A város peremén, sőt azon túl, a hegyoldalon, ahol virágok nevét viselik a régi utcák, pár éve markológépek tépték ki a fákat az üres telkeken. Ma, az új, csenevész csemetéket illegálisan fúrt kutakból itatják a luxusházak kertjében. A teraszokon jakuzzi, az üveg korlátok mögül egymás duzzadtra pumpált szájába bámulnak az asszonyok. Arrafelé mindig csend van, a kutyák kicsik és csak a szobában ugatnak, villanyautók bukdácsolnak a forgalomlassító buckákon, és légpárnás cipőben kocognak szikár, atlétás alakok a járdán. Az ember azt gondolná, hogy mindennap, kicsivel nyolc után, Truman Burbank lép ki valamelyik ajtón:
A kaptató túloldalán mintha másik világba tévedne az arra járó. Épp csak átjut az úton, máris leteperi az a jófajta magyar eklektika, amelynek rendetlensége szinte üdítően hat az erőltetett letisztultság után. Kidőlt-bedőlt kerítések, várkastélyhoz illő kőfalak és rozsdás vasrácsok váltják egymást az elhagyatott kertek, szellemviskók, kétszintes hodályok előtt. Van itt minden: madáretető, zászlófüzér, absztrakt kép a málló vakolaton, elburjánzó kökénybokrok és gonddal metszett rózsák, medence, szerelőakna, régi roncsok és új terepjárók – a környék mint egy elhagyott, régi búcsú – az ember nem győz nézelődni, csodálkozni. S egy váratlan pillanatban a múltjába réved, ahogy meglát egy gyümölcsfa alatt felejtett kék bádogkannát. Épp ilyen volt a nagyanyámnak… Kicsivel odébb a fantáziám kap szárnyra egy takaros, lakatlan házikó láttán. Mit lehetne kihozni ebből a falat kis tanyából? Még menthető.
A keresztút előtt fehér, lapostetős ház áll, modern minimál, mintha csak véletlenül pottyant volna a szedett-vedett építmények közé. Mellette kavicsos út visz fel az erdőbe. Nem veszem arra az irányt, megyek tovább egyenesen. Pár lépés, és újra meg kell állnom, de ezúttal csak lopva lesek be a kerítésen, remélve, hogy észrevétlen maradok. Szégyellném, ha meglátnának. Ketten ülnek a teraszon. Ki tudja, mióta… Talán negyven éve. Két ősz fejecske. A néni ölében horgolt pléd, jóllehet, tombol még az aszályos nyár. Esteledik. A férfi a kertnek háttal a felesége felé fordul, kezében újság. Az asztalon színes terítő. Náluk ugyancsak üvegbetét díszíti a korlátot, de itt még az is régi, sárga edzett üveg, gyerekkorom mintás ajtóbetéteit idézi. Az előtető fölött hullámos fedél, a kerítés pedig, ahogy a fémkorlát is, piros-sárga.
Hozzád igyekszem. A semmi közepére. Még az utca végén is a házaspár jár az eszemben, talán együtt ültették valamikor a hatalmas diófát, a lombja ráborul a kertre. A dióhoz szőlő is lesz, hacsak el nem viszi ez a forró nyár. Megélhettek már ezer fagyot is együtt…
Valamikor egy kávé mellett egy idősebb nő mondta, csak úgy mellékesen, hogy ha csak a férje van otthon és nem várnak senkit, akkor is rendesen felöltözik, ne legyen traca. Életemben nem hallottam azelőtt ezt a szót, s bár nem voltam biztos benne, hogy létezik, értettem. Eszembe jut most, rákeresek, és van ilyen kifejezés. Jelentése: rendezetlen öltözet. Hozzád igyekszem a semmi közepére. Ahol csak te vagy. Lassan eloson velünk egy év. Csendben, mint a buckán lopakodó villanyautó. Nemrég láttalak tracán, s ha lehet fokozni, azt hiszem, te szupertraca voltál. A tűző napon egy hülye sapkával a fejeden, koszos gatyában dolgoztál a kertben. Szállt a fűrészpor. Akkor is sírtam egy kicsit titokban. Utoljára apám körül láttam felhőt fából.
Hozzád igyekszem. Este kiülünk a teraszra. Azt sem bánom, ha megöregszem, mire odaérek.
