Nem tudok hozzászokni ehhez. Reggel fél kilenc, és már folyik rólam a víz. Megnézem megint a hőmérőt az ablakban. Ugyanannyi, mint az előbb. Kinézek a piac felé, sehol senki. Az árnyékoló ponyvái porosan lógnak. Verebek ugrálnak a padon. Gaz veri fel a járdaszigetet. A buszmegállóban a szemeteshez napok óta nem nyúlt senki. A csarnok üvegajtajára ragasztott piros plakátok teljesen kifakultak már. Ez a hőség tönkretesz mindent. Nem lenne szabad hagyniuk. A végén még azt hiszik róluk az emberek, hogy semmivel sem jobbak az előző garnitúránál.

Hőhullám érkezik délről, az Adria felől. Kánikula lesz a következő napokban, az észak-afrikai eredetű légtömeg várhatóan hosszú időre megül a Kárpát-medencében. Felhősödés csak elvétve lesz, csapadék kizárt. Egyre aggasztóbb méreteket ölt az aszály, a mezőgazdaság új kihívások előtt áll. Az őszi búza kiszáradt. Csak az árpa marad meg tavaszra, de abból is alacsony lesz a terméshozam. 

Hanna a konyhában ücsörög, én az ablaknál állok. A bögrét kavargatja már percek óta. A kanalat a bögre falához üti, éles csörömpölés. Mindig ezt csinálja, amikor ideges. Fel kell hívja magára a figyelmet. Én nyugodt vagyok, igyekszem, hogy annak látsszak, azt hiszem, sikerül. 

Kikapcsolom a tévét. Legalább az áramszolgáltatás helyre állt tegnapelőtt, így végre újra értesülhetünk a hírekről. Alig múlt kilenc, és már nem lehet megmaradni a lakásban. Leeresztem a redőnyöket. Melegfront az év végén. Nem mintha eddig fáztunk volna. Lassan már azt sem tudjuk, mit jelent fázni. Megszoktuk ezt is, ahogy minden mást az utóbbi években.

Csak azt nem tudom megszokni, hogy Hanna már napok óta eltűnik hosszabb-rövidebb időre. Most is épp a cipőjét húzza. Leugrik boltba, csak a fodrászhoz megy, ilyeneket mond. Nem hiszek neki. Mióta bevezették a jegyrendszert, alig lehet kapni valamit. És a mágneskártyát is itthon felejti néha. Anélkül pedig nem adnak neki semmit. Órákat tölt valahol máshol, talán valaki mással. Titkol valamit előlem. Olyan, mintha nem is a feleségem lenne. Nem tudok hatással lenni rá, akármit is csinálok. Azóta az eset óta pedig végképp elvesztettem őt. És ma is elmegy, ma, amikor pedig együtt kellene legyen a család. 

Becsapódik mögötte az ajtó, el sem köszön. Kilesek a kisszobából a redőny résein. Látom az alakját, a járdán az árnyékát, ahogy távolodik. A parkoló felé indul, a sátortábor mellett a hév megálló irányába. Aggódom érte. A hírekben mondták, hogy mióta pár hete áttörték a határkerítést, és tábort vertek szinte mindegyik nagyobb városban, megugrott az erőszakos cselekmények száma. És még a kijárási tilalom kiterjesztése sem javított a közbiztonságon. Jobb, ha elkerüli őket. Vigyáznom kellene rá.

Ahogy gyorsan elindulok, belerúgok a kiságyba, éles fájdalom hasít a lábujjamba. Kicsúszik egy káromkodás, nem szeretem ezt, jobb a szánkat is és a lelkünket is tisztán tartani. Megtámaszkodom a rácsos ágyban és mozgatni kezdem, tompább már, lassan elmúlik. Mióta elvetélt, nem engedte kidobni a gyerekágyat. Dühös vagyok, hogy ebben Hannára hagytam a döntést. Majd holnap megoldom ezt is.

Felhúzom gyorsan a tornacipőt, és úgy, ahogy vagyok, félmeztelenül utána szaladok. A szentháromság templom mellett látom meg, nem akarom megzavarni, messziről figyelem. Egyszerre aggódom érte és haragszom rá a titkai miatt. Hogy vannak titkai. Nem balra, a hév megálló felé, hanem jobbra fordul, a családvédelmi hatóság irányába. A fegyveres őröket elkerüli, az út túloldalán megyek utána, távolról követem. Talán a meleg miatt üresek az utcák, pedig mióta a tömegközlekedést is leállították, jobb híján mindenki gyalog megy mindenhova.  A házfalak árnyékába húzódok, ő a tűző napon siet. 

Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy teheti meg ezt velem annyi év után. Mindig mindent megadtam neki, amit csak kért. És most ezt teszi. Egy idegennel találkozik lopva, titokban. Kicsit lemaradok tőle, de nem is baj, nem szeretném, ha észrevenne. Ha a kereszteződésben egyenesen továbbmegy, az ellenőrző pontnál úgyis megállítják. Furcsa, de ez most megnyugtat. A hivatali negyedbe nem léphet be. Faggatni kezdenék a katonák, talán még meg is motoznák. És akkor hirtelen ott teremnék, és megmenthetném őt a letartóztatástól. Biztosan hazaengednék velem, még ezek a fiatal kölykök is tudják, hogy hiába lóg a vállukon a fegyver, a nemzet alapját a család jelenti. A család alapja pedig a családfő tekintélye. És Hannának otthon van a helye.

Meglep, hogy hirtelen, még a kereszteződés előtt balra fordul a sikátorba, az iskola romjai felé. Pár percre elvesztem a szemem elől, már kezdek megijedni, amikor a keresztény mártírok szobra mögött, az iskola előtti játszótéren látom meg. Az egyik hintában ül, cigarettázik. Lábával a kórókat rugdossa. Biztos vagyok abban, hogy vár valakit. Leülök a kiszáradt szökőkút peremére, hátamat égeti a nap. Míg Hanna egyik slukkot szívja a másik után, én a kordonra ragasztott megfakult fotókat nézem, a mécsestartókra rakódott port, az aszfaltra folyt viaszt, a kiszáradt virágokat. Alig egy éve történt, és már mindenki elfeledkezett szegény gyerekekről. 

Nem tudom, meddig ülünk ott, én a szökőkúton, ő a hintában. A kavicsokat rugdosom a cipőmmel, a villanyoszlopokon mozdulatlanul lógó nemzeti színű lobogókat, a csonka rádiótornyot bámulom a hegyen, amikor a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Megérkezett végre, akivel itt van titkos találkája. Óvatosan arra fordulok, és Hannát látom, ahogy a tér túlsó felén befordul a sarkon és eltűnik a szemem elől. Felpattanok, de megcsúszok a kavicsokon, hosszú perceknek tűnik, mire visszanyerem az egyensúlyom és utána rohanok. Befordulok a sarkon, és földbe gyökerezik a lábam. Eltűnt. Nyoma veszett. Mintha soha nem is lett volna a feleségem.

Kapkodom a fejem. Egyik háztól a másikig, egyik fától a másikig, a rozsdás tűzcsapra nézek, igyekszem belesni a kapualjak árnyékába. Nem mozdulok, hátha akkor ő mozdul meg. Már nem is tudom, mi lenne a jobb, ha tényleg eltűnne, vagy ha egyszer csak előbukkanna az egyik autó mögül. Elindulok a múzeum felé, lassan megyek, a legkisebb mozgást sem akarom elszalasztani, minden lépéssel egyre feszültebb leszek. Mintha ő lesne rám az ablakokból, mintha minden kapuban ő várna, érzem a jelenlétét. Tele van az utca a hiányával, és ettől egyre inkább olyan, mintha tényleg itt lenne valahol. Már majdnem a főútnál vagyok, amikor az egyik kapualjba beránt egy kéz, csavar egyet a karomon, és maga előtt beljebb lök, a ház belső udvarára.

A döbbenettől mozdulni sem tudok. Az udvar valamikor kellemes, enyhet adó kis kert lehetett. Lugas fakeretét látom, elkorhadt fákat, egy fémkeretes padot, amelyikről lepattogzott a festék, pár csenevész rózsabokor gallyait mellette, az egyik sarokban egy csapot, sárga víz csöpög belőle, a falhoz egy talicska tolva, benne gereblye és ásó, mögötte bontott tégla, tőle jobbra egy szőnyegporoló, hátul komposztálóláda, mellette paradicsomkarók, egy kis üvegház betört üvegekkel. És a kiszáradt füvön gyerekek játszanak. A talicskába egy kislány mászik éppen, a csap alá egy kisfiú hajol, a paradicsomkarók között gyerekek kergetőznek, az udvarra néző ablakok párkányán és a lakásokba vezető lépcsőn ücsörögnek, nevetnek, visítanak, sírnak vagy csak csendben nézelődnek. Néger gyerekek. Vastag, fekete hajú arab gyerekek. Keskeny szemű, sárga bőrű gyerekek. Vékony hajúak, magas homlokúak, nagyorrúak, vastag ajkúak, nagy fülűek. Mások, mint amilyenek a mi gyerekeink.

Közben Hanna áll mellettem és arról beszél, hogy nem akarta, hogy lássam ezt, mert tudja, mit gondolok róluk. Hogy olyannak látom őket, mint a sáskák, akik letarolják a kultúránkat, hogy csak az erőszaktevőket látom bennük, akik miatt már élni sem lehet ebben az országban. De nézzek csak rájuk, tényleg ők jelentik a legnagyobb veszélyt? A szíve szakad meg. Ki tudja, honnan jöttek, mit éltek át, háborút, borzalmakat, kegyetlenkedést, elvesztették a családjukat, nem maradt semmijük. Két hete jár ide titokban, és segít nekik, eteti őket, játszik velük, megérdemlik ők is az esélyt. Legalább ma legyek kicsit megértő, kéri. 

Nézem őt és nem értem. Mintha nem ismerném, mintha soha nem is ismertem volna, mintha nem is a feleségem lenne. Egyszerűen nem érti, még mindig nem érti, mi miért történt úgy az utóbbi években, ahogy történt. És már nem is akarom megmagyarázni neki. Ennél még az is jobb lett volna, ha egy vadidegen pasival találkozik a játszótéren, ha félrelép, ha átver, ha mással dug a hátam mögött. Azzal tudtam volna mit kezdeni. Ezzel csak egyet tehetek.

Karácsony van, az isten szerelmére, kiabálja utánam, miközben kilépek a ház kapuján és balra fordulok.