A terület ugyanakkor nem csak a civilizáció történetének kutatóit csábította, hanem a földtörténet, a geognostica hazai szerelmesei is e helyen gyűjtöttek adatot a magyar föld geológiai előzményeinek megértéséhez.
A Kiscelli Park területén a 19. században élénk bányászati tevékenység folyt – ennek nyomát őrzik ma a hatalmas kráterek és gödrök. Külszíni fejtésű bányákban, kemény édesvízi mészkövet termeltek ki, amiből a 19. századi Óbuda utcáit kövezték, illetve a fennsík északi, meredek oldalában, az egykori kamarai téglavető számára agyagot bányásztak, amelyből a budapesti házépítésekhez égettek téglát.
A tenger világa – a kiscelli agyag
A kiscelli park alsó geológiai rétege az ún. kiscelli agyag. Ez a kőzet a középső oligocén tengernek nem egészen partközeli iszapüledéke. A Kiscellről elnevezett agyaghoz kötődően ezt a kb. 30 millió évvel ezelőtti földtani korszakot, Magyarországon kiscelliennek nevezik. Szerte Pesten és Budán megtalálható ez a földtani formáció, Budán 100–200, Pesten 400-500 méter vastagságú réteget képez.
Az agyag maga rétegezett; ez a rétegezettség még a tengerben való leülepedéskor jött létre, a víz vegyi összetételének változásakor. Téglagyártáshoz úgy tették képlékennyé a frissen bányászott, darabokra széteső agyagot, hogy a feltárás után fagyásnak tették ki egy télen át. A budai téglagyárak hagyományosan ezt az agyagfajtát használták, a pestiek a kőbányai agyagot. Építkezésre a kiscelli agyag jobb, mert kevesebb a só-, viszont nagyobb a mésztartalma.
Kiscell környéke a téglagyártás hazája: többek közt a budai királyi palotát felépítő Holzspach Téglagyár működött a Szépvölgyi úton (a későbbi Salgo Téglagyár), az Újlaki Téglagyár üzemei pedig a Bécsi út mentén, a mai városi házak helyén, a Nagyszombat téren, illetve a Váradi utca hegy felőli végében, és a külső Bécsi út mentén még több helyen voltak.
Magának a kiscelli parknak az északi végében a 18. században alapított kamarai téglavetőt Jakob Kunewald vállalkozó működtette 1857-től, akinek Mátyás királyhoz címzett, 1871-es villája – igaz, felismerhetetlen állapotban – ma is megvan a Doberdó úton, a parkban. Kiscelli agyagot használtak József főherceg pilisborosjenői téglagyárában is. Érdekesség, hogy a főherceg fiának szintén a kiscelli parkban volt ingatlana, egy bérháza szemben Kunewald villájával, a Doberdó úton.
Ezt a réteget először módszeresen Szabó József ügyvéd és bányamérnök írta le 1858-ban. Szabó már 27 évesen, a szabadságharc alatt Kossuth pénzügyminisztériumában a puskaporgyártáshoz szükséges salétromtermelés országos főfelügyelője volt, és őt tekinthetjük a magyar geognostica (a föld eredettörténetének tudománya) megalapítójának. Tiszteletére munkatársa, Hantken Miksa a kiscelli földtani réteget Clavulina Szabói-rétegnek nevezte el.
A fenti bányák sokszor 20–25 méternél is magasabb szelvényeit tanulmányozták a föld mélyének kutatói a 19. században. Ide zarándokoltak a hazai őslénytan pionírjai, akik gyönyörű ábrákon rögzítették az egyes földtörténeti korok kőzeteibe zárt fosszíliákat. Nem véletlen, hogy a hazai bányamérnöki kutatás fellegvára, a Bányászati Kutató Intézet 1950-ben a Kiscelli Park nyugati oldalán, Schmidt Miksa egykori kertészetének területén foglalt telket szocreál székházának.
Források és patakok
A kiscelli agyag vízzáró rétege és a fölötte képződött sárgás, meszes löszréteg között rétegvízfolyás jellemző az egész kiscelli fennsíkon. A felszíntől nem túl mélyen csordogáló víz a kiscelli parkban és környékén sok helyen előbukkant. Némelyik forrás csodatévő hírében állt, a leghíresebb ezek között a Szent Vér Kápolna szentélyében foglalt forrás, amely lassan három évszázada bugyog.
Ma is látható egy olyan téglaboltozatos hidacska a parkban, a Kálvária szoborcsoport mögött, amely alatt ma már nem csörgedez patak, de feljebb, a Vasas sporttelep mellett, a parkban, egy fa gyökere között ott találjuk az egykori patakocska forrását. A víz a Vasas lebetonozott parkolója miatt sajnos elvesztette egykori medrét, és nem találja útját a bájos hidacska alá.
1954-ben a kastélyparkban és közvetlen környezetében összesen 7 természetes vízforrást tartottak még nyilván. Csordogáltak inkább, valamelyik csak időszakos volt, a többi napi 2-3 ezer litert adott. Már akkor sem volt iható egyik vize sem magas nitrát tartalma és baktériumfertőzöttsége okán.
Az Ősduna emlékei
A kiscelli agyagra édesvízi homokos-kavicsos réteg települt. Az Ősduna a mai 0 pontnál 42 – 45 méterrel magasabb volt és – bár több ágra bomolva – szélessége mintegy 13 km volt, egészen a mátyásföldi dombokig terjedt. Óbudai partja a kiscelli fennsík volt. E folyami ágak kb. 2 millió évvel ezelőtti parti üledéke maradt épen a Kiscelli Park mészkő sapkájának védelme alatt.
A mészkősapka – őslények sírkertje
Erre a rétegre édesvízi mészkőlemez, travertino réteg települt. Ennek képződését egyesek egy jégkorszakból visszamaradt tóra (amelynek vízzáró alapját a kiscelli agyag képezte), mások a területen tapasztalt forrásvizekre vezetik vissza. Utóbbi szerint a forrásvizekből mintegy 1km2 nagyságú forrásmedence alakult, és ebből jött létre a kiscelli párkánysík mészkősapkája. Szabó Józsefnek még az aktív bányászati tevékenység idejéből származó megfigyelése szerint a mészkőréteg a legnagyobb vastagságot (mintegy 20 métert) délen, az egykori Holzspach Téglagyár agyagfejtőjében éri el (a mai Montevideo utca környékén); a travertino észak felé egyre vékonyodik, és a kiscelli kolostor mögötti magaspartnál – szép magyar szóval: martnál – elfogy („kiékül”). A mészkőlemez rétegezett, és bizonyos kéregmozgások következtében észak-északnyugati irányba dől 6 -8o alatt.
E réteg faunáját először Kubinyi Ferenc őslénytankutató írta le. Ősemlősállatok (szarvasfélék, kérődzők) csontmaradványait bontotta ki a mészkőrétegből, és szállította be 1856-ban a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi tárába. A földtörténeti negyedkorból származó forrásvízi mészkőben a Holzspach Téglagyár területén találtak teknőstetemeket, édesvízi csigaféléket és növényeket is.
A kiscelli fennsík legfelső rétegét a mészkőlemezre települt löszös hordalék képezi, amely réteg kiváló szőlőtermő talaj volt, így a 18. században a trinitáriusok a domboldalon termett gyümölcsből készített borral kínálhatták a zarándokok tízezreit.
A bortermelés emléke a Kiscelli Múzeum alatti sziklapince, egy 400 m2 nagyságú barlanggá tágított természetes üreg; a trinitárius barátok borpincéje, illetve a szerzetesrend feloszlatása után a betelepült katonaság élelmiszerraktára volt. A múzeum bejáratától a 2018-ban múzeumi kiállítótérré alakított fantasztikus termekbe lemenet jól leolvasható a fenti mozgalmas földtörténet: keresztülmegyünk a 3–4 méter vastag édesvízi mészkőpaplanon, a pince rakott kőfalai mögött pedig ott sárgállik a meszes, iszapos, sárga lösz. A padlószint alatt 1–1,5 méterrel időközönként rétegvizek folynak át, ahonnan lefelé már az őslényeket őrző kiscelli agyagréteg kezdődik 100-200 méter mélységig.
(Nyitóképen: A kiscelli kastély alatti forrásra települt kút, ahol a kőszállító szamárfogatok megálltak az állatok itatására.)
