szobrai (a megfeszített Jézus, Szűz Mária, Szent János és a két lator) nemcsak elődeink számára jelentettek örök értékű szakrális jelképeket, hanem a ma emberének, az ott lakóknak és az arra járóknak is elgondolkodtató, mély lelki tartalmakat közvetítenek.

Abban a szerencsében volt része, hogy járhatott Carrarában, egy alkotótáborban, ahol Michelangelo és más fantasztikus művészek nyomában készíthette el szobrát.

Az 1990-es évek elején a Képzőművészeti Egyetem szobrász hallgatóinak egy csoportjával, Somogyi József szobrászművész tanítványaival együtt voltam Carrarában, ahol mindenki belefaraghatta egy álmát a márványba. Természetes, hogy ott lebegett előttünk a nagy elődök, mesterek szelleme! Bejártuk a környékbeli városokat, Firenzét, Pisát, az etruszk Volterrát. Carrara városában láttuk, hogy a járdaszegélyeket is (mint nagyon sok más épület-­kiegészítést) fehér márványból készítették. Carrara a márvány szeretetét és a polihisztor, reneszánsz művészek előtti még nagyobb főhajtás késztetését adta számomra.

Mi lett a sorsa az ott elkészült alkotásának?

A következő évben visszamentem érte és elhoztam. Ez egy madarakból álló csobogókút része volt, természetesen márványból. Jó lenne egyszer egy hangulatos parkban vagy téren elhelyezni.

Egyébként mindig az adott feladathoz – megérzéseim alapján – legjobban megfelelő anyagot használom, legyen az kő, fa, fém vagy márvány.

Nagyon sokszor vettem, veszem hasznát az alkotás folyamatának technikai részeiben a mechanikai műszerészi végzettségemnek.

Műveit sok esetben inspirálja a történelem iránti érdeklődése, ahogyan ez több szabadtéri munkáján is megfigyelhető.

Úgy gondolom, hogy a történelem minden művészt inspirál valamilyen módon, a művészeti élet bármelyik területén is alkot. A múltból építkezünk a jelenben, a jövőre gondolva. Így volt ez a Szórádi Zsigmond szobrászművésszel közös munkáink esetében is: II. világháborús emlékmű (Nagykáta, 1993), 1956-os emlékmű (Vecsés, 1996), Petőfi-­emlékmű (Tiszaújváros, 1998), Szent István király (Zalaegerszeg, 2000), Koronás ivókút (Vecsés, 2000), Címeres Országalma-kút (Tököl, 2001), Hármas kút (Szent István, Gizella, Szent Imre alakjával, Pomáz, 2001), 1848-as emlékmű (Pilisjászfalu, 1999). A pomázi 1956-os emlékművet 2006-ban alkottam.

A korábban említett óbudai alkotások is egyéni műveim. A mondanivaló mindig nagyon fontos számomra, és hogy „átjöjjön” az alkotás üzenete a néző, a befogadó számára.

Vannak-e folyamatban lévő, illetve távlati tervei Óbudával kapcsolatosan?

Igen, vannak. 2018-ban felkérést kaptam az önkormányzattól az óbudai Fő téren egykor állt Árpád-kori Szent Péter-bazilika és a XIV. században Piast Erzsébet királyné által alapított gótikus Szűz Mária templom domborművű emléktábláinak elkészítésére. A tervek és a makettek készen vannak, most állnak elbírálás alatt. Egy másik távlati terv újra a Kiscelli parkhoz kapcsolódik. Mint ismeretes, ez évben kezdődik el a park rekonstrukciója. Ismét csak Vízi Tihamér inspirációjára (aki Kiscell szakrális helyszíneit évek óta a szívén viseli) terveztem egy Mária-kutat, amely kiválóan illeszkedhetne a park, az épületek, a stációk és a Golgota-szoborcsoport szellemiségéhez, a helyszín spirituális üzeneteihez. Bízom benne, hogy a továbbiakban is sok szép művészi feladat vár majd rám Óbudán. De addig is vannak sürgős feladataim: gondoznom kell a szőlőt és a gyümölcsfákat Nagykörűben, a „birtokomon”.

Majdnem elfelejtettem, hogy szőlősgazda is a szobrászművészet mellett.

Igen, már több mint tíz éve van Nagykörűben egy kis szőlőm és gyümölcsösöm. Az évek során műkedvelő borásszá képeztem ki magam.

A gyümölcsös és a szőlő gondozása igen komoly feladat, sok munka, idő és energia, de egyben kikapcsolódás és feltöltődés is, amire nagy szükségem van az alkotóművészi munkámhoz.

Sokszor a metszés, öntözés vagy a szüretelés közben születnek meg, körvonalazódnak a következő munkáimmal kapcsolatos ötletek, elképzelések.

Tehát a „múzsa csókja” érkezhet szőlőmetszés vagy gyümölcsszedés közben is?

Volt rá példa, nem is egyszer! Az is fantasztikus élmény számomra, hogy a nagykörűi szomszédok, ismerősök befogadtak, már nem számítok „gyüttmentnek”.  Szerveztem már kiállításokat, kulturális rendezvényeket is a faluban. Nagy örömmel tölt el, hogy az utóbbi években fellendült a kulturális élet. Az érdekes, izgalmas programokra óbudai, pomázi, szentendrei barátaim is sokszor ellátogatnak.

Közben még az ifjú nemzedékre is gondja van, hiszen tanít egy pomázi iskolában.

Nagy öröm számomra ez a lehetőség! A fiatalokat nemcsak a művészet szépségeire, de a halászlé főzés titkaira is oktathatom. Ahogyan azt már a beszélgetésünk elején is említettem, a horgászat szeretete nem szállt el az ifjúsággal.

A tanév végén „vizsgamunkákat” és „vizsgaételeket” készítenek a diákjaim, és nem szégyellek én sem tőlük tanulni jó ötleteket.

Állatbarát is, hiszen Pomázon mindig kutyák és macskák veszik körül.

Mióta itt lakunk, mindig volt a háznál kutya is, cica is. Jelenleg kétéves Csoki kutyám segít a napi test­edzés megvalósításában, a napi másfél órás séta során. A cicák ebben természetesen nem vesznek részt, de lelkesen asszisztálnak, ha véletlenül alkalom adódik egy kis délutáni sziesztázásra.

A családban öröklődött a művészi hajlam?

Részben igen. Bori lányom elismert klasszikus gitárművész, Dorottya lányom viszont az élet más területén indult el: jogász lett. Párom, Katalin a bankszférában dolgozik. Sokszínű a család és az érdeklődés, de ez így van jól. Örömmel tölt el, hogy a lányaim is megtalálták a saját életútjukat, amelyben jól érzik magukat és kiteljesedhetnek. Talán nem vagyok önző, ha azt mondom, hogy ez az én alkotóművészi munkámra is nagyon jó hatással van.

(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)