Balázs Fecó bő ötven éves zenei pályája során megkapta többek között a Kossuth-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovag- és tisztikeresztjét, számos életműdíjat, de biztos, hogy számára a legértékesebb díj a közönség határtalan szeretete és tisztelete volt. Nagyon sok olyan dalt írt, adott elő, amelyek már életében örökzölddé váltak. Generációk fogják még hallgatni az olyan klasszikusait, mint A kőfalak leomlanak, A válaszra várva, az Amit nem mondhattam el, a Ne állj meg soha, az Anyám, vigasztalj engem, a Maradj velem…, a Homok a szélben, a Hazafelé. Sorolni lehetne még a lélekre ható dalait, melyeket állandó szövegírójával és barátjával, Horváth Attilával alkottak meg a hosszú évek során.
Azonban ironikus módon pont a szíve volt egészségének gyenge pontja, többször műtötték, de a pandémia okozta megpróbáltatásokon már nem tudott felülkerekedni, életének 69. évében, 2020. november 26-án távozott közülünk.
Balázs Fecó bő húsz évet élt az óbudai Testvérhegyen, végső nyughelye pedig az Óbudai Temető lett.
Balázs Fecóról alkotótársai emlékeztek meg.
Dorozsmai Péter (zenész, a Korál és East együttesek, Ákos kísérő zenekarának dobosa, zeneszerző, stúdiótulajdonos hangmérnök, zenei rendező és lemezkiadó producer):
„Fecó… mintha tegnap történt volna, érzem még a tavasz illatát a levegőben, csak közben elröppent 40 év. De micsoda évek voltak ezek …
Amikor először jött el Csillaghegyre meghallgatni engem – mert dobost keresett –, azt éreztem, mintha az osztályunkba jött volna egy idősebb új fiú. Tapasztaltabb, bölcsebb volt nálam. Én még betöretlen csikó voltam, a “vadló” korszakomat éltem, tele ötlettel, ambícióval. Fecó a rá jellemző görnyedt testtartással, arcába lógó hajával elkezdett a Hammond orgonán játszani, mely orgona bemelegedő csöveinek az illatára máig emlékszem. Született zseni volt, ahogy orgonált, de sose dicsértük egymást szembe, kimondatlanul is tudtuk egymásról, hogy ki mit érez, hiszen a beszéd helyett a zenélés nyelve ezt tökéletesen kifejezte. Szép pillanatok voltak ezek, azonnal egymásra találtunk, rengeteg inspiráló dolgot tudtunk egymásnak mutatni. Ez a legjobb az együtt zenélésben. A próba közben a lemenő nap besütött a szobába és a hosszú, derékig érő, vörös hajamra is. Akkor hallottam tőle először a “korálhajú” dobos kifejezést, amit igazából sosem szerettem, de most már hiányzik, ahogyan mondja. A próba végén megkérdezte, hogy van-e naptáram, mert a hétvégén lesz egy buli a Dunakanyarban, írjam be, hogy háromkor indulás, másnap pedig egy nagy koncert a Budai Ifjúsági Parkban. Semmi ünnepélyesség, hogy „te leszel a dobos, téged választottunk”. Úgy beszélt, mintha egész életünkben együtt zenéltünk volna. Szép volt.
Nagyon szerettük a közönségünket és ők is szerettek minket, hűségesek voltunk egymáshoz.
Rengeteg koncert, rengeteg kaland és harc volt életünk legszebb éveiben, amelyeket együtt toltunk végig, és aminek sok-sok dal megszületése lett a jutalma. Sosem vettük komolyan azt, hogy egyszer ennek vége lesz. Most pedig, tessék… Szinte hasít a fájdalom, hogy a telefonom kijelzőjén már sosem jelenik meg Fecó hívása, többet nem fogunk együtt muzsikálni itt a földön. És az az érzés elmondhatatlan, ami feszít, mert már nem tudunk változtatni valamin: annyi minden van, amit még nem mondhattunk el így együtt a közönségünknek, egymásnak, szóban, zenében. Fecó az életem része volt. Évek, élmények, sztorik, sikerek. Hiányozni fognak. De a dalok megmaradnak mindannyiunk számára.”
Fekete Tibor „Samu” (a Korál és Ákos kísérő zenekarának basszusgitárosa):
„1983 tavaszán az Erdőalja úton laktam, nagy erővel nyúztam a kötelező bőgőgyakorlatokat, amikor a kertajtón jazz-konzervatóriumos társam, a Korál együttes népszerű dobosa, Dorozsmai Péter csöngetett be. Gyanakodva nyitottam ajtót, nem tudtam mire vélni a villámlátogatást.
– Van kedved a Korálban basszusgitározni? – kérdezte. Nem is sejtette, hogy ez nem kedv kérdése, hanem álmaim netovábbja volt.
– Nézd át a nótákat, egy hét múlva próbálunk, május elsején indul a turné. – mondta, majd felült a biciklijére és elviharzott. Miután meggyőződtem, hogy ez nem csak egy látomás volt, nyomban nekiültem és elkezdtem tanulni a számokat. Nem volt nehéz dolgom, mivel az összes slágerüket kívülről fújtam, de ott volt bennem a félsz, hogy Fecóék befogadnak-e? Április utolsó hetében beszereltünk az Óbudai Gázgyár színpadára és vártuk Fecót, aki egy hónapos dubai vendégszereplésről érkezett haza. A terv az volt, hogy pénteken és szombaton próbálunk, mivel vasárnapra, május elsejére már három koncert volt lekötve. Amikor megjött Fecó, csak annyit kérdezett:
– Tudod a műsort?
– Persze, fújom mind a 20 nótát!
– Akkor oké, gyere, igyunk egy kávét.
Beültünk a Gázgyár büféjébe és zenéről, kutyákról, autókról beszélgettünk. Örömmel nyugtázta, hogy én is óbudai vagyok és közel lakunk egymáshoz. Egy óra alatt átbeszéltük a világ dolgait.
– Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, szombaton reggel hétkor találkozunk, tízkor van az első koncert. – mondta Fecó, majd kezet fogtunk és indulni készült.
– Fecó, be vagyunk szerelve, nem nézzük át a műsort? – kérdeztem elbizonytalanodva.
– Ha tudod a nótákat, akkor minek. Még ezerszer fogjuk játszani.
Így kerültem a Korálba és innen megváltozott az életem. Minden hétvégén három-négy buli, Kuba, Svájc, Németország, turnék, lemezek. Sokat köszönhetek a Korál zenekarnak. Nem csak jó barátok, de kitűnő zenészkollégák voltak, akik mellett sokat tanultam a zenéről, a zenei alázatról.
–„Mindig teljes szíveddel játssz, és az a legfontosabb, hogy tiszteld a közönséget!” – mondta Fecó. Az évek alatt zeneileg és emberileg is összekovácsolódtunk. Nagy hatással volt rám, hogy játszhattam a dalait, és az, hogy ott állhattam mellette a színpadon. Balázs Fecó által a világra nyitottabb, érzékenyebb emberré váltam.”
Szűts László (A Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetségének elnöke, korábban a Sony Music igazgatója):
„Balázs Fecót kalandos módon ismertem meg. Jó barátom az a Szekeres Tamás gitáros, aki sok olyan zenekarban játszott, amelyeknek Horváth Attila írta a szövegeket. Attila az egyik legfantasztikusabb, ikonikus magyar szövegíró. Tamás mutatott be neki, akivel szintén jó barátok lettünk. Horváth Attila azzal hívott fel 1997-ben, hogy „szeretnék valakit bevinni hozzád a Sony Music irodába.” Attilával olyan viszonyban voltunk, hogy ha ő be akart valakit hozzám hozni, akkor nem kérdeztem vissza, hogy kit és miért, csak legfeljebb azt, hogy mikor. A legnagyobb meglepetésemre Balázs Fecóval érkezett meg. Ezt a pillanatot nem is tudom leírni, de most teszek egy kitérőt.
Amikor több év után a családdal külföldről hazatértünk, tizenöt éves voltam, ami a legtökéletesebb életszakasz a rockzenei fogékonyságra. Kíváncsi voltam, hogy hol tart a magyar rockzene. 1979 telén a Közgazdasági Egyetemen két napos magyar rockfesztivál volt, amelyen az akkori összes nagy rockzenekar fellépett, azok is, akik akkor még nem voltak sztárok. Végignéztem az egész programot és a legnagyobb benyomást a Korál tette rám. A fellépésük alatt elment az áram, ami egy rockkoncert esetében elég kínos. Balázs Fecó a helyzetet egy pillanat alatt megoldotta, mert megkérte a közönséget, hogy énekeljék együtt az Anyám, vigasztalj engem című klasszikust. A közönség kórusban énekelte a dalt és ez akkor és ott, rendkívül mély hatást tett, ahogyan az egész Korál koncert is. Az alatt az egy óra alatt Korál rajongó lettem.
És ehhez képest tizennyolc évvel később Horváth Attila behozza a lemezkiadó irodámba Balázs Fecót, aki azt mondja nekem, hogy mi lenne, ha csinálnánk együtt egy lemezt. Végem volt… Ráadásul Balázs Fecó véletlenül pont abban az évben a szomszédságomba költözött, abba az óbudai utcába, ahol most is élek. Akkor már túl volt egy súlyos szívműtéten, éppen „újjászületett”, ezért az új albumának azt a címet adtuk, hogy Újjászületés, amely, ha lehet ilyet mondani, a legkedvesebb album, amit valaha is csináltam, mint lemezkiadó vezető. Csodálatos dalok vannak azon az albumon. Balázs Fecóval együtt dolgoztunk, egy utcában laktunk. Nagyon jó barátok lettünk.”
Zsoldos Gábor „Dedy” (a Hungária, a Dolly Roll, a Step együttesek, Fenyő Miki és Balázs Fecó kísérő zenekarainak dobosa, tanár):
„Balázs Fecót nem ismertem olyan régóta, mint amilyen réginek érzem a vele való kapcsolatomat. A zenész hivatásunk miatt nyilván találkoztunk többször, de nem voltunk barátok. Talán azért, mert kettőnk között egy egész zenész generációnyi különbség volt, mivel Fecó nagyon korán, már tizenhat évesen elkezdte a karrierjét. Fecót emiatt soroljuk a nagy generáció zenészei közé, miközben a megélt évei száma szerint nem tartozna oda. Tiszteltem és felnéztem Fecóra, mint a nagy generáció jeles képviselőjére, de 2018-ig nem volt közelebbi kapcsolatunk. Fecó abban az évben a Zsidó Kulturális Fesztivál keretében a Dohány utcai Zsinagógában lépett fel egy koncerten, ami után odamentem hozzá gratulálni. Fecót még azon a héten felkértem fellépőnek édesapám, Zsoldos Imre születésének 100. éves jubileumi koncertjére, majd attól kezdve elkezdődött egy elképesztően intenzív barátság. Három éven keresztül napi kapcsolatban voltunk. Közel laktunk egymáshoz itt Óbudán, naponta elbicikliztem a házához, és szinte mindig megnyomtam a csengőjét. Behívott egy kávéra, rengeteget beszélgettünk, és sokat mesélt nekem. Hatalmas szeretettel és tisztelettel hallgattam őt. Közben összehoztam egy kisebb baráti társaságot, melynek tagjai Fecó, Fenyő Miki, Ungár Pista szaxofonos, Herrer Pali, aki Fecó barátja és állandó zenei mindenese, valamint a hozzánk később csatlakozott Tereh Öcsi voltak. Mi képeztük a „Pál utcai fiúkat”, és két-három havonta összejöttünk beszélgetni.
Nagy örömömre együtt is zenélhettem Fecóval, mert meghívott a zenekarába. Ehhez kapcsolódik egy eset, ami egy éve történt. Fecónak tavaly február 26-án, pont a születésnapomon nagykoncertje volt Békéscsabán, amelyen a kísérőzenekarának először voltam a tagja. Azzal indul a történet, hogy nem a zenekar tagjait szállító buszban utaztam, hanem – Fecó invitálására – az ő kisbuszában, ami külön megtisztelés volt. Este elkezdődött a koncert, amely során Fecó egyesével felhívott minket a színpadra, miután a program első blokkjában szólóban énekelt. Fecónak az volt a szokása, hogy a koncert elején mutatta be a kísérő zenészeit, nem a végén, ahogy általában történni szokott. Már ez a gesztus is újdonság volt a számomra, de utána jött az igazi meglepetés: ahogy engem felhívott, az sokkal inkább volt felkonferálás, mely során olyan rögtönzött szöveget mondott el velem kapcsolatban, amelytől azt hittem, hogy elsírom magam. Bejelentette, hogy a születésnapom van, majd megölelt és a Hammond orgonája alól előhúzott egy nagy zöld zacskót – amelyet ma is őrzök –, amiben giga méretű csokoládé, ruhába öltözetett „Hungária” pezsgő, mellette egy cserépdob, valamint egy gyönyörű tartalmú levél volt, amiben boldog születésnapot kívánt nekem. Fecónak ezt a megható gesztusát soha nem fogom elfelejteni.
Balázs Fecóval tavaly október 29-én találkoztam utoljára. Az elmúlt években hetente ebédeltünk együtt, általában előre megbeszélve. Aznap váratlanul hívott fel dél körül azzal, hogy ráérek-e, mert a Kisbojtár Vendéglőben van. Gondolkodás nélkül mentem és mire odaértem, már tálalva volt a levesem. Jót beszélgettünk, szóba jött a 70. születésnapjára tervezett nagykoncertje is. A búcsúzáskor megöleltem, telefonon még kétszer beszéltünk, aztán jött a betegsége. A kórházba már be se mehettem hozzá a járvány miatt, és többé már nem találkoztunk. Fecó feleségével, Imolával és Fecó mindenes technikusával, Bordás István Hippy-vel – amikor tehetjük – vasárnaponként kimegyünk az Óbudai Temetőbe a sírjához.”
