Nem élt még sokat.
Tizennyolc év semmiképp sem sok, épp annyi, hogy a különféle őszök, telek, tavaszok és nyarak egyszerre legyenek ismerősek és még ismeretlenek; persze nem tudta még, hogy nem attól függ az ismeretlenség ismerősséggel elegy örök varázsa, hogy hány éves, hanem, hogy hajlandó-e meglátni az őszt, a telet, a tavaszt, a nyarat a maga valójában, és saját magát, amint gyalogol a gesztenyék alatt.
Ragyogott hát minden, még a földalattiba vezető lépcsők melletti fal csempéi is, mégis, a zugokban és sarkokban nyugtalanító homály terjedt; és amikor belépett az angoltanár zuglói házába, majd felfutott a bejárathoz vezető hófehér lépcsősoron, amely a Bauhaus józanságával különös módon nemhogy megregulázta volna, inkább megsokszorozta ezt a tavaszi napzsongást, és lepillantott a balra nyíló pincelejáróba, félni kezdett.
Valami van ott – gondolta, és nyelt.
Elindult lefelé, a sötétbe. A hideget először a karján érezte meg, mintha valaki vizes rongyot húzott volna végig rajta. Összerezzent, de nem fordult vissza.
Hagyta, hogy hozzászokjon a szeme a félhomályhoz.
– Mindig menj le és nézd meg a homályos sarkokat – mondta magában valaki másnak a hangján, miközben körülpillantott.
Egy kerekét vesztett bicikli, egy feldőlt, kockás bevásárlókocsi, egy falnak támasztott vasalóállvány árva váza, amelynek fém lábai úgy kaparásztak, mint egy felfordított bogáréi, és egy fémvödör volt bezsúfolva a lépcső alá. Egy vasajtón, amely valószínűleg egy tárolóba vezetett, ócska sárga papír lifegett. Közelebb lépett. Egy ötvenvalahányban nyomott kék betűs rendelet volt az óvóhelyekről. Kisimította. A tenyerét szinte végigkarcolta a rossz papír.
Mire lassan föllépdelt, az idős úr, aki angolra oktatta minden péntek délután, a lakása bejárati ajtajában állt.
– Zajt hallottam és… – mondta, aztán kiszakadt belőle, hogy mégis mit keres a pincében.
A lány feldobta a vállára a hátizsákot. Ez a mozdulat jó volt mindenre és minden ellen.
– Félelmetesnek tűnt. Megnéztem – válaszolta, mert egy idő óta kezdte úgy hinni, hogy az igazsággal rövidre lehet zárni a dolgokat.
– Még ilyet – motyogta az öreg, aki lassan araszolt keresztül a lakáson a nappaliig. Öregszag volt nála, savanyú befőttekből, régi szappanból, szellőzetlenségből és talán a téli teákból meg a könyvek illatából összeszűrődő szag, de a lány szerette a lakás sötét csöndességét, és gondolatban minden igeidőt hozzákötözött egy bútorhoz. Így könnyebben emlékezett.
Az öreg, aki járni alig tudott, ha a nyelvről volt szó, kíméletlennek mutatkozott. Állítólag ötvenhatos volt. Ült is valamennyit. Akkor hagyta el a felesége.
Fázni kezdett, mire vége lett az órának. A pénzt, ahogy szokta, letette az asztalra. Nem merte volna az öreg kezébe adni. Szégyellte magát a pénz miatt, amelyet nem is ő keresett meg. Olyan volt, mintha megalázná vele. Mielőtt kilépett az ajtón, az öreg váratlanul megfogta a könyökét.
– Jól tette, hogy lement a pincébe. Mindenhová nézzen be, ami félelmetesnek tűnik – mondta azon a reszelős, lassú hangon, amit az évek alatt úgy megszokott.
Nem tudott mit válaszolni. Nézte az arcát, amely most olyan másnak tűnt. Mintha mulatott volna rajta, szinte világított a szeme kékje a hófehér, kék erekkel átszőtt, májfoltos arcon.
Másnap hajnalban kelt, öt körül. Ragaszkodott hozzá, hogy lejárjon futni, de nem a futás miatt. A hajnal miatt. Sokszor inkább álmos séta, mintsem futás volt ez azon a szűk sávon, ahol összeépült a régi Óbuda az újjal, és kibukkanva egy betonház lába alól az ember a macskaköves múlt időbe ér. Hagyta, hogy a kelő nap kisöpörje a szeméből a maradék álmot.
Az első óra rajz volt. Az osztály nagy része aludt, és volt, aki be sem jött. Az érettségi előtti utolsó hetekben voltak. A rajz már mindegy volt a legtöbbjüknek. Voltaképp neki is.
Jobb híján a reggeli futásra gondolt, a Faluház keletnek fordított ablaksorára, és a Vihar utcai kertes kis házban a kaffogó kutyára, amely a kerítés mentén loholva kísérte azon a három méteren, amíg tartott a gazzal és gondozatlan öreg fákkal benőtt udvar, amely aztán nekiütközött a nagy bérház szigorú falának.
Felrezzent, amikor a katedra felől elért hozzá az emelt hang. Gőze sem volt, miről van szó, hogy mit várnak tőle megint ilyen hirtelen.
Csavarogni akart. Futni, császkálni, felszállni járművekre, amelyek valahová mennek, és amelyeken soha nem utazott még, mondjuk elmenni a százvalahányas busz végállomásáig, látni akarta Szicíliát és Korzikát, máskor az északi tengert, át akart sétálni az Erzsébet hídon éjfélkor, le akart óvakodni egy-egy pincébe, és tervezte, hogy magára záratja egy éjjelre a Szépművészeti Múzeumot.
Amikor felrezzent, megbökte a könyökével a mellette ülő lányt. Viktóriának hívták, és egészen normális volt. Kedvelte. Kedvelte őket, mint a henteseket, akik a ládákat taszigálják hajnalban a piacnál, vagy az öreg angoltanárt. De barátai nem voltak köztük. Nem volt sehogy sem közülük való, és egy idő óta inkább hagyta a fenébe. Amikor megkérdezték, mi akar lenni, vállat vont.
– Valami, amit még nem tudok, válaszolta.
Ők közgazdászok akartak lenni, orvosok vagy gyárigazgatók. Azt is tudták, hány éves korukban akarnak gyereket.
– Élni akarok. Egyszerűen csak élni – mondta a végén, és jó ideig ült a térdén a felvételi lappal, aztán beírta, hogy angol szak. Angol bölcsész. Nem érdekelte ugyan, de elviselhetőnek tűnt. Valami olyannak, ami közben el lehet menni megnézni Szicíliát és végig lehet sétálni az Erzsébet hídon éjfélkor. Viktória olyan halkan suttogott, hogy szinte a szájáról olvasta le a feladatot, hogy üljön csukott szemmel, és rajzolja le, amit elképzelt.
Alig észrevehetően bólintott, hogy jelezze, megértette. Az osztálytársai felének már csukva volt a szeme. Volt, aki csukott szemmel vigyorgott. A lelkiismeretesebbje a fejét a kezébe támasztva könyökölt, és látszott, hogy koncentrál. A rajztanár, egy köpcös, szakállas, kis vörös figura az asztal mögül figyelte őket. Feszültnek és fáradtnak tűnt. Olyasvalakinek, akinek nincs semmi dolga itt. A legutóbb Egyiptomról beszélt a leendő ügyvédeknek, büntetőbíróknak és pénzügyi főigazgatóknak, akik kibámultak közben az ablakon.
Mielőtt hagyta volna, hogy lecsukódjon a szeme magától, a reggeli álmosságtól, eszébe jutott a zuglói ház alagsora.
Figyelni kezdte a szuszogásból, neszekből, arrébb csúsztatott talpak zajából meg a Szentendrei út beszűrődő halk morajából összeálló csöndet. Hallani vélte egy, az ablak előtt felreppenő madár szársurrogását is.
Nem akart elképzelni semmit, félálomban mégis újra megjelent előtte a zuglói ház pincéje. Gondolatban elindult lefelé a kőlépcsőkön, most mégsem az ismerős föld alatti térbe jutott, ahonnan a vasajtó nyílt; ellenkezőleg, a lépcső mintha kifelé vezetett volna egy ismeretlen városba, amelyben a szűk utcák közt sejteni lehetett a tengert. Elindult arrafelé. Alig párat fordult és kiért.
Az utolsó parti házsor utolsó házának kerítésén, épp úgy, ahogy az Andrássy úton a gesztenyevirág, rózsabokor hajolt ki. Megérintette az egyik virágot, hamvas rózsaszín volt, félig nyílt, tiszta.
Hagyta, hogy megmozduljon a mutatóujja, végig akarta csúsztatni az összekaristolt padon, de amikor megérezte a selymes felületet a keze alatt, megállt a levegőben a többi ujja. Várt egy kicsit, csak aztán mozdította meg újra a kezét.
A szemét csak akkor nyitotta ki, amikor Viktória megint oldalba bökte.
– Nem is láttam, hogy virággal jöttél. Vízbe kellene tenni – súgta oda.
