Mi volt az előzménye annak, hogy létrejött Óbudán a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban egy új színház?

Kiss Imre: Hosszú annak a sora! A múzeumunk az elmúlt tizenöt évben kétszer költözött. Amikor legelőször költöztünk a Budai Várból a Bazilika mellé, és kialakítottuk az egykori banki épületben a múzeumi helyszínt, 2005-ben létrehoztunk egy kulturális teret. A cél az volt, hogy este se zárjon be a múzeum, akkor is kultúrát közvetítsen. Rendes színpaddal, színháztechnikával, 120 fős nézőtérrel jött létre, és Kultea lett a neve, ebből lett a mostani Kulteátrum elnevezés. A Kultea programokban volt jazz, etno és világzene, irodalom, film és színház.

2011-ben újra költöztünk, és most itt vagyunk, Óbudán, a Krúdy negyedben, Krúdy Gyula egykori lakóházában.

Itt is létrehoztunk egy kisebb kulturális teret színpaddal, 70 fős nézőtérrel, ugyanazzal a színpadtechnikával, és folytattuk a korábban megkezdett tevékenységünket.

Hogyan alakult ki a Kulteátrum műsora?

K.I: Az a vágyunk, hogy színház legyünk és produkciókat fogadjunk be, már régen megvolt. Borbély Sándor tavasszal lépett fel nálunk Petőfi Sándor Az apostol művével. Sándor tudta, hogy szívesen vállalkoznék arra, hogy további produkciókat fogadjunk be. Dégi Jánossal, művésztársával, régi barátjával összefogva jelentkeztek nálam azzal, hogy szívesen állnának a projekt élére, mint művészeti vezetők, tanácsadók. Borbély Sándor és Dégi János a szakmából jönnek és képesek felelősséget vállalni a színvonal és a minőség tekintetében. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy tizenöt év után kaptunk anyagi keretet, amiből a Kulteátrum előadásait finanszírozzuk.

Amikor megkerested Imrét, már kész volt a koncepció a műsorral kapcsolatban?

Borbély Sándor: Menet közben, Imrével egyeztetve alakult ki az a szakmai koncepció, melynek az volt a lényege, hogy olyan dolgot találjunk ki, ami még nincs, ha nem is szó szerinti értelmében. A Kulteátrum fókuszpontjai olyan versszínházi előadások és monodrámák, valamint párszemélyes kamaradarabok, amelyek megfelelnek a helynek.

A koncepció fontos része még, hogy a vidéki kollégáknak és a határon túli magyar előadásoknak is bemutatkozási lehetőséget adjunk.

A művészek hogyan reagáltak a megkeresésekre?

B.S: Nagyon boldog vagyok, mert fantasztikus volt a hozzáállás. Mi, színészek ki is voltunk éhezve, hiszen március közepétől mindenkinek hosszú volt a kényszerszünet. Mindenki nagyon lelkes. Több kolléga felhívott, aki már fellépett nálunk, és nagyon köszönték a lehetőséget. Elmondták, hogy jól érezték magukat, és tetszik nekik a hely. Tökéletesen értik, hogy mit akarunk.

Kikhez szólnak az előadások?

K.I.: Vannak kifejezetten gyerek- és családi előadások. Ilyen volt például Bán János Kukac Matyi előadása. Bár régi előadás ez, de örök érvényű, mert jól megírt a darab, és Bán János zseniálisan adja elő.

Vannak felnőtteknek szóló produkciók is. A célközönség tekintetében igyekszünk mindenkit kiszolgálni. A havi nyolc előadás azt célozza meg, hogy mindenki találjon magának programot. Ezzel együtt nem könnyű törzsközönséget kinevelni, hiszen ez egy új vállalkozás, és közben pandémia van, a közönségszervezés pedig már nagyon másképpen működik, mint régen. Bízunk abban, hogy egyre ismertebbek leszünk, amiért teszünk is a különböző médiumokban, és hiszünk abban, hogy a Kulteátrum bekerül majd a színházi köztudatba.

B.S.: Igen, a mostani nehéz helyzetben gyakran csak aznap este döntik el sokan, hogy el mernek-e jönni. Mi minden biztonsági intézkedést megteszünk, és tényleg kész csoda, hogy ilyen szép számban jönnek el az emberek, és maszkban megnézik az előadásokat.

Óbuda híres a kulturális pezsgéséről. Hogyan illeszkedik ebbe a Kulteátrum?

K.I.: A Krúdy negyeden belül az Óbudai Társaskörrel hallgatólagosan odafigyelünk egymásra. Elég nagy ez a kerület ahhoz, hogy bőven elférjenek egymás mellett a kulturális intézmények. Óbuda olyan, mint egy mezőváros, és jól érzi magát ebben a metropoliszban. Megvan a maga bája, kicsit álmos, kicsit réveteg. Maradt még a krúdyság hangulatából, és nemcsak az utcákra, épületekre gondolok, hanem az emberek mentalitására is.

Van valami olyan jellegük az itt lakóknak, ami miatt azt lehet mondani, hogy „mi óbudaiak vagyunk”.

Az óbudai kötődésed hova nyúlik vissza?

K.I.: A kötődésem sokszoros. 1981-ben benősültem az Aranyhegyre, és a feleségem nagypapájával már a korábbi években az óbudai piacra jártam barackot árulni, és imádtam a piac hangulatát. Azóta nyaranta Óbudán, az Aranyhegyen lakom, és ez nagy boldogság nekem. Négy generációs, oldalági, nagy családi összejövetelek vannak. Kívánom ezt az élményt mindenkinek, hogy így tudja megélni a családi kapcsolatait!

Sándor, számodra mit jelent az óbudaiság?

B.S.: Győrben születtem, aztán a főiskolától kezdve belvárosi voltam, de nekem is kezd kialakulni az óbudai kötődésem a Kulteátrum miatt. Imádom a hangulatát, szoktam Óbuda utcáin sétálgatni.

Milyenek a nézői visszajelzések?

K.I.: Vannak olyan nézőink, akik minden előadásunkat látták már, és formálódik a törzsközönségünk. Nagyon pozitívak a visszajelzések, és bizakodóak vagyunk.

Az idei programokról mit lehet még tudni?

B.S.: Nyolc előadásunk van havonta, és a december – a karácsony miatt – fél hónapot jelent. Pregitzer Fruzsina egy szép költői esttel jön Nyíregyházáról, aztán az Aradi Kamaraszínház egy kemény előadással, mely Rudolf Hessről szól. A darab több díjat nyert az elmúlt években. Karácsony előtt Papadimitriu Athina lesz látható a szeretetről szóló estjével.

K.I.: Ne legyél szerény Sándor, mert Az apostol előadásodat sokszor meg lehet nézni. Sándor előadásában Az apostol annyira mai és a gerincünket próbára tevő költemény, hogy meg fogjuk ismételni ebben az időszakban is. Bízom benne, hogy a közönségszervezőnk egy iskolai osztályt is hoz majd erre az előadásra, ahogy Csuja Imre estjére is. Csuja Imre előadása után beszélgettem is velük és ennyi jó eszű gyereket már rég láttam együtt.

B.S.: Csuja Imre volt az egyik, aki boldogan hívott vissza azzal: meglepődött, hogy ebben a nehéz időszakban teltház volt.

Ezek a visszajelzések adják az erőt nekünk ahhoz, hogy jó irányba megyünk. Szereti a közönség azt, amit adunk nekik.

A siker kapcsán milyen távolabbi tervek vannak?

K.I.: Akár odáig is elmerészkedhetünk, hogy saját produkciót hozunk létre, és bátrak legyünk ahhoz, hogy ne csak befogadó színház legyünk. Vagy egy adott darabbal szeretnénk megszólítani a színészeket, vagy felkínáljuk azt, hogy ha van valakinek olyan produkciója, amit szívesen valósítana meg itt nálunk, akkor arra lehetőséget adunk.

Csuja Imre színművész az Imi, mondj egy verset! című estjével lépett fel a Kulteátrum színpadán.

Úgy tudom, hogy már gyerekként közel kerültél a versekhez. Hogyan emlékszel erre vissza?

Csuja Imre: A versek szeretete 55 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Nagymamám egyszerű, de kultúrakedvelő parasztasszony volt. A 30-as években Szatmárnémetiben, ahol élt, virágzott a kultúra, és dédanyámmal együtt a szabadidejükben koncertre, színházba jártak. Ide eredeztethető a kultúrához való viszonyuk. Nagymamám 4-5 éves koromban kezdte el felolvasni nekem a csodálatos verseket. Főleg Petőfi- és Arany János verseket, a János Vitézt, a Toldit, A Füstbement tervet a koromnak megfelelően válogatva. Teljesen ösztönösen készített fel a színészi pályára anélkül, hogy ebben tudatos lett volna. Hamar kiderült, hogy fogékony vagyok a versekre, egyrészt a gyermeki kíváncsiság miatt, másrészt nem jártam óvodába, nekem a nagymamám volt az óvónénim.

Időmilliomosok voltunk, és a hosszú téli estéken mit lehetett volna mást csinálni? Nem volt akkoriban se tévé, se rádió, így én verseket tanultam.

Maradt tehát a költészet.

Cs.I.: Igen. Nem fertőződtünk meg semmiféle elektronikus eszközzel, és én ennek köszönhettem, hogy nagyon hamar megtanultam írni-olvasni. Kíváncsi lettem arra, hogy milyenek a versek az én olvasatomban. Nagymamám egy életre szóló jó instrukciót adott a versekkel kapcsolatban: „Kisfiam, pontnál, vonásnál meg kell állni.” Tulajdonképpen azt mondta el nekem, hogyan lehet minél hasznosabban értelmezni egy irodalmi szöveget. Ha Adyt nézem, aki nem egy habkönnyű költő, akkor, ha betartok minden írásjelet, kristálytisztán kiviláglik az ő gondolata. Gyerekkoromban Hajdúnánáson, a munka után az emberek összejöttek, amit tanyázásnak hívtak. Beszélgettek, pletykálkodtak, kukoricát morzsoltak, énekelgettek, és amikor kifogytak a témákból, akkor azt mondták nekem, hogy „Imi, mondj egy verset!”. Ezért lett a verses estemnek is ez a címe. Én a tanyázások közben, gyerekként tapasztaltam meg, hogy milyen közönség előtt szavalni. Milyen az, ha idegen emberek hallgatnak engem. Milyen az, ha közönség előtt kell megnyilvánulni.

Azt a szívdobogást ma sem felejtem el, ami ezzel járt, és élveztem, hogy mosolyogtak, kacagtak, sírtak a hallgatóim. 

Nagyon jó iskola volt ez nekem, amire már csak rá kellett épülnie az elméletnek, a tudományos definícióknak. Éles bevetésen, a gyakorlatban tanultam meg verset mondani, és mindezt „büntetlenül” tehettem.

Ilyen előzmények után adta magát az, hogy a Színművészeti Főiskolára jelentkezzél?

Cs.I.: A sok versmondás folytatódott, az iskolában is sokszor felkértek szavalni. Abban a korszakban virágzott az amatőr színjátszás, színdarabokat adtunk elő, és voltak szavalóversenyek is. Hajdúnánáson három amatőr színjátszó csoport volt. Én mindegyikbe befúrtam magam, mivel hamar kiderült, hogy a pajtásaim jobban fociznak, kézilabdáznak, mint én. Maradt nekem a színjátszás, és megtaláltam benne a gyökereimet: a versmondást, az előadó művészetet. De ki tudta még akkor, hogy mi lesz ebből? Nagyon sokat jártam moziba, rengeteg tévéjátékot, tévéfilmet vetítettek a hetvenes években, amelyekből nagyon sokat lehetett ellesni. Aranykora volt ez a tévézésnek, a legkisebb szerepeket is nagyformátumú színészek játszották. Olyan hatással volt rám ez, hogy úgy éreztem, hogy „én ezt tudnám csinálni”.

A korai előadó tapasztalatod miatt kialakult az önbizalmad a színjátszásban?

Cs.I.: Igen, a sok gyerekkori versmondás, a kisebb-nagyobb gimnáziumi sikerek, az amatőr színjátszás mind fejlesztették az önbizalmamat. Ez egyenesen ahhoz vezetett, hogy 17 éves koromban felismertem azt, hogy én a színészettel akarok foglalkozni. A szüleim ugyan azt szerették volna, hogy tanár legyek, de én nem akartam az lenni, és csináltam egy görbe kanyart. A debreceni Kossuth Lajos Egyetemre felvételiztem, mert tudtam, hogy oda úgysem vesznek fel. Egy évre elmentem képesítési nélküli üzemi népművelőnek, és hétvégenként bejártam Debrecenbe egy színi stúdióba játszani. A Színművészeti felvételire három monológ volt a kötelező, én pedig tudtam vagy tizenötöt. A felvételin a rektor, Ádám Ottó azt kérdezte tőlem: „Mit akar mondani?”

Nem éreztem félelmet a felvételin, mert már komoly repertoárom volt, amiből azt választhattam, amit akartam. Ez nagy előny volt számomra.

Az óbudai Kulteátrum előadás lényegében versfolyam. Mióta vannak verses estjeid? 

Cs.I.: Tíz évvel ezelőtt Ady-estet csináltunk öt éven át öt különböző színésznővel, de sajnos végül abbamaradt, mert belefáradtam abba, hogy különböző okoknál fogva sorban kiszálltak a kolléganők az előadásból.

Miért Ady Endre volt az, akinek verseivel elindítottad a verses estek sorát?

Cs.I.: Harminc évig nem mondtam nyilvánosan Ady-verset, mert azt gondoltam, hogy Adyhoz megéltség, érettség, műveltség és olvasottság kell. Halmy György rendező keresett meg tíz évvel ezelőtt azzal, hogy csináljunk egy Ady-estet.

Van igény az emberekben a versek meghallgatására?

Cs.I.: Igen, van. Az Anyám tyúkja 1. és 2. nagy sikerrel megy a színházamban, az Örkényben. Pogány Jutkával voltunk egy Költészet Napi versmaratonon, körutazáson, és azt tapasztaltuk, hogy van igény a lírára, és ez megnyugtató ebben a nagyon felgyorsult, technokrata világban. Az emberek hajlandóak megállni egy-egy vers meghallgatásának erejéig akár a plázában. Volt, hogy becsöngettünk egy tanyára, és ott is meghallgattak minket Pogány Jutkával a versmaraton kapcsán. Amerre járok az „Imi, mondj egy verset!” című előadásommal az országban, minimum hetven néző mindig van.

A fiatalok is érdeklődők. Volt olyan, hogy Nyíregyházán négyszáz diáknak mondtam másfél órán keresztül verseket.

Nagy teher egyedül állni a színpadon?

Cs.I.: Hogyne, hiszen mi sem vagyunk gépek. Füzesgyarmaton történt, hogy belekezdtem Az Illés szekerén című versbe és a második sornál lement a roló. Egy betű sem jutott eszembe. Bocsánatot kértem, és jeleztem a nézőknek, hogy belesültem a versbe. Óriási nevetés és taps tört ki, de a taps közben eszembe jutott a vers és végül el is mondtam. Ezek nehéz anyagok, bármelyik verset is nézem. Igyekszem úgy összefűzni a verseket, mint egy gyöngysort. Úgy szerkesztem az estet, hogy legyen vezérvonala az előadásnak, és a versek egymásból fakadjanak.

A Kulteátrum színháztermében nagyok sok fiatal volt.

Cs.I.: Kellemesen meglepődtem, hogy tele volt fiatallal a nézőtér. Hálás közönség volt az óbudai. Nagyon figyeltek, érzékenyek voltak. Egy pisszenés sem volt.

Különleges versmondó stílusod van. Úgy mondod a verseket, mintha beszélgetnél a közönséggel.

Cs.I.: Igen, Őze Lajos mondta, amivel nagyon egyetértek, hogy nem a verset kell mondani, hanem a költőt, és akkor személyessé válik a találkozás a hallgatósággal, mert érzik, hogy nekik mesélek valamit. Magamról, a világról. Megosztom a közönséggel a titkomat, és ezért hálásak nekem. Nem ágálok össze-vissza, és ezért érzik, hogy törődöm velük. 

Babits Jónás könyve is része a programnak, ami egy nagyon nehéz anyag. Miért választottad?

Cs.I.: Pár éve a Jónás könyvéből egyszemélyes bábvizsga készült. Felhívott a rendezője, Bereczki Csilla, hogy felkérjen a vizsgaelőadására, de elsőre azt mondtam, hogy biztos rossz számot hívott, mert nekem nincs sok közöm a bábozáshoz. Aztán kiderült, hogy tényleg rám gondolt. Egy olyan japán bábot kellett mozgatni a versmondás közben, aminek a kezelését három japán gyerek egy évig tanulja.

A bábozás egy nehéz művészet. A lényeget tudtam csak megtanulni, és közben mondtam a Jónás könyvét.

Lement ebből az előadásból vagy harminc, aztán a bábot elhagytam, mert úgy éreztem, hogy nem sokat fejlődtem a bábművészetben, ezért nem akartam erőltetni. Ezzel együtt nagyon izgalmas kísérlet volt. A Jónás könyve viszont így bekerült a repertoáromba.

Óbudához van kötődésed?

CS.I.: Erős hangulata van a régi negyednek. Szeretem az óbudai kisvendéglőket, nagyon jó leülni ezekben. Közvetlen kötődésem nincs Óbudához, de szeretem, mert jó energiát, hangulatot, sajátos nosztalgiát, kedvet és derűt sugároz. Krúdy is nagy életigenlő volt. Óbuda egy életszagú része a városnak.

A már óbudai Makranczi Zalán A védőbeszéd című előadásával hagyományt visz tovább.

A védőbeszéddel hogyan találkoztál?

Makranczi Zalán: Amikor elkezdtem közelíteni a negyvenedik életévem felé, akkor megütött az életközépi válság szele.

Elkezdtem összegezni az addigi életemet, és azon gondolkodtam, hogy legyen tovább, és min kellene változtatnom?

Azt gondolom, hogy az ember egy ideig begyűjti az információkat és az élményeket, aztán egy bizonyos életkor után leadja. Ebben a váltásban voltam, és azt találtam ki, hogy ha már szabadúszó vagyok, akkor megpróbálom magamat lelkileg a lehető legjobban lecsupaszítani, és a sok nagyszínpadi produkció után kipróbálnám azt, hogy mi történik akkor, ha egyedül vagyok a színpadon. Bírom-e, és a nézők bírják-e? Elértem arra a pontra, hogy ha a válasz nemleges, akkor ott kell hagynom a szakmát és valami mást kell keresnem. Czeizel Gábor rendezővel elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mi lenne a jó anyag, és Gábor az Egy őrült naplóját javasolta, de azt nem éreztem igazán a sajátomnak.

Keresztes Tamás abban az időben hozott létre ebből egy sikeres előadást.

M. Z.: Igen, pont akkor kezdte, és így azt tudtam mondani Gábornak, hogy más megcsinálta, és nem illik ugyanazzal előállni. Ráadásul csodálatosan csinálja Keresztes Tamás, ez az övé, tehát kerestünk valami mást. Abban az időben játszottam a II. Edwardban, amiben benne volt Jordán Tamás is. Vele való beszélgetésem közben vetődött fel a Szókratész védőbeszéde, amit ő sokszor előadott. Mondatokat dobott fel belőle, és abban a pillanatban jött az aha-élmény. Elolvastam, és hívtam Czeizel Gábort, hogy megvan az előadás anyaga. Azt mondta, hogy rendben, és ráadásul Gábor látta Jordán Tamástól és a Haumann Pétertől A védőbeszédet. Elkezdtünk dolgozni, csodálatos volt a munkafolyamat.

Azt vizsgáltuk, hogyan tud A védőbeszéd a mai embereknek a máról szólni, hiszen ez egy 2400 éves szöveg.

Hála istennek Devecseri Gábor fordítása egészen fantasztikus, ami színpad után kiált. Próbálkoztunk azzal, hogy például behoztunk egy fogast, vagy azzal, hogy legyen egy kis vetítés, de minden külsőséget ledobott magáról a szöveg, mert azok elvitték a figyelmet. Azt mondtam Gábornak, hogy egy esetben fog működni A védőbeszéd: ha körbeültetem magamat a nézőkkel, beállok középre, és úgy mondom nekik a szöveget.

Interaktív módon?

M. Z.: Igen, felvállalva azt, hogy a nézőkhöz beszélek és őket igyekszem meggyőzni az igazamról.

Ahogy a maga idejében Szókratész tette?

M. Z.: Igen. Annál kiszolgáltatottabb helyzet nincs, amikor az embernek be kell állnia egy kör közepébe és meg kell védenie magát.

Akár az életét is?

M. Z.: Igen. Ráadásul az első húsz előadásban úgy is éreztem, hogy az életemért harcolok. Az intim előadási formában elkezdett élni a szöveg. Kihasználom azt is, hogy az elején Szókratész lefekteti az alapszabályokat, és azt mondja: „…hadd használjam a saját beszédmódomat…” . Van, ahol kicsit változtattam a szövegen, az érthetőség kedvéért tettem ezt, mert nem egyszerű az anyag.

Helyenként nagyon ravasz, mert van olyan rész, hogy a tagadás tagadását tagadja. A mai fülnek ez már nehéz, ezért azt a részt kicsit kiegyenesítem.

Minden interaktivitás hasznára van az előadásnak. Ha azt érzem, hogy a nézők figyelme kezd leülni, akkor nyittatok egy ablakot. Frissüljön fel a nézők agya, nekik és nekem is kell közben egy kis pihenés. Ez az előadás legalább akkora igénybevétel a nézők számára is, mint nekem.

Milyen visszajelzéseket kapsz a nézőktől?

M. Z.: Abszolút pozitívak a visszajelzések. Nemcsak színházi körülmények között adom elő, hanem például gimnáziumokban is, ahol a diákok nem kamuznak, visszajeleznek, ha tetszik nekik, ha nem. Nem mondom, hogy végig feszülten figyelnek, de általában a társaság közel háromnegyedének az érdeklődését elkapja az előadás. Vannak alapvető emberi helyzetek, gondolatok, érzések, amelyek nem változtak 2400 év alatt.

A monodráma formája egyfajta próba a színész számára?

M. Z.: Mindenképpen. Ez olyan, mintha minden egyes előadás során megpróbálnám helyből átugrani a Himaláját. Előtte legalább két-három napot készülök.

Mintha egy versenyre készülnél?

M. Z.: Igen. Gyakran kérdezik azt, hogy hogyan lehet ennyi szöveget megtanulni. A szöveg nem olyan nehéz, mint sokan gondolják, és mindent megteszek azért, hogy egyértelműek legyenek a mondatok. Én nem Szókratészt, hanem Makranczi Zalánt játszom, aki Platón szemszögén keresztül Szókratészt játssza.

Az anyag az én személyiségemtől tud maivá válni, és azért is, mert bevállalom azt, hogy a nézőkkel beszélgetek.

Ha egy előadáson megtörténik valami, például megszólal egy mobiltelefon, akkor nem csinálok úgy, mintha nem történt volna meg. Ettől lesz élő.

Mindig körben ülnek a nézők az előadás közben? Megoldható ez minden helyszínen?

M. Z.: Igen, van olyan, hogy a színpadra is felültetjük a nézőket. Mindenhol létrehozzuk a közelséget.

Czeizel Gábor rendező minden előadásod előtt és közben jelen van?

M. Z.: Czeizel Gábor nekem olyan, mint egy kabala. Mindig jön velem, és az adott helyhez hozzá igazítjuk az előadást. Játszottam már tornácon egy pálinka fesztiválon, az Ördögkatlan Fesztiválon egy csűrben, sőt, egy biológia szertárban is.

Szeretném még sok helyre elvinni az előadást és fenntartani azt a fajta folytonosságot, amely Haumann Pétert és Jordán Tamást követi.

Van az előadásban egy kis rész, amit Szókratész vádlója, Melétosz mond el. Ez 15-16 mondat. Amikor Haumann Péter játszotta, akkor Jordán Tamás mondta ezt. Az én előadásomhoz megkértem Tamást, hogy mondja felvételre Melétosz szövegét. A védőbeszéd egyrészt tisztelgés az elődeim előtt, másrész pedig azt gondolom, hogy ez olyan szöveg, ami jó, ha mindig műsoron van.

Ez a láncolat önmagában különlegesség.

M. Z.: Igen, és nem titkolt vágyam, hogy létrehozom a Szókratész fesztivált. Az anyag három részből áll, és az lehetne a megoldás, hogy egy-egy részt vállalunk be az előadás során.

Több éve élsz Óbudán: Mit jelent számodra az óbudaiság?

M. Z.: Amióta Budapesten vagyok, mindig a pesti oldalon éltem. Családilag kerültem bele az óbudai miliőbe. A feleségem, Szinetár Dóra és a családja tősgyökeres óbudaiak. A feleségem édesanyja, Hámori Ildikó ide született. Amikor kitaláltuk, hogy az egész család ideköltözik, és építkeztünk, akkor a hely meghatározásánál fontos szempont volt, hogy az áradásnál meddig szokott kijönni a Duna, és az anyósom azt pontosan tudja, tehát azon túl építkeztünk. Több generációsan lakunk most Óbudán. Én azóta szerettem meg Budapestet, amióta Óbudán élek. Az óbudai hangulat nagyon megérintett engem.

Követitek a pezsgő óbudai kulturális életet?

M. Z.: Igen, Dórival a Csillaghegyi Közösségi Házban sokszor kézműveskedtünk Magdi néninél, és a Tündérkertbe jártunk táncházba. Mi ezekben a dolgokban otthon vagyunk, ráadásul Dóri erőteljes fészekrakó ösztönnel van megáldva, ezért minden kézműveskedésben benne van. Igyekszünk rajta tartani az ujjunkat az óbudai kultúra ütőerén.