A rögeszme, ahogy a franciából a magyarba származott fixa idea (idée fixe) szó mutatja, valóban fixálódás: egyetlen tárgyra irányuló monomániákus vágy. E tárgy úgyszólván minden lehet. Gyűjtőktől kezdve az extrém sportok szerelmeseiig mindenféle tárgy, tevékenység válhat rögeszmévé. Nem kell mondanom, a zene is ezek közé tartozik.
A zenetörténet mániákusai között alighanem az egyik legszélsőségesebb példaként áll előttünk Florence Foster Jenkis (1868-1944), akinek életét egyetlen mánia töltötte be, az éneklés. Ebben eddig semmi különös nincs, megannyi nagy előadóművész mániákusságának köszönheti hírnevét, és e megszállottságot nevezhetjük magának a tehetségnek. Azonban Mrs. Jenkins, vagy ahogy ő szerette szólítani magát, Lady Florence, esetében a megszállott rögeszme nem párosult tehetséggel, de még csak rátermettséggel sem. Ennek ellenére mindenáron énekelni akart, és mivel igen gazdag asszony volt, ezért megengedhette magának a legdrágább énektanárok óráit, sőt, állandó zongorakísérője is volt, Cosmé McMoon személyében.
Cosmé McMoon és Florence Foster Jenkis
A fiatal Miss Foster zongorázni tanult, és a high society tagjaként még a Fehér Házban is fellépett egy ünnepségen. Apja azonban nem támogatta zongoratanulmányait, és a kor szokásainak megfelelően férjhez ment tizenhét évesen. Meglehetősen tragikus módon egy évvel később kiderült, hogy férjétől elkapta a szifiliszt, akivel még abban az esztendőben szakított, és noha a betegség még nem volt gyógyítható, de legalább kordában lehetett tartani. Hősnőnk természetesen nem ment férjhez újból, ám életre szóló barátságban állt, sőt, együtt is élt St. Claire Bayfield színésszel, aki utóbb afféle impresszáriója lett. Egy kézsérülés miatt le kellett mondania a zongorázásról, azonban mégis megtalálta az útját a zenéhez. Hatalmas operarajongóként a vagyonos felső tízezer tagjaként megalapította a Verdi Clubot, mindennap énekleckéket vett, zongorakísérőjét valósággal kisajátította, majd az előkelő klub tagjait saját lakosztályában szórakoztatta, később olyan nagyvilági helyeken lépett föl rendszeresen, mint a Ritz-Carlton Hotel díszterme.
Mrs. Jenkins monomániája nem csillapodott. Zongorakísérőjének közreműködésével hangfelvételeket készített. Egy probléma volt csupán: egyáltalán nem tudott énekelni. A legelemibb problémákkal küszködött: a megfelelő hangmagasságok megszólaltatásával (ne kerüljük a forró kását, éktelenül hamisan énekelt), ritmusérzéke is komoly kívánnivalókat hagyott maga után, és így kétséges az is, mennyire lehetett ifjúkorában jó zongorista. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy mindenáron a legmagasabb hangfekvésű női operaszerepeket, a koloratúrszoprán áriákat akarta elénekelni, amelyek messze túllépték szerény képességeit. Egészen egyszerűen nem adta alább. Felvételeinek egyikén hallható az Éj királynőjének áriája A varázsfuvolából minden idők legmeghökkentőbb előadásban. Ha felsorolnánk, mi mindenben hibázik Mrs. Jenkins, külön tanulmány kellene írni. Ennyi hiba ekkora tömegben vagy nevetőrohamot vagy hajtépést eredményez. Ki-ki válasszon magának kedvére.
Mindezt még tekinthetnénk egy hóbortos milliomos megmosolyognivaló bohó szórakozásának. Azonban Mrs. Jenkins hangjára tényleg kíváncsi lett a közönség. Ilyen fantasztikus negatív teljesítmény megragadja az ember fantáziáját. Mégiscsak hallani, látni kell azt, aki a legrosszabbul énekel a világon. Mrs. Jenkins végeredményben bohócot csinált magából, akár tudta, akár nem, és a közönséget módfelett mulattatta e rettenetes hang. A tökéletes amatőr megtestesülése volt.
Nagyon rosszul szinte mindannyian tudunk énekelni, de csak egy embert találunk, aki hatalmas energiákkal e képességét meg is mutatta a közönségnek. Ugyan megoszlanak a vélemények arról, hogy Mrs. Jenkins tudatában volt-e tehetségtelenségének, mindenesetre a maga nemében egészen lenyűgöző megszállottsága. Egy fennmaradt beszámoló szerint büszkén kiáltotta oda kritikusainak, hogy „mondhatják majd, hogy nem tudtam énekelni, de azt soha, hogy nem énekeltem!”
Florence Foster Jenkins az 1920-as években
Talán ez az ellentmondást nem tűrő magával ragadó akaraterő és kétségtelen exhibicionizmus különös elegye vezetett oda, hogy Mrs. Jenkins áriaestjeit a korszak legnagyobb muzsikusai is lelkesen látogatták. Cole Porter például egyetlen koncertjét sem hagyta volna ki. De mellette a kor hírességei is rendre megjelentek a hangversenyeken: Marge Champion, Gian Carlo Menotti, Kitty Carlisle, Lily Pons, Andre Kostelanetz.
2016-ban Mrs. Jenkins feljutott a filmvászonra is. Stephen Frears rendezésében a monomániákus milliomos nagyasszonyt Meryl Streep alakítja parádésan. A film középpontjában Mrs. Jenkins életének legnagyobb vállalkozása áll. A már 76 éves, beteg asszony a fejébe vette, hogy koncertet ad a Carnegie Hallban, New York és a világ legrangosabb koncerttermében. A terveket tett követte, és valóban sor került debütálására a Carnegie Hallban 1944. október 25-én. Az est teltházas volt, több mint kétezer jegyet adtak el, és a siker fenomenális volt. Annyira rossz volt, hogy az már jó.
Florence – A tökéletlen hang, 2016. Címszereplő: Meryl Streep
Mrs. Jenkins egy hónappal a koncert után, november 26-án halt meg. Mintha egész élete egyetlen előkészület lett volna a Carnegie Hall-beli koncertre. Rögeszméje valóra vált. Boldog lehetett.
