Mikor kezdődött a kapcsolatod a Múzeummal?
2000-ben jöttem ide, ahogy befejeztem az egyetemet. Korábban is dolgoztam itt: elsősorban Zsidi Paula ásatásain, egy korábbi feltárás anyagából írtam a szakdolgozatomat, már a diplomaírás közben is itt dolgoztam, és ez így is maradt. Római kori városszerkezet, várostörténet, ipar, kereskedelem – ezek a témakörök érdekelnek, ezekről publikálok, a doktorimat is ebből írtam. Elsősorban a római kor régészete, az ásatások, az ezzel kapcsolatos leletek feldolgozása az, ami tudományosan közel áll hozzám, de mindjárt a legelején nyilvánvaló volt, hogy egy múzeum nem csak erről szól.
A korábbi vezetők is tudták ezt, és minden szempontból magas szinten irányították az intézményt. Gondolok itt Póczy Klárára vagy Zsidi Paulára, akik nagyon jó kutatók voltak, és ezzel együtt jól tudtak kommunikálni a látogatókkal is. Így nekünk is természetes volt, hogy nemcsak tudományos munkát végzünk, hanem az ezzel kapcsolatos ismeretterjesztő, tudásátadó feladatokat is ellátjuk. Már a kezdetek kezdetén bekapcsolódtam a tárlatvezetésekbe, és lassan megtanultam, hogy egészen másképp kell a látogatókkal és a tudományos világban kommunikálni.
Ha más témáról lenne szó, azt mondanám, hogy kevesebb latin kifejezést kell használni, de itt…
Az ember próbál közérthetően magyarázni, olyan párhuzamokat és analógiákat hozni, hogy megértse az átlagember, de ez nem jelenti azt, hogy nem bújtatunk el benne latin kifejezéseket – pontosan azért, mert ennek van egy oktatási funkciója is. Amikor azt mondom, hogy egy római kori piac – aminek szép latin neve, macellum ismerős lehet az olvasónak, mert legutóbb az Anzikszban pont erről írtam –, az ókor bevásárló központja, akkor az azért hasznos, mert ez így megragad a látogatókban. Tehát érdemes a mai korral olyan párhuzamokat találni, amik segítik azt, hogy a tőlünk viszonylag távol lévő kultúrát is megértsék és befogadják. Összességében a múzeum tudásátadó funkciójával könnyen tudok azonosulni, mind a mai napig sok tárlatvezetést vállalok.
A pandémia elején azt láttuk, hogy belekezdtél egy videós bejelentkezés-sorozatba. Mik a tapasztalatok? Érdemes folytatni, szerves részévé válik a múzeum működésének a járvány elmúltával is?
Szerintem ez egy nagyon jó kezdeményezés volt, nemcsak én voltam benne, hanem több régész, közművelődési kolléga is csinált hasonló jellegű videókat. Arra jöttünk rá, hogy pótolnunk kell azt a személyes jelenlétet, ami a pandémia miatt megszűnt. Ezek jellemzően ásatási bejelentkezések voltak: miközben a múzeum megítélése nagyon pozitív, amit sikerült hosszú, szívós munkával elérni, addig a régészeti ásatásokról még mindig az a többségi vélemény, hogy ez felesleges úri passzió, csak hátráltatják az építkezéseket.
Mit adnak nekünk a rómaiak? Szándékosan jelen időbe tettem a klasszikus, Brian életéből származó kérdést: mi az értelme foglalkozni a rómaiakkal ma, 2022-ben?
Képesek voltak nemcsak a Földközi-tenger medencéjét, hanem gyakorlatilag szinte egész Európát egy államba szervezni. Egészen elképesztő képességük, amiből ma is tanulhatunk: következetesen és profin tudtak szervezni. Fontos, hogy az a fajta technikai felkészültség és a közigazgatás profi megszervezése, ami jellemezte őket, ne merüljön feledésbe. Beszélhetünk a jogrendjükről, ami a mai napig alapja az európai jogrendnek. A városi kultúra kialakulása, a városszerkezet, a városépítési elvek kialakulása Európában a nevükhöz fűződik. Amikor ezeket kutatjuk, akkor egyrészt a társtudományoknak is adunk információt, tudást, másrészt a városi ember, az állampolgár tudatosabb gondolkodásához, identitásához is hozzájárulhatunk.
Amikor ránézünk a római romokra, akkor többnyire a fehér, lepusztult követ látjuk. Amikor te ránézel, nemcsak ezt látod, hanem felépül a fejedben, hogyan nézett ki, mi miért van a helyén: a muzeológusok, tárlatvezetők abban segítenek a látogatóknak, hogy nekik is kialakuljon egy kép, ami több, mint a fehér romok. El lehet egyáltalán valahogy mondani, hogyan nézett ki ez a város?
Pontosan ez a feladata a múzeumnak és a közönségkapcsolati munkatársaknak, hogy azt, amit romnak lát a látogató, esetleg egy értelmezhetetlen labirintusnak, mi élővé tudjuk változtatni számukra.
Minden vezetésen az első kérdések egyike szokott lenni, hogy miért nem építünk vissza, miért nem rekonstruálunk jobban.
A legegyszerűbb válasz az, hogy nehéz visszaépíteni valamit, amiből csak ennyi van, hiszen azt sem tudjuk néha, hol az ajtó, nemhogy az ablak, vagy egyáltalán meddig tart egy ház. A rómaiak háromszáz éven át össze-vissza építették, átépítették, összevonták, szétszedték az épületeiket; ahhoz, hogy pontosan meg lehessen határozni, hogy egy ház meddig tart, milyen fázisai vannak, hogyan nézett ki, egy-egy házra öt-tíz évet rá kéne szánni az életünkből, ami sajnos nem kivitelezhető. Az is probléma, hogy mivel egy házat sokszor átépítettek, el kéne tudni dönteni, melyik verziót akarjuk ebből bemutatni. Vagy csináljunk egy olyan kevercset, ami soha nem is létezett? Nem mindegy, hogy egy területnek a római kor kezdeti időszakának megfelelő állapotát mutatjuk be, vagy a végét, mert a kettő között nagy különbség van.
Van még egy bökkenő: azoknak a házaknak, amiknek csak a romjait látjuk, soha nem is voltak teljesen kőből. Sok esetben csak a lábazatok készültek kőből, a felmenő falaik vályogtéglából voltak, amit festettek, tehát nem nagyon lehetett azt látni, hogy miből vannak. Ezek többnyire egyszerű sátortetős, kicsi ablakkal ellátott épületek.
Azért – felismerve a látogatói igényt és hogy érzékeltetni tudjuk ezt az összetett problémát – próbálunk több mindent rekonstruálni, egyrészt fizikálisan pár épületet a romkertben, például a Festőházunk is ilyen, másrészt virtuálisan. De nem áll szándékunkban visszaépíteni az egész várost, mert ha felépítünk valamit, ott egyrészt soha többé nem tudunk kutatni, másrészt olyasvalamit építenénk, ami jó eséllyel abban a formában sohasem létezett. Márpedig mi rendszeresen ásunk újra épületeket és nagyon érdekes dolgokat szoktunk találni, sok új információval gazdagítva tudásunkat Aquincumról. Magam például ástam már két kolléga után ugyanazt a területet a polgárváros területén, az egyik kolléga a XIX. század végén, a másik 1944-ben, én pedig 2004-ben. És noha mindkét elődöm a maga korában nagyon profinak számított, jómagam sokkal több új információt nyerhettem abból a néhány helyiségből: nem azért, mert ők kevésbé felkészültek, vagy ügyetlenebbek lettek volna, hanem mert egész más módszerekkel dolgozunk. Ha ide most felépítünk valamit, akkor a jövő generáció nem fog tudni hozzányúlni, pedig lehet, nálunk sokkal okosabb, felkészültebb régészek lesznek, lehet, hogy már 10-15 év múlva – tehát a kutatás számára is nyitva kell hagyni ezeket a részeket. Ezek a romok nem a saját tulajdonunk, hanem közös kulturális örökségünk, nem megújuló energiaforrás. Amire lehetőség szerint úgy kell vigyáznunk, hogy úgy adjuk tovább, ahogyan megkaptuk. Azért jók a virtuális rekonstrukciók, mert azokat lehet változtatni az új kutatási eredmények alapján.
Egyre több rendezvény lesz és élményszerű bemutatás, ami élővé teszi azokat a tárgyakat és városrészeket, ahol vagyunk, erre mindenképp lehet számítani, ahogy a virtuális rekonstrukciók előtérbe kerülésére is. Anyagi és más okokból ez utóbbi a legegyszerűbb módszer, és nem is annyira kihelyezett képernyők formájában, inkább saját telefonon vagy a bejáratnál kapott kis tableten egy applikáción: amit kint romként lát, azt látja felépítve. Az az applikáció, amit a mostani pályázat keretében fejlesztettünk a Kórház utcára és a Nagyszombat utcai amfiteátrumra, már ezt a tendenciát mutatja.
A mai világban ötven évbe több társadalmi és építészeti stílusváltás is belefér. A rómaiaknál a technika nem változott ilyen gyorsan, de ötven év még ott is elképesztő változásokat hozott, például közben volt egy háború…
Volt, hogy komplett táborokat helyeztek át. A Flórián téri katonai tábor, ami nagyjából az I. század legvégétől a III. század végéig ugyanazon a helyen állt, azért egy picit mindig mozgott. Először fa-földkonstrukciós tábor volt, nem kőből építették fel, aztán az egészet eltolták, más formája lett, elkezdtek bele barakkokat építeni, de ezeket már kő alapokon, és állandóan átalakították. Például a Kórház utcai kapu sokkal későbbi korszakát mutatja be a tábornak, mint a Flórián tér többi része. Aztán az egész tábort úgy, ahogy van, elhagyták és kiköltöztek a Duna-partra, és a Szentlélek tér környékére felhúztak egy másik tábort, amiből persze semmit nem látunk, mert föld alatt van az egész, mindössze az Aquincum Hotel parkolójában láthatjuk bemutatva a déli erődfal egy szakaszát.
Később ezt a korábbi tábort, amit majdnem háromszáz évig használtak, meghagyták hátországnak. Ami most a Fürdőmúzeum, eredetileg a tábor nagyobbik fürdője volt. De miután innen a tábor kiköltöziött a Duna-partra, a hátramaradt fürdőt átépítették, és valószínűleg palotaként működött tovább, mert közben a szigeti helytartói palotából kiköltöztették a helytartót az állandó áradások miatt.
Az Aquincumi múzeum működésének kiemelt időszaka a Florália ünnep. Hogy alakult ez így? Mennyire kreált vagy mennyire létező hagyományhoz kötődik?
A rómaiaknak folyamatosan voltak ünnepei, gyakorlatilag az év teljes időszakában a különböző, főként a mezőgazdasági tevékenységekhez kapcsolódó ünnepeket tartották, illetve a különböző harci cselekmények, a kürtök megtisztításától az első hadüzenet küldésén át a háborúk lezárásáig mindent meg lehetett ünnepelni, és mindent meg is ünnepeltek. Sok vallási ünnep is volt, természetesen a megannyi istennek és istennőnek szentelve. Az, hogy Aquincumban a Florália lett híres, annak több oka van. A múzeum több mint harminc évvel ezelőtt indította el, teljesen egyedülálló módon azt a kezdeményezést, hogy érdemes visszahozni az eredeti római ünnepköröket. A múzeum szerette volna a hétköznapi római életet is bemutatni, ehhez az ünnepek erős segítségnek bizonyultak. Ennek köszönhetően került előtérbe a Florália is, ez egy látványos tavaszünnep volt a rómaiaknál játékokkal, felvonulásokkal, ami több napig is eltartott. Ez az, ami nálunk összefüggött minden évben a múzeumi évad nyitányával, mert a múzeum télen zárva volt. Mi mindig arra törekedtünk és egyre szigorúbban törekszünk ma is arra, hogy ez ne valami búcsú vagy kommersz fesztivál, hanem kimondottan a római korra koncentráló, témakörhöz kapcsolódó eseményeket bemutató rendezvény legyen. Nálunk nincs mézeskalács szív, meg kakasos nyalóka, igyekszünk autentikusak lenni.
Azért gatyát fel lehet venni a tóga alá?
Azt azért fel lehet, de tóga, vagy tunica legyen. Az autentikussághoz tartoznak az áldozati szertartások, a hagyományőrzők jelentős és komoly részvétele a munkában, az általuk szervezett gladiátorjátékok, katonai felvonulások. A Florália mára nemzetközi hírű fesztivállá nőtte ki magát, sok külföldi látogatót is vonz, akik kifejezetten ezért jönnek Aquincumba. A Florália sikerén felbuzdulva más római és helyi ünnepet is bekapcsoltunk a múzeumi működésbe: a téli napfordulóhoz kapcsolódó Saturnáliát, vagy a Samhaint, a kelta halloween megünneplését, korábban a Vinaliát, a római borünnepet. Élmény, élvezet és tudásátadás kapcsolódik őssze az ókori ünnepek felelevenítésekor, és pont ezt szeretnénk elérni Aquincumban.
Azt gyanítom, hogy a múzeummal szemben, a Szentendrei út túloldalán, ahol most az a susnyás van, ott is lennének romok, ott folytatódna a város.
A Szentendrei út, ami többé-kevésbé a római úton fut, nagyjából felezi a várost: a másik oldalon is voltak már feltárások, sok talajradaros felmérést végeztünk. Pontosan tudjuk, hol vannak az utcák, az épületek, a városfal, ismert a másik oldal is. Hogy azt mikor lehet feltárni, vagy bevonni a múzeumi tevékenységbe, az jó kérdés, nyilván azt is a régészeti park részévé lehetne tenni, de nem látom realitását annak, hogy a következő 20-30 évben ebből bármi megvalósuljon.
Több javaslattal is éltem – eddig nem nagyon talált meghallgatásra –, így például azzal, hogy nagyon jó közparkot is lehetne csinálni ott: egy olyan tematikus parkot, amelyben kirajzolható a római utak, utcák útvonala, kihelyezhetők a környékre magyarázó táblák, hogy mi minden van a lábunk alatt.
Az utóbbi évtizedekben három női igazgatója volt ennek az intézménynek. Szerinted ez meglátszik?
Nem vagyok feminista, nem hiszem, hogy ezen múlik bármi is. Voltak ennek a múzeumnak férfi vezetői is, akik tényleg életüket és vérüket adták Aquincumért. Kuzsinszky Bálint gründolta össze egyáltalán a múzeumot, ha ő nincs, akkor ma nincs a fővárosnak önálló régészeti múzeuma. Ő kellett ahhoz is, hogy az Aquincumi Múzeum egyáltalán megépüljön. Kétségtelen, hogy az utóbbi időszakban sokkal több női régész van a szakmában, mint férfi.
Inkább arról tudok beszélni, hogy milyen jó csapata van a múzeumnak, és ez mennyire inspiráló közeg tud lenni. Mondok egy példát: van egy villanyszerelőnk, aki annyira szívügyének érzi a múzeumot, hogy kitalálta és meg is valósította, hogyan tudnánk a római lakóházban műtüzet rekonstruálni, hogy az profi legyen. Senki nem kérte erre, teljesen magától találta ki, és tele van további ötletekkel. De ez vonatkozik a régész kollégákra is, meg a közönségszolgálati munkatársakra is, mindig jönnek az ötleteikkel, nyilván ezeket mindig megbeszéljük, de nekem nem kell nógatni őket. Arra is büszke vagyok, hogy az ötletgazdagság nem megy a profi munka rovására, ugyanakkor szervezésben is nagyon jók vagyunk. Lehet, hogy tényleg tanultunk valamit a rómaiaktól?
