– Szerinted ez elég lesz? – mutatta Horgas a tenyerét. 

– Elégnek kell lennie – mondta Cövek, és zsebre vágta a pénzt.

Megfordult, hogy induljon a kert irányába, de majdnem átesett Kiseszteren, aki akkor ért oda a faluból. 

– Eredj innen, mondtuk, hogy menj haza. Ez nem lányoknak való.

Kiseszter azonban nem mozdult. Némán nézett a két fiúra, miközben zihálva vette a levegőt. Cövek megvonta a vállát, és elindult a kertkapuhoz. Horgas megvetően nézett a lányra, és meglökte a vállát, miközben elhaladt mellette. Elégedetten vigyorgott, ahogy Kiseszter megtántorodott. 

Cövek lenyomta a kilincset. Sírva, nyikorogva nyílt ki a rozsdás kertkapu. Mintha fájna neki minden mozdulat. Meg is kellett emelni, hogy ne akadjon be a földbe. 

Az öreg az egyik ágyásnál ültetett. Felemelte a fejét a hangra, ledobta az ásót, és az egyetlen ép kezével már nyúlt is a puskájáért. A mozdulat szinte automatikussá vált benne, amióta három éve kitört a háború, és elszaporodtak a lopások a faluban. Volt, hogy hetekig üresen álltak a polcok a kisboltban, háztáji is egyre kevesebb akadt. Hol a szomszédok éhes gyerekei, hol a saját katonáik tizedelték a készleteket, ha már végképp nem volt mit enni.

– Mit akartok? Innen nem visztek el több tyúkot!

Mindkét fiú a magasba emelte a kezét. 

– Nem akarunk rosszat, most tényleg nem! – kiáltott oda Cövek. 

– Akkor?

– Egy szilvafát szeretnénk – válaszolta Cövek, és óvatosan a zsebébe nyúlt az egyik kezével, hogy elővegye a pénzt.

Az öreg azonban a puskával az ég felé lőtt. Remegett körülöttük a levegő. A fiúk megtorpantak. Kiseszter megdermedt a kapuban. Madarak röppentek fel az ágakról, de aztán egy-két fával arrébb újra leszálltak. Megszokták már az efféle zajokat. 

– Ültetni akarunk, Samu bácsi, a Csendes-völgyben. Ott, ahol Kistóni meghalt. Nézze, itt a pénz – mondta Cövek, és óvatosan közelebb ment az öreghez, aki gyanakodva nézte a felé nyújtott tenyeret.

– Ebből még egy tízes hiányzik – mondta ridegen.

A két fiú egymásra nézett. Turkáltak a zsebükben, de nem találtak több pénzt. 

– Tessék, így már elég lesz – szólalt meg ekkor Kiseszter, és odaadta a tízest az öregnek.

Az öreg kelletlenül elvette a pénzt, és bicegve elment hátra az udvarba. Nemsokára egy szilvafa-csemetével a kezében jött vissza, lerakta a gyerekek elé.

– És most ne is lássalak benneteket.

A fiúk felkapták a csemetét, és nyomukban Kiseszterrel elindultak kifelé. Hagyták, hadd somfordáljon utánuk. A kapu elől még az ásókat is vinni kellett. Kiseszter lett a fegyverhordozójuk. A hóna alá vett egy-egy ásót, amik, mint a szuronyok meredtek előre.

Félórát gyalogoltak ahhoz a kis halomhoz, ami a Csendes-völgyben domborodott. Szakadt róluk az izzadság a forró júniusi napon. Lihegve ültek le egy bokor gyér árnyékába, amikor megérkeztek. Horgas elővette a kulacsát, mohón meghúzta. 

– Csak keveset, kell a fának is – figyelmeztette Cövek, majd a sírra nézett. 

Kistóninak volt egy szilvafája a kertjük végében, a három fiú sokat ücsörgött alatta, ha valami felzaklatta őket vagy ha csak pihenni akartak. Cövek, Horgas és ő, elválaszthatatlanok voltak kiskoruk óta. A fiúk azt akarták, hogy szilvafa vigyázzon Kistónira itt is.

Pár perc szusszanás után nekiláttak az ásásnak. 

– Te majd berakod a gödörbe – mondta Kiseszternek Cövek. 

A lány készségesen bólogatott.

Kemény volt a föld, tele sziklákkal, gyökerekkel. Nehezen haladtak. Horgas nagyokat nyögött, szentségelt, aztán dühében földhöz vágta az ásót. 

– Ez nem megy.

Kiseszter felkapta, és olyan lendülettel kezdett neki a munkának, mintha az élete múlna rajta. És talán így is volt. Amióta az ikertestvérét tüdőn lőtték, időről időre éles fájdalmat érzett a mellkasában. Volt, hogy levegőt sem kapott, de ez most még a levegővételnél is fontosabb volt. Abban bízott, talán most megbocsát neki a bátyja, amiért aznap ő jött ki Kiseszter helyett rőzsét gyűjteni a Csendes-völgybe. Az erdőből kezdtek rájuk lőni a portyázó katonák. Mire a család órákkal később odaért, Kistóni már nem élt.

– Ti mit csináltok itt? Ez műveleti terület – szólalt meg egyszer csak egy rekedt hang a hátuk mögött.

A gyerekek megfordultak. Két járőröző katona volt, a sajátjaik. Puskájukkal az ásók felé böktek. Cövek hiába magyarázta, miért jöttek.

– Többet meg ne lássunk itt benneteket – mondták, és visszazavarták a gyerekeket a faluba.

Fél óra múlva újra az öreg kapuja előtt ácsorogtak. 

– Mi lenne, ha éjjel mennénk? – kérdezte Cövek, mielőtt beléptek a kertbe.

– És ha felkoncolnak? Inkább vegyünk abból a pénzből húst a Kistóni anyjának – mondta Horgas.

– Mégis hol? – meredt rá Cövek.

Benyitottak a kapun. Az öreg gúnyos mosolyra húzta a száját, amikor meglátta a palántát a kezükben.

– A munka már büdös volt, ugye? – nevetett. 

De egyre sötétebb lett a képe, amikor meghallotta, mi történt. Lerakta az ásóját, és ismét hátrament az udvarra. Riadt kotkodácsolás ütötte meg a gyerekek fülét, aztán egy csattanás hallatszott, majd síri csend. Végül az öreg egy zsákkal a kezében jelent meg.

– Gyertek – mondta, és elindult velük. – Ezt csinálták velem is, amikor a Mamától akartam búcsúzni. Oda se akartak engedni a sírhoz, de én átszakítottam a kordont. 

Útközben a gyerekek lopva nézték a zsákot, amin egyre nagyobb foltban ütött át a vér.

Nemsokára megálltak az őrállomáson. Mint ledobott gránátok, katonák hevertek mindenfelé a fűben. Cigarettáztak vagy szuszogtak az árnyékban. Sokukat ismerték, mert a falubeliek közül többen kaptak behívót. Mégis újabb és újabb emberekre volt szükség. 

Az öreg felment az őrállomás lépcsőjén kezében a zsákkal. Katona állta el az útját.

– Samu bácsi, nem lehet csak így.

– Ne szórakozz velem, fiam. Vagy talán a másik karomat is meglövitek majd? – válaszolta az öreg, és arrébb tolta az egyenruhást. 

Benyitott az ajtón. Csak néhány percig volt bent, azután az őrnaggyal együtt lépett ki a tornácra, akinek a kezében már ott himbálózott a tyúkvértől átázott zsák. 

– Jövő hétre szerzek majd többet is – mondta Samu bácsi az őrnagynak, aki elégedetten összecsapta a bokáját az öreg előtt, majd odaszólt a két katonának. 

– Vigyázzatok rájuk – adta ki a parancsot.

Az öreg intett a fűben ücsörgő három gyereknek. 

– De Samu bácsi, nincs is több csirkéd – jegyezte meg Kiseszter halkan.

Az öreg elmosolyodott, és megsimogatta a fejét. A kislány nyelt egy nagyot, majd megfogta az öreg kezét. Szavak nélkül is értették egymást. 

Komótosan indultak el a katonákkal együtt a Csendes-völgy felé.