Életre kel a modulor
Az 1920-as évek Franciaországában, miközben Európa másik végében már dübörgött a szovjet ideológia, a “hanyatló kapitalizmus burzsoá” (sic!) építészetének forradalmáraként alkotta meg a Mester, Le Corbusier a korszak újító szellemiségéhez nagyon is passzoló “modulor”, azaz az aranymetszést és az emberi arányokat figyelembe vevő “lakógép” elméletét. Alighanem itt lehetett az egyik origó, míg a másik Walter Gropius Németországában, ahol a Bauhaus megalapítója szintén ekkoriban állt elő az előre elkészített panelekre szakosodott házgyár ötletével. Az elméletek születésekor azonban még nem látszódhatott a szomorkás szürkeség, csak a gyorsan felépíthető, monumentális tekintéllyel sorakozó tömbök előnye.
A hűvösen célszerű, tömegtermelésre és tömegigények kielégítésére egyaránt alkalmas építészeti tézis korántsem volt légből kapott elgondolás, és még a Nagy Háború utáni nagy világrendváltozásra áhítozó korhangulat új ember ideájához is passzolt. A szociális kérdések iránt is fogékony Le Corbusier (egyik) eszménye az I. világháborút követő lakásínségre a praktikus elveket szem előtt tartó és élhető lakóterek kialakítása volt, amely némi beton és acél segítségével, no meg a mindennapi térluxus korlátok közé szorításával gyorsan meg is valósítható. Az elméletet azután az államok ültették át gyakorlatba: az ígéretes házgyári technológiát a Szovjetunió eredetileg a francia államtól vásárolta, mert nyugaton éppen úgy megszülettek a paneltömbök, mint a keleti blokkban, csak az arányok voltak mások, szerényebbek. És nyugaton a rehabilitációban is előrébb járnak manapság.
De a terv Nyugat-Európában sem állta ki az idők próbáját. Mára Le Corbusier lakótömbjei is vagy elnéptelenedett és lebontott szellemépületek lettek, vagy kreatív elgondolásokkal rehabilitált lakómonumentekről beszélhetünk, amelyekbe meglehetősen sok energiát (és adófizetői eurókat) kell fektetni, hogy ismét élettel teli környezetként vehesse bárki birtokba. De a XX. század első harmadában az új embernek új otthont nyújtó gigászházak ideája megtermékenyítette a szociális jólétről ábrándozó politikát Európában, már ami a lakáskérdést illeti. Mindenekelőtt az új emberrel leginkább foglalkozó politikai rendszerek érdeklődtek, és ezzel máris hazai vizekre érkeztünk: a kommunista Magyarországra.
A pár emeletes, főként betonkazettás tömbök még kevésbé érintették meg a hazai építőipart, hozzájuk hasonló építmények itthon inkább a két világháború között épültek, például a Vörösvári úton. A brezsnyevkéknek becézett paneltömbök viszont már nem irgalmaztak a városképeknek. Ma ezekben és módosított utódaikban él minden ötödik magyar, a hozzávetőleg 120 ezer fős III. kerületben háromból ketten szintén panelben laknak. Kár, hogy ehhez a kissé egyoldalú arányhoz még le is kellett bontani a szép és kies, Krúdy-féle Óbudát.
Girbegurba utcák helyett célszerű tömbök
Könnyű lenne, de voltaképpen nem lehetünk igazságtalanok, mert az eredeti városkép megőrzése helyett talán mégiscsak a fűtött szoba lebeghetett a hajdani várostanács szeme előtt. A II. világháborús károk és az urbanizáció felpörgése igényelte a minél gyorsabban minél nagyobb számú lakás felépítését, a lakótér alvótérré redukálódása pedig már Óbudán sem igényelte a hajdani gazdák széles udvarát, ahová szekérrel is kényelmesen be lehetett állni. Gyorsan és olcsón felépíthető lakások tömegére volt szükség, amelyekben van világítás, áram, vezetékes víz a fürdőszobában, és olcsó távfűtés gondoskodik a lakók melegéről. Mert először is lakni kellett valahol, csak utána válhatott fontossá a környezet, ahol lakni lehetett!
Említésre érdemes még, hogy akadt egy skandináv építészeti vonal is, aminek kísérleti tömbjeivel szintén eljátszottak itthon (például az Árpád-híd pesti oldalánál), de nyilvánvaló politikai és talán egyéb indíttatásból a brezsnyevkék hódíthattak Óbudán is. Ehhez pedig a régi utcákat mindenestül leborotválták, kellett a hely az 1970-es években kiszélesített Árpád-híd le- és felhajtó sávjainak is. A régi házak felújításával nyilván drága lett volna bíbelődni, meg aztán a többségük talán tényleg menthetetlen lehetett, közös udvari mellékhelyiségekkel, földes szobákkal és alapozás nélküli, salétromos falakkal. Persze az is lehet, hogy ésszerűbben is lehetett volna szelektálni, és ma a múlt nagyobb foltokban venné körbe a mindennapjainkat, nem csak a Krúdy-negyed és a Fő tér szigete őrizné mementóként. De ez ma már csak romantikus gondolatkísérlet.
Egymás után bújtak elő a panelek egészen a Kádár-korszak végéig. Olykor a lapostetőt felváltotta a megnyerőbb kinézetű nyeregtető, s a lakókörnyezet kialakítására is volt, hogy jobban odafigyeltek a tervezők: gondoljunk csak arra, micsoda státusza volt a rendszerváltás körül a parkosított Pók utcai lakótelepnek, amiből némi nimbuszt még ma is őriz. De tényleg őriz?
Az igazság az, hogy az ingatlanpiac hullámzása hol panelbaráttá, hol panelellenessé teszi a közhangulatot. Mindenki ismeri a “panelproli” kifejezést, és az is igaz, hogy alig egy évtizede csakugyan temették a panelt, bontani akarták mindenfelé. Mára viszont változott a helyzet: a panel felújíthatóvá vált, és azt is tudni lehet, hogy egy jó helyen lévő panellakás igazi élettérré alakítható vagy biztosan megtérűlő ingatlanbefektetésnek számít. Még némely újépítésű lakóparkkal is vetekedhet, akár Óbudán is találunk olyan friss beépítéseket, amelyekben az egyes épületek annyira össze vannak zsúfolva, hogy ha a belső tér kialakítása még optimális is lehet, kívülről rátekintve, igencsak kényelmetlen lehet kiülni a teraszra, méterekre csupán a szemben lévő terasztól vagy a szomszéd ház tűzfalától.
Ettől persze a panelek még kevésbé lesznek barátságosak, mégis érdemes elgondolkozni, mi lehet a további sorsuk? A hajdani pártvezetés maximum 50 évre tervezte a tömböket, ezt az időszakot az óbudai 1970-es éveket számítva éppen most lépjük át a III. kerületben. Ugyanakkor az is igaz, hogy maga a masszív szerkezet állítólag akár száz évet is bír. De érdemes-e bírnia? Ha az ingatlanvásárlók életben is tartják a panelrengeteget, valamit csak lehetne még kezdeni velük? Jó-e itt lakni? És mitől lehetne jobb?
Tulipántól a pixelszőlőkig és tovább
Bárhová is menjen az ember, bármerre is forduljon a III. kerületben előbb-utóbb szembe találja magát a panelek szürke csordáival. De ezek a tömbök, pusztán méretüknél fogva is, magukban hordoznak valami olyat, ami tekintélyessé teheti őket, kicsit talán a piramisokhoz hasonlóan. Ha valaki követi Neubrandt István lokálpatrióta “Óbuda ma, ahogy mi látjuk” facebook-csoportját, előbb-utóbb visszatérő mintázatként csodálkozhat rá az éjjeli panelek már-már fenséges fotójára. Mert a monumentális sziluetteket költőivé varázsolja a rózsaujjú hajnal, egy szelektől szabdalt felhőkön átsugárzó naplemente, az ablakok esti fényének ragyogó színkavalkádja. De ha az éjszaka fényei költőivé teszik a panelek látványát, nem lehetne-e nappali fényben is festővászonként használni őket?
A homlokzatok frissítése természetesen korábban sem volt idegen a magyarországi panelek építőitől. A kezdeti lakásínséget orvosló eufória után már csaknem egy évtizeddel, sűrűsödtek a kritikák és megjelentek a paneleknek barátságosabb arcot, élhetőbb tereket kereső kísérletek is, hogy minél egyszerűbb eszközökkel számolják fel a sivár vizuális környezetet. 1975-ben robbant ki a tulipán-vita néven elhíresült ideológiai konfliktus az Élet és Irodalom hasábjain, ahol Major Máté, a Műegyetem megkérdőjelezhetetlen építésztekintélye és a költő Nagy László csörtéje tette nyilvánossá a lakótelepek esztétikai problémáit.
“A “bauhaus-betonbanya tojta tele ivadékaival hazánkat” költői felütés máig is érvényes – írja összefoglaló cikkében Kulcsár Attila a vöröspostakocsionline.hu oldalon. A vita a Csete György vezette Pécs csoport Ifjúsági Irodájának paksi lakótelephez készített tervei kapcsán robbant ki. Az iroda 5 pontos humanizáló programja a végfalak organikus díszítésével kezdődött. Lantos Ferenc festőművész Szatmárcseke-Kölcse kopjafáinak sziluettje ihlette motívumokat álmodott nagypanelekre, amelyek tulipán ívekké finomodtak, és lettek a vita emblematikus névadói. A program nem akart megmaradni a végfalak ornamensekkel való díszítésénél. A bejáratok íves pofafalainak hangsúlyozása volt a koncepció második eleme, majd a sarkokon átforduló motívumok, melyek a merev hasábformát puhították volna.
Pedig a program további része már az alaprajzok módosítását is célul tűzte volna ki, lakóterekkel bővülő, közösségi használatú területgyarapodással a lakásokban, és a homlokzatra kiülő teraszok plasztikáinak megjelenésével a program ötödik elemében. De ebben az eldurvult ideológiaivá váló vitában Major Máté az ellene felsorakozó, élhetőbb lakótelepet követelőkkel szemben az építészet más karakterét hangsúlyozva odáig ment, hogy a magyaros ornamentalizálás, hasonlatosan a kártékony szecesszióhoz, a nacionalizmus melegágya. A nacionalizmustól pedig nincs messze, ultima rációként – a fasizmus. Ezzel az övön aluli ütéssel a vita be is volt fejezve.
Csakhogy a vita máig nincs befejezve. A kritikai észrevételek napjainkban aktuálisabbak, mint valaha, hiszen az emblematikus vitától számítva csaknem fél évszázad telt el, de egyelőre a panellakások többsége érintetlen és változatlan, mert még mindig nincs alternatívájuk, bár a homlokzat szintjén a III. kerületben is akad már több példa a megújulásra azoknál a monumenteknél, amelyek részt vettek a panelprogramban.
A teljesség igénye nélkül ilyen a Flórián teret uraló emblematikus Faluház, ahol a 300 méter hosszú fronton való megújulás a panelosztások határait is követve halványodó színharmóniákkal halad a felső szintek felé az égi sziluettbe olvadásig. Szokolyai Gábor koncepciója nagyon is vonzó, nevezetesen, hogy egy szőlőfürt gigászira nagyított, panel méretűre pixelezett képe jelenik meg a homlokzaton, amely a kerület bortermelő múltjának szimbólumaként szőlőszemek illúzióját hozza létre, miközben sajátosan kubista módon át is struktúrálja témáját a panelek kockáiba. Hasonlóan világos a Tímár utcai tízemeletesek kerületi sportokhoz köthető grafikáinak a megjelenése, a Lajos utcában álló panelek kékfestő mintázata az egykori Goldberger-gyár kékfestő manufaktúrájának emlékét idézve, illetve a Polgár utcai épületeknek az egykori Porta Praetoriánál római emlékekre reflektáló homlokzatfestése (ami ráadásul ügyes grafikai illúzióval még a kockaablakok fölé rajzolt ívvel is bontja a formák egyhangúságát). Mégis, mindezeknél merészebb művészi távlatok is rejlenek a panelfestésben, ha a street art virágzó tendenciáira gondolunk, és összetettebb, hosszabb távú projektként tekintünk a falfestésre.
Néhány éve volt látható a világhírű magyar származású izraeli tervezőgrafikus, Dan Reisinger színekkel kísérletező kiállítása az óbudai Esernyős Galériában. A Színek Szabad Játéka térformákat és alapszíneket variált 18 kombinációban, s az anyagokat külön-külön, önmagukban szemlélve kevés kuriózumot találhatott a szemlélő első látásra, mégis a táblákat egységben vizsgálva kirajzolódott valamiféle szabadság, a variációk kreatív energiája, amely egyfajta vizuális újdonsággá állt össze. Egy városrész lakótelepének, a festett homlokzati elemeknek valahogy hasonlóképpen lehetne realizálódni: nem elrugaszkodva egymástól, hanem a közösséget keresve, asszociációkat keltve és természetesen vizuális élményeket nyújtva az összhangban. Ezért lehetne a szőlő-tradíció-bortermelés pixelei és a sport-római emlékek vagy a hagyomány-kékfestés óriásgrafikáinak vizualitásán túlmenő látványt megfogalmazni, hogy csakugyan hűha élményt szerezzen a járókelőknek. De hogyan lehetne és hogyan lenne érdemes az egyes elmeket összefűzni, és milyen hosszabb távú koncepció mentén?
Edi Rama polgármesterként sem tagadta meg festőművész múltját és radikálisan átszínezte a várost. A művészet erejét a demokratizálás katalizátoraként fogta fel, és Tirana kopott homlokzatai megújulásával voltaképpen társadalmi megújulást demonstrált, s bár nem ismerjük politikáját részleteiben, tény, hogy ma ő Albánia miniszterelnöke, aki jelenleg már második ciklusát tölti az országa élén.
De más példák egész sorát találhatjuk a nagyvilágban. A hozzánk hasonló szocialista épületpolitikát megsínylő Gdansk városában látható minden évben “Lengyelország legnagyobb városi galériája”: a Zaspa negyed házait díszítik egy évente megrendezett művészeti fesztivál keretében a világ minden tájáról meghívott művészek homlokzati festményei. Az írországi Waterfordban a “Waterford Walls” projektet Edel Tobin alapító eredetileg azzal a céllal indította útjára, hogy a depressziótól roskadozó házfalak helyett lüktető életet vigyenek az utcákra, és mára pezsgő utcai fesztivállá nőtte ki magát a kezdeményezés. Heerlent már egyenesen a “street art fővárosaként” hirdetik Hollandiában, ahol mini és óriási falfreskókat pingálnak fel a meghívott művészek a szabad falfelületekre, míg a spanyolországi Malaga városában MAUS néven futó projekt mindössze 10 év alatt tette turisztikai nevezetességgé a Soho negyedének utcai művészetét. De találunk olyan berlini épületet, amit az élő falombok mögötti falakra felfestett további lombkoronákkal díszítettek organikus környezetet teremtve a homlokzat vásznán, vagy szinte tájképi beavatkozással készült monumentális freskó a mexikói La Palmitas település egyik városrészében, ahol a domboldalban sorakozó több száz ház falát színezték ki a street art figyelemfelkeltő harsányságával, s az összeálló kompozíció imponáló idegenforgalmi attrakcióvá nőtte ki magát. Sorolhatnánk hazai példákat is, belvárosi tűzfalakat Budapesten, de Óbudán is:
Mindezek a kiragadott példák nem mindegyike panelházon születtett műalkotássá, és egy lakóközösség anyagi helyzetén túlmutató forrásokat költöttek rá, ugyanakkor felvillantják a kreatív lehetőségeit mindannak, amit állami vagy önkormányzati háttérrel, jól végiggondolt koncepció birtokában el lehet végezni. Hiszen az itthon megvalósult panelprogramok elsősorban a szerkezeti korszerűsítésre koncentráltak mindig is, miközben az esztétikai oldal soha nem kapott kellő támogatást. Nyilvánvalóan és ismételten nem ez volt az elsődleges szempont, hiszen égető kérdésekkel továbbra is lehetne még foglalkozni a kerületi panelek kapcsán, mint mondjuk zajnyelő falak a Szentendrei út mentén sorakozó panelek elé vagy az élhetőbbé tétel erkélybeugrók helyett teraszosítással, és lehetne még hosszan sorolni, ha a szűkös büdzsé nem szabna határt. De ezekhez képest egy átfogó homlokzati koncepció egy városrészben talán mégiscsak lényegesen olcsóbb, ugyanakkor szembeötlő változást hozhat, főként abban az esetben, ha komplex eseménysorozatok is épülnek rájuk, amelyek pedig már maguk után vonhatnak olyan lehetőségeket is, amik ritkán kerülnek reflektorfénybe a paneltömbök kapcsán.
A panelkincs értéke
Ha a Fő téren sétál valaki, romantikus hangulat kerítheti hatalmába. Milyen szép is lenne, ha egy Szentendre szerű, zegzugos kerületi központot lehetne felfedezni hajdani kiskorcsmák, derék iparosműhelyek emlékeivel. Ehelyett félig be kell hunynia a szemét képzeletbeli sétálónknak, amikor tovább ballag, hogy a Szentlélek tér Szentháromság-szobrától kiindulva átbújjon az Árpád-híd alatt, megszemlélje a Szent Péter és Pál plébániatemplomot és a zsinagógát, bóklásszon az Óbudai Társaskör környékén, majd tovább baktasson a Lajos utcán a hajdani textilgyár téglafala mentén, végig a promenádon, egészen a Kolosy térig. De mindvégig hunyorognia kell, és ugyancsak forgathatja a fejét, ha nem szeretné, hogy a panelszürkék belezavarjanak múltidéző sétájába.
De ha a múltat akarjuk felfedezni, miért nem vizsgáljuk meg azt is, milyen történeteket rejthetnek a tízemeletes kockák? Ideje lenne lehántani az előítéleteket a panelekről, hiszen voltaképpen már azok is a közelmúlt történelmi emlékei, amelyek még kézzelfogható valóságként számolhatnak be a Kádár-korszakról.
Mindez csak azon múlik, hogyan csomagoljuk (város)marketingbe, hogyan pozícionáljuk, és tárjuk a kerület lakói, illetve a nagyérdemű tágabb közönség elé a kulturális örökségnek ezt a szegmensét.
Tudjuk, hogy fontos a római Aquincum városából maradt történelmi kincsek feltárása és méltó módon való kirakatba helyezése, hasonlóan fontos Krúdy Óbudájának értékmentése, a Zichy-kastély felújítása, a Hajógyári-sziget integrálása a napi szabadidős helyszínek közé, ezer más értékes helyszín a napi környezetünkben. De voltaképpen egy további érték kellős közepében is ülünk, amelyre szintén lehetne komolyabb hangsúlyokat fektetni, lévén, hogy ez aztán igazán a kerület valóságosan átélhető építészeti öröksége. Természetesen van, aki már felfedezte és kellő munícióval rendelkezik ahhoz, hogy átfogó koncepcióval segítse a panelek szellemi rehabilitását, mert talán ők is érzik, annyira nyomasztóan magasodnak fölénk ezek a háztitánok, hogy valamit kezdeni kell velük. A Kiscelli Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum és az Óbudai Múzeum egyaránt fontos és korszerű, komplexen átélhető tárlatokat szentelt az óbudai panelek témáinak, a lakókörnyezetet meghatározó tereknek, dokumentált történetüknek, városi legendáiknak. Az Óbudai Múzeum még a ma rendkívül népszerű városfelfedező túrákat is integrálta kínálati csomagjába, és kültéri tárlatvezetésekkel csábít a panelházak közé, mert bőven van mit mesélni, mutogatni róluk (még olyan anekdotákat is meg lehet ismerni például, hogy melyik magyar költő tartott az 1970-es években jógaórákat a környéken, saját panellakásában).
Mindezek olyan kezdeményezések, amelyeken el lehet indulni a panelrengeteg hasznosításának új útján. A történeti tudástár kombinálható a homlokzatok művészi megújításával, izgalmas és újszerű eseményeket lehet köréjük szervezni. Ha a street art igazán felfedezné magának Óbudát, a lehetőségeknek egész tárháza tárulhat fel, amely hozzáadott turisztikai vonzerővel is bírhat. Elég, ha csak a Faluházra gondolunk, amely egy budapesti körtúra elengedhetetlen része kellene legyen, hiszen példáján pontosan el lehet regélni, mi történt a kommunista érában, és kicsiben, átélhetően bemutatni, hogyan torzította el fél Európa világképét egy erőszakos ideológia. De fel is lehetne mutatni “best practice”-ként, miféle innovatív megoldásokkal lehet környezetbarátabbá és emberbarátabbá tenni a megvalósult lakógépet, a Flórián tér füves tere pedig kiváló agóra lehetne, ahol street art eseményekkel közösen lehetne ünnepelni a ránk maradt modulor-épületbölény megszelidítését.
