(…)

A mentálhigiénés terápiámban, vagyis nem az igazi nagy terápiámban, hanem a titkos kicsi terápiámban rendszeresen szoktam házi feladatot kapni Ágitól. A cél, hogy magamat távolságtartással, de azért empatikusan figyeljem, és gyűjtsem listába a megfigyeléseimet ilyen meg olyan szempontból, ezeken a házi feladatokon többnyire szívesen dolgozom, pedig egyébként nem szeretek listákat írni, mintha valódi rendet lehetne tenni bármiben is, és most két hét áll rendelkezésemre, hogy mindazokat a sérelmeimet összegyűjtsem, amelyeken képtelen vagyok túllendülni, régiek és újak egyaránt, lehet külön oszlopba is, amelyek esetében már nemcsak a környezetem, de még én is azt érzem, hogy már semmi, de semmi értelme rágódni rajtuk, nem rágódom azért aktívan mindegyiken, de ha például eszembe jut, hogy mégis miért mentem bele abba, hogy a fiam ezt a semmilyen, ezt a rémesen unalmas Zoltán nevet kapja, akkor a mai napig egy pohár vízben meg tudnám fojtani az exférjemet, aki ragaszkodott hozzá, mert az ő édesapukáját így hívták, és tudom, nem jó megoldás, hogy kényszeresen Macinak és Bogyónak hívom a gyerekemet, és anyámra meg ezredszer is rászólok, amikor azt mondja neki, hogy Zolika, ha legalább Zolit mondana, képtelen vagyok túltenni magam ezen, és ha  képzeletben kiabálni kezdek magammal, hogy engedd már el ezt a hülyeséget, az csak ront a helyzeten, miért kellene elengednem bármit is, kiabálom vissza magamnak, és az „elengedem” szót nagyon megnyomom, ezzel is jelezve, hogy már az elengedés gondolata is milyen égbekiáltóan hazug.

Remélem, a mentálhigiénés Ági nem valami nagy rádöbbenést vár tőlem mindezek kapcsán, nem hiszem egyébként, többnyire nyitottan fordul felém, nem sugall vaskos igazságokat, nem tolakszik közénk az egójával, de valamit bizonyára forgat a fejében, különben miért adna ilyen házi feladatot, próbálom kitalálni, hogy mi az, amit nem mond el, azt gondolja talán, hogy amikor az exférjemre vagy másokra vagyok dühös azért, amit évekkel ezelőtt tettek vagy mondtak, akkor valójában magamra vagyok dühös, amiért nem léptem közbe, amiért hagytam, hogy keresztülvigyék az akaratukat, miközben én máshogy láttam volna jónak, máshogy szerettem volna, tehát végső soron magamra vagyok dühös, mert nem léptem közbe, és emiatt vagyok képtelen elfogadni, hogy valami így vagy úgy történt, de az is lehet, hogy a mentálhigiénés Ági azért adta ezt a házi feladatot, hogy miután felírtam tucatnyi esetet, amelyekben másokat hibáztatok, egy idő után elkezdjem leírni azokat az eseteket, amelyekben egyértelműen én vagyok a hunyó, amelyekben már tényleg nem lehet senki mást hibáztatni, persze olyankor is mindig felmerül valamilyen kiváltó ok, egy problémás alak, aki ha nincs, akkor én sem viselkedek úgy, ahogy végül viselkedtem, tehát tekinthetjük úgy, hogy ezekben az esetekben sem én vagyok az elsődleges gaztevő, majd miután ezt leírom, akkor rádöbbenek, hogy éppen ellenkezőleg, valójában minden eset egyes egyedül rólam szól, még akkor is, ha csak annyi a bűnöm, hogy tanúja voltam valaminek, és amikor eljutok idáig, ahová természetesen már akkor eljutottam, amikor a mentálhigiénés Ági ismertette velem a házi feladatot, akkor tehát, ha végre mélyen megértem, hogy felelősséget kell vállalnom a tetteimért, akkor végre elindulok a gyógyulás útján, mondjuk inkább úgy, a változás útján, amelyen egyébként már a múlt héten és az azelőttin is elindultam.

Félek tőle, remélem, soha nem kapom majd házi feladatba, hogy azon töprengjek, milyen lenne a fiam, ha nem kellett volna végignéznie annyiszor, ahogy felrobbanok, tombolok, beszámíthatatlanná válok, mentségemre szóljon, hogy vele soha nem kiabáltam, esküszöm, de anyám szerint ezek a sebei soha nem fognak begyógyulni, hogy ezért olyan kis koravén, amikor az első osztályt elkezdte, egy cukrászdában ünnepeltük a nagy eseményt, és a narancsleves poharát felemelve tósztot mondott, amelyben közölte anyámmal és velem, hogy most már elég nagy hozzá, hogy ő legyen a családfő, és ő majd gondoskodik rólunk, anyám hisztérikusan bőgni kezdett, és amikor azt mondtam a fiamnak, hogy nyugodjon meg, még sokáig én fogok gondoskodni róla, akkor anyám felpattant, és kitrappolt a mosdóba, lássa mindenki, milyen elviselhetetlen az ő fájdalma, mellesleg ezt is fel kell írnom a listámba, mert a mai napig dühít, hogy hányszor sajátította ki az én fájdalmamat, meggyőződése, és már megint itt tartunk, hogy én nem nézek szembe eléggé a problémáimmal, mert ha igazán, ha tényleg szembenéznék, akkor azok egy csapásra meg is oldódnának, nem hiszem, hogy ezt gondolja, de azért azt szeretném leszögezni, hogy vannak nálam sokkal rosszabb anyák is, a hírekben mindennap feltűnnek ezek a közveszélyes nők, amelyekhez képest én egy nyomorult kisbárány vagyok.

(…)