A köznyelv ma is Hajógyárinak hívja, nem törődve vele, hogy hajógyár már három évtizede nincs, és jól teszi. Túl azon, hogy ez volt Magyarország első számú nagyüzeme, ahol valamikor 2000 ember kereste a kenyerét, a hivatalosan Óbudainak nevezett sziget létét is a gyárnak köszönheti. A mai sziget a gyárlétesítés előtt valójában ugyanis kettő volt: a különálló Kis- és Nagy-szigetet csak a XIX. században egyesítették a terjeszkedő hajógyár kedvéért. A mai öböl – ami gyártás híján most leginkább motorcsónak-kikötőként funkcionál –, a két sziget közti meder helyén alakult ki.
A bécsi DDSG hajózási társasághoz tartozó gyár 1835-ben még csak az Óbudához közelebbi Kis-szigetet foglalta el, de hamarosan kibérelték az óbudai partszakaszt és a Nagy-sziget déli részét is. Ez a magja annak az ipari jellegű területnek, ami most 32 hektárt foglal el. Különös, de műemléki és természeti szempontból is értékes együttállás: az alig egy négyzetkilométeres sziget északi felén ártéri ligeterdők védett fajokkal, a fesztiválszezonon kívül sárgarigó, zöld küllő és hódcsaládok élőhelye, délen pedig a legkülönbözőbb ipari csarnokok sora. Gép- és kazánműhelyek, kötélkészítők, hajóácsok, asztalosok és a többi, hajóépítéshez szükséges mesterség épületei: a lényegében önellátó gyár vertikális rendszerében egy sor egymáshoz kapcsolódó üzem működött, ameddig működhetett.
A hajógyár a Monarchia alatt, a két világháború között és az államszocializmusban is „élüzemnek” számított, túlélte azt is, amikor a Göring Művekbe tagolták be német irányítással, később túlélte a szovjet lefoglalást is, de a rendszerváltást már nem bírta ki. A hetvenes évektől csökkent a termelés, majd 1987-ben gyakorlatilag összeomlott a szovjet felvevőpiac – derül ki az Óbudai Múzeum 2020-ban megjelent, igen alapos Óbuda történetéből. Horváth Péter tanulmánya szerint a ’88-ban vízre bocsátott, nyugati megrendelésre készült Széchenyi jégtörő volt az utolsó nagyobb, az Óbudán a II. világháború után épített 617 hajó közül.
Angyal Ádám, a Ganz Danubius Hajó- és Gépgyár utolsó vezérigazgatója a helyzetet reménytelennek látva úgy gondolta, hogy az angyalföldi hajógyár talán megmenthető, ha az óbudait feláldozzák, bezárják, és a területet értékesítik. A későszocialista válságmenedzser volt az első, aki a Hajógyárira turisztikai gigaberuházást és szállodakomplexumot álmodott – ez a vízió azóta kísérti a politikai és gazdasági döntéshozókat. A mindig is nagyon öntudatos és összetartó hajógyári munkásság érdekképviselete hevesen tiltakozott: szerintük a gyárat szándékosan sorvasztják el, pedig a nyugati piacot megcélozva nem lenne reménytelen a hazai hajógyártás megmentése. „Ismételten kijelentjük, hogy az Rt. dolgozói továbbra is ragaszkodnak az első, Széchenyi által alapított hajógyárban lévő munkahelyükhöz és munkájukhoz. Kérjük magunknak azt a lehetőséget, hogy bizonyíthassuk életképességünket” – győzködték Antall József miniszterelnököt.
Bár volt svéd hajóipari érdeklődés is, a magyar privatizátor arra törekedett, hogy az ipari épületeket bontsák le vagy alakítsák át. Ipar helyett turizmust: a korszellemnek megfelelően bejegyezték a „Szigethasznosító RT.”-t, és a dán idegenforgalmi Baltica tröszttel kezdtek tárgyalásokba, akik 600 millió dolláros beruházást ígértek a Hajógyárira. A sziget északi felén a közpark jelleget meg akarták őrizni, a déli ipari területre azonban új épületekkel és az ipari műemlékek újrahasznosításával „Budapest történetében eddig egyedülálló koncentrációjú idegenforgalmi, vendéglátó, szórakoztató és sportkomplexumot” képzeltek el.
A dán befektetőket végül nem támogatta az állam, és ezzel megindult az azóta is tartó vonaglás a terület hasznosításáról, mely hosszú távú megoldást nem, zavaros Duna-menti halászatot azonban bőven hozott a bennfenteseknek. Miután a gyárból az utolsó 400 embert is elküldték (a munkások még az utolsó napokban is sztrájkra készültek, de megszűnt a munkahelyük, ahol ezt megtehették volna), az önkormányzat is beadta a derekát a fejlesztői nyomásnak. A kerület átírta a rendezési tervet, a főváros az övezeti átsorolást, annak ellenére is, hogy Schneller István főpolgármester-helyettes is ellenezte az eladás-beépítést. Főként környezetvédelmi okokból mások sem voltak elragadtatva: ha a tervek megvalósulnak, nagyságrendekkel nő a látogatószám, a környezeti terhelés az egyedi állat- és növényvilágot fenyegeti, nem beszélve a szükséges infrastrukturális fejlesztésről és az árvízvédelem problémájáról.
Az elgondolás a kilencvenes évek közepén éppen négy- és ötcsillagos hotelekről, kaszinóról, üzleti-pénzügyi központról szólt, de az Óbudai-sziget felmerült expó, majd később olimpiai helyszínként, sőt vigalmi negyedként is. A volt ipari terület ekkor az ÁPV révén állami tulajdonban volt, és ők azt lehetőleg egyben akarták értékesíteni. Az ipartörténeti jelentőségű épületekbe, talán a közvélemény megnyugtatására is, konferenciaközpontot, könyvtárat, hajózási múzeumot vizionáltak, de alapvetően szállodákkal, apartmanházakkal, gyógyszállókkal kecsegtették a nyilvánosságot – persze a konkrét fejlesztésekről majd a majdani tulajdonosoknak kell dönteni, tették hozzá.
Az eladás azonban nem haladt előre, és közben egy vagyonkezelő kft. adta bérbe a megüresedett létesítményeket.
A helyszín iránt már a kilencvenes évek végén is érdeklődtek izraeli befektetők, ők végül 2003-ban vásárolták meg a területet 4,6 milliárd forintért. Ebből lett a hírekben egy időben sokat pörgő Álom Sziget Kft., Óbudán pedig azt pletykálták, hogy lakónegyedet terveznek a szigetre. Ez kacsának bizonyult, ehelyett a beruházó ezúttal is kaszinót, nyolc-tíz szállodát, ötezer fős konferenciaközpontot és operaházat akart építeni 400 milliárdos befektetéssel. A Hajógyárit alagúttal kötötték volna össze Óbudával, de hamarosan kiderült, hogy pénz annyira mégsincs, a Hadrianus-palota területének eladását az Állami Számvevőszék törvénytelennek találta, és a projekt még az elvi engedélyezés fázisában elbukott.
De ekkor jelentek meg a szigeten az első szórakozóhelyek. Bakai Mátyás, a Fortuna diszkó tévéből is ismert dj-je csinálta meg a Dokk Cafét, ahova már ekkor is sokan jártak ki Dj Lauerre és elektronikus zenei partikra annak ellenére is, hogy sokszor hosszan kellett sorban állni a bejutáshoz. A belvárostól távolabbi helyen Bakai talán azt remélte, hogy ott soha nem fogják úgy lehúzni, mint a frekventáltabb környéken működő vendéglátósokat, ahol a kilencvenes években olajos pénzekkel és ukrán verőlegényekkel megtámogatva már véres harc ment a helyekért. Csalódnia kellett: 2004 körül Vizoviczki László, az akkorra a budapesti éjszakai életben már egyeduralkodóvá vált volt taxis megérkezett a Hajógyárira is, és a rá jellemző, ellentmondást nem annyira tűrő tárgyalási stílusával átvette a helyet.
A Pesterzsébetről induló „Vizó” ismeretlen eredetű pénzekkel, éjszakai bárokkal, night clubbokkal, turistalehúzós éttermekkel és a zsebében lévő V. kerületi rendőrséggel addigra már leuralta előbb az Október 6. utca, majd a Váci utca környékét, ahol éjjelente biztonsági emberekkel kísérve grasszált, és ahol másnak az ő személyes engedélye nélkül nem volt érdemes próbálkoznia.
Utóbbit részben a portaszolgálatok alapozták meg, ahol előszeretettel alkalmazott éjszakai másodállásra rendőröket – az évek alatt több száz rendőrrel lett így kapcsolata, közülük idővel többen feljebb jutottak.
Embereit jól megfizette, de mindent és mindenkit kőkeményen ellenőrzött: bekamerázott pultok, gyanú esetén pofozott, ellenőrzéseknél meztelenre vetkőztetett alkalmazottak, miközben a megfelelő helyeken tudatosan törekedett jó kapcsolatokat kialakítani. Az exkluzív kártyák, VIP-bokszok, az arany, ezüst, bronz és az elérhetetlen fehér szuperkártya (birtokosa bármely Vizó-bulira korlátlan számú embert vihetett be) a Hajógyárin is a működés alapelemei voltak. Óbuda Vizoviczki jóvoltából hamarosan nemzetközi partiközpont lett, ahol tucatnyi hely közül lehetett választani – csak azt nem látta át feltétlenül az egyszeri látogató, hogy mindegyik Vizoviczki kezében van, ahogy a programajánlatokat közlő Flyerz magazint is ő szerkeszti.
5000 fős Studio és White Angel, kétezres Dokk, aztán a Dokkroom, a Dokk Beach, Bed Beach, Pink, Coronita, Cafe Puerto, Puerto Lounge, a Coro Café – egyszerre 20 ezren is bulizhattak a Hajógyárinál, és voltak, akik egy hosszú hétvégén ezt csütörtöktől vasárnap délig tették jelentősebb szintetikus rásegítéssel. Köztudomású volt, hogy a drog mennyire jelen van a szigeten, és itt a rendőröktől sem nagyon kell tartani, ezt Vizoviczki kapcsolatai, a nagy rendőröknek fizetett kiemelt havi apanázsok és a kisrendőrök jövedelemkiegészítő tevékenysége bőven garantálta. Bár maga Vizó állítólag nem nézte jó szemmel ismerősi körben a cuccozást, a kiválasztott dílerek gond nélkül teríthették szórakozóhelyein az árut.
Vizoviczkiről sokáig mindenki elhitte a környezetében, hogy kapcsolatainak köszönhetően a pozíciója kikezdhetetlen, ő pedig mindent kézben tartott: a Stúdió nevű diszkóban lévő luxusirodájából egész éjjel járta a szórakozóhelyeit vagy hajnalig tárgyalt, és időnként a médiában is feltűnt, mint a biztonságos szórakozást promotáló sikeres üzletember. A zuhanás váratlan volt, de annál gyorsabb. 2012 júniusában összehangolt razziát tartott a rendőrség a Hajógyárin, Vizoviczki pedig hamarosan előzetesbe került. A hírek szisztematikus rendőrségi korrupcióról, drogügyletekről és a Központi Nyomozó Főügyészség nyomozásáról szóltak, és elővették azokat a gyanús eltűnéseket is, amelyek az elmúlt években az Óbudai-szigeten megoldatlanok maradtak, melyekhez a gyanú szerint köze lehetett a szórakozóhelyek biztonsági embereinek. A bizonyítékok szerint Vizoviczki a rendőrök, adóellenőrök, tűzoltók folytatólagos megvesztegetésével biztosította a helyeit és lehetetlenítette el vetélytársait, miközben kettős könyveléssel tízmilliárdos bevételt titkolt el az adóhatóság elől.
„Én egész életemben egy jobb Magyarországért küzdöttem, szakmai hozzáértésemet pedig az ország legmagasabb politikai, kulturális és sportvezetői is elismerték” – állította védőbeszédében, de a bíróság nem így látta, és két ügyben is hét év fegyházra ítélte.
Ekkorra az izraeliektől visszavásárolt terület már újra állami tulajdonban volt, a kormány pedig kulturális hasznosítást tervezett a Hajógyár területére. Ekkor még Hadrianus helytartói palotáját is ki akarták ásni, hogy a római Limes részeként kiemelt világörökségi helyszín legyen. 2019-ben azonban ezt a tervet is elvetették, mostanra pedig a limes világörökségesítése általában is lekerült a napirendről. A tervezett árvízvédelmi intézkedések, gátépítés, feltöltés a környezeti aggályok miatt végül szintén lekerült a napirendről, és jelen állás szerint nem lesz kajak-kenu központ sem a sziget déli csücskén.
Hogy akkor mi lesz helyette? Erre a Hajógyári-sziget elmúlt harminc éve alapján nem érdemes nagy tételben előre fogadni, de most nagyon úgy néz ki, hogy állami könnyűzenei központ: Demeter Szilárd miniszteri biztos, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója és a Petőfi Könnyűzenei Központ vezetője egy kormánydöntés révén megkapta hasznosításra a hajógyár területét és az óbudai Zichy-kastélyt is, sőt felmerült az A38 ide költöztetése is, az öbölbe. A most tudható tervek szerint a popkulturális központ részeként lesz az Óbudai-szigeten 3000 fős rendezvényhelyszín, rockmúzeum, próbatermek és közösségi terek is, és talán új híd is Óbuda és az ő szigete, a hajógyár nélküli Hajógyári között.
