A szarkofág mint temetkezési forma egyiptomi előzmények után az etruszkok és a görögök körében már évszázadokkal a római használat előtt meghonosodott: a tehetősebb rómaiak a köztársaság korában és a korai császárkorban – különösen a mediterrán térségben – elsősorban díszes urnákba és síroltárokhoz helyezték szeretteik hamvait. Aquincumban és környékén az ún. szarkofágos temetkezés – ahogy egyébként a Birodalom más területein is – a Kr.u. 2. században jelent meg és a 4. században is előfordult, igaz, akkor már általában korábbi kőkoporsókat hasznosítottak újra. A jellemzően téglatest alakúra kifaragott láda tetejét a legtöbb esetben stilizált, tetőcserepekkel fedett sátortető formára faragták ki, gyakran még a tetőzáró díszeket, az ún. akroterionokat is megjelenítették rajta. Környékünkön (Aquincum és közvetlen környezete) a szarkofágok budakalászi mészkőből készültek, amely viszonylag könnyen faragható kőzet volt, és nagy mennyiségben állt rendelkezésre. Méreteik változóak voltak, az elhunyt testmagasságához igazítva.
Az aquincumi ládák egy része díszítetlen volt, más esetben pedig kialakították ugyan a feliratos mezőt, de az valamilyen okból (gyorsan volt rá szükség?) üresen maradt. Sok esetben azonban díszesen faragott példányokkal is találkozunk: a ládáknak jellemzően az egyik hosszanti (és esetleg a két rövidebb) oldalát díszítették faragással, középen az elhunyt életrajzi adatait tüntették fel latin nyelven (név, életkor, esetleg származási hely, katonaviselt férfiak esetében szolgálat ideje, beosztása, illetve a síremléket készíttető családtagok, örökösök nevei). A nem ritkán verses formában, díszes keretben felvésett sírfelirat két oldalán fülkeszerű kialakítással mitológiai alakokat (pl. Cautes-Cautopates), vagy az elhunytat és családtagjait faragta ki a művész (pl. férj-feleség, gyermek). A faragványokat, valamint a feliratot is stukkóval vonták be, a betűket vörös színnel, míg az alakokat színes festékkel díszítették. Cél a látványos, dekoratív síremlék készítése volt, hiszen a szarkofágokat – különösen a római császárkor korábbi szakaszaiban – elsősorban forgalmas közlekedési útvonalak mentén kialakított temetőkben, ún. sírutcákban helyezték el oly módon, hogy az ott közlekedők is megcsodálhassák őket. A nem ritkán valóban feltűnő szarkofágok természetesen magukra vonták a sírrablók figyelmét is, akik már a római uralom idején is előszeretettel fosztogatták a koporsókat, ezért a Kr.u. 3.század közepe után egyre gyakrabban ásták be a talajba a kő ládákat, megpróbálva elrejteni őket a fosztogatók elől. Sok esetben azonban így sem alhatták örök álmukat az eltemetettek: a későbbi korszakokban változatlanul sokszor fordult elő sírrablás. És miért volt érdemes kirabolni ezeket a síremlékeket? Az eredendően gondosan – mészhabarccsal, esetleg ólommal is – hermetikusan lezárt kő ládákba a legtöbbször halotti lepelbe csavarva helyezték az elhunytat, a fejnél még párnarészt is kialakított számukra a kőfaragó. Számos értékes viseleti (pl. ékszerek, övek), személyes (pl. nőknél kozmetikai eszközök, ékszeres doboz) és a túlvilági útra szánt tárgyakat (pénzérmék, mécses, illatszeres üvegek) helyeztek melléjük a sírba, étel- és italtároló-edények kíséretében. Útravalóul gyümölcsök és virágkoszorú/csokor is kerülhetett az elhunyt mellé. A különböző korokban elkövetett sírrablások miatt a modern régészeti feltárások során sajnos ma már csak elvétve lehet érintetlen szarkofágtemetkezésre bukkanni, ami annál is sajnálatosabb, mivel – a feliratos sírköveken kívül – csak így lehet(ne) név szerint is azonosítani a város egykori lakóit.
Az aquincumi településegyüttes szinte minden temetőjéből ismerünk szarkofág-temetkezéseket: a polgárvároshoz tartozó ún. keleti temetőből (Gázgyár területe), az óbudai vasútállomás alatt és környékén megtalált ún. Aranyhegyi-patak menti temetőből, de számos példány került elő a katonaváros nyugati szegélyén haladó római utat, a mai Bécsi utat szegélyező nekropoliszból, vagy a katonaváros és a polgárváros között húzódó kaszásdűlői-filatorigáti területről, vagy éppen a budai hegyoldalon sorakozó villákhoz tartozó temetőkből is. Sok esetben másodlagosan felhasznált állapotban, akár későbbi épületekbe beépítve, vagy összetört állapotban lelünk rájuk.
Az egyik első – pontosan dokumentált – lelet 1752-ből származik, amikor egy érintetlen, 20 darab tárgyat tartalmazó koporsó került elő Budán, a mai Pasaréti úton. A bronz- és agyagedényeket, mécsest, illetve talán egy bronzveretes ládikát és viseleti tárgyakat (gyűrű, fülbevaló, nyakék) tartalmazó temetkezés a Kr.u. 3. század közepére volt keltezhető a mellékletek és a szintén a sírból előkerült érem alapján. A leírásból és rajzról ismert szarkofág minden bizonnyal egy tehetős római hölgy sírja volt, akit a budai hegyekben lévő villája környezetében temethettek el hozzátartozói. A gazdag sírlelet aztán Grassalkovich Antal gróf révén a császári családhoz került, először Pozsonyba, majd Bécsbe, mai őrzési helye sajnos ismeretlen.
Egy másik római kori szarkofág híre Rudolf trónörökös 1869-es aquincumi látogatása kapcsán kapott szélesebb nyilvánosságot: a történelem iránt élénken érdeklődő herceg egy, még 1814-ben kiásott, díszesen faragott és több érmet, mécsest és korsókat tartalmazó kőládát kívánt megtekinteni, amelyet azóta egy óbudai lakos udvarán mész tárolására használtak… A látogatás eredeményeképpen a szarkofág a Magyart Nemzeti Múzeumba került.
Az előkerülésekor már kifosztott, üres láda egyszerű, díszítetlen kialakítású, teteje is hiányzik. A verses feliratáról és annak tartalmáról híressé vált szarkofág ma az Aquincumi Múzeumban látható:
„Nyugszik e sírba bezárva a kedves, drága Sabina./ Mestere volt a zenének, a férje se győzte le ebben./ Hangja vidáman szállt, szépen pengette a lantot./ Hirtelen elnémult. Háromszor tíz nyara volt csak,/ öttel, jaj, kevesebb, ám három hónapot élt még/ s kétszer hét napot is. Mikor itt vízorgona sípján/ jókedvvel muzsikált, népünk hogy imádta e művészt!/ Légy boldog, ha elolvasod ezt, s tartson meg az isten,/ és zengjed kegyesen Aelia Sabina nevét! — Titus Aelius Justus hydraularius (víziorgonás) a II. legio adiutrix tiszteletdíjas katonája állíttatta a feleségnek” (Adamik Tamás ford.)
A szöveg szerint a 25 évesen elhunyt művésznő, aki a legio II adiutrix fizetett orgonistájának, T. Aelius Iustusnak volt a felesége, remekül játszott orgonán. A szintén a múzeumban őrzött és a polgárvárosból előkerült páratlan állapotú, római kori víziorgona kapcsán adódik a feltételezés, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz, de sajnos nincs bizonyíték arra hogy a hölgy pont ezen az orgonán játszott volna. Valószínűbb, hogy mivel ez a hangszertípus a maga korában népszerű lehetett, kis mérete és hordozható jellege emiatt elterjedt zeneszerszám volt, vélhetően több is létezett belőle Aquincumban is.
A szarkofágok – jellegüknél fogva (ti. hermetikusan lezárható kőládákról van szó) – elvileg alkalmasak arra, hogy bennük az elhunyt és a mellé helyezett tárgyak sértetlenül vészeljék át az évezredeket. Ritka alkalom, hogy a régészek fosztogatástól megkímélt sírra bukkanjanak. Ilyen eset szarkofágos temetkezések esetén is előfordul, így történhetett, hogy 1962-ben a mai Jablonka út vonalában egy sértetlen, lezárt szarkofágra bukkantak az Aquincumi Múzeum munkatársai, Póczy Klára régész vezetésével. A sírban – a jól lezárt kőládában kialakult mikroklíma, valamint az elhunyt testén és többrétegű ruházatán alkalmazott tartósítási eljárások miatt (gyanta, sók és szurok) – egy hölgy mumifikálódott váza feküdt. A mellé helyezett viseleti tárgyak (csontból és üvegpasztából készült ékszerek, bőr papucs, ládika) alapján a temetésre a Kr.u. 4. században kerülhetett sor. A különleges állapotban megmaradt sírban aranyozott parafa papucs és egy festett, az egyiptomi múmiaportrékat idéző férfiportrét ábrázoló falap, gyümölcsmagok (őszibarack, cseresznye), sőt virágok (rózsakoszorú) is voltak. Az elmúlt, több mint 100 év alatt az aquincumi kutatások során eddig összesen öt ún. múmiasír került elő, amelyek mindegyike a Kr.u. 4. század első felére volt keltezhető és mindegyikük női sír volt.
Néhány évvel ezelőtt előkerült még egy – talán hatodik múmiasírként is értékelhető – különleges szarkofág-temetkezés az Aranyhegyen: a hermetikusan lezárt sírban Polgár-Nyerges Anita régész két, különböző időpontokban eltemetett nő maradványait találta színes, sőt aranyszállal is átszőtt textíliákban, ékszerekkel, érmékkel, mécsessel, üvegedénnyel, sőt, egyikükhöz még egy miniatűr vas szerszámokból álló készlet is tartozott. A temetkezés szintén a Kr.u. 4. századra volt datálható, a DNS-vizsgálatok szerint pedig egyikük kelet-közép európai, míg a másik inkább délnyugat-európai génállománnyal rendelkezett.
Nem kevésbé érdekes az a közelmúltban a Bécsi úton egy építkezéshez kapcsolódó régészeti feltárás során előkerült szarkofág sem, amely mérete – és főként felirata szerint is – eredetileg az 5 évesen és 5 hónaposan elhunyt kisfiú, Popilius Dignus földi maradványait rejtette, akinek síremlékét anyja, Aurelia Felicissima készítette. A kisméretű láda a római korban a Bécsi út előzményeként itt futó főútvonal mellett állt, díszes oldalával az út felé fordulva.
Az ábrázolások külön érdekessége, hogy szerencsés módon színes festéknyomok is maradtak az alakok ruharedőiben, az alakok mögötti fülkékben, valamint a felirat betűin, ami egyértelműen utal arra, hogy a faragványokat és a feliratot festették is. Sajnos magát a szarkofágot kollégánk, Fodor Fanni már kifosztva találta, ugyanakkor a ládából előkerült embercsont-maradványokról kiderült, hogy a szarkofágban eredetileg valóban feküdt egy 5-6 év közötti kisgyermek (ő lehetett Popilius Dignus), ugyanakkor egy 2-3 év körüli gyermek és néhány felnőtt emberhez köthető csonttöredék is előkerült innen, ami azt jelzi, hogy a ládába később más személyeket is beletemettek.
A fenti példákból is látható: a szarkofág, mint a római kor egyik legjellegzetesebb temetkezés típusa rengeteg érdekes adattal szolgálhat az aquincumi lakosok életéről-haláláról, de akár családi kapcsolatokról és mindennapi használati tárgyakról is. Az aquincumi településegyüttes területéről eddig előkerült több tucat kőláda közül néhány Óbuda különböző pontjain tekinthető meg (pl. Óbudai temető, III. Zsófia utca, a Velux irodaház kertje, Óbudai Auchan parkolója), de túlnyomó részük az Aquincumi Múzeum kőtárában látható. A kollekció pedig folyamatosan bővül, hiszen az ásatások során még ma is bukkannak elő díszes, vagy kevésbé díszes példányok, ráadásul a folyamatosan fejlődő – és a régészetben is egyre gyakrabban használt – új eljárások (az embercsontokon elvégezhető DNS- és izotóp-vizsgálatok, a sírba helyezett tárgyak röntgen- és különböző mikroszkópikus analízisei) révén egyre többet tudhatunk meg az aquincumi lakosság szarkofágba temetkező, tehetősebb rétegének mindennapjairól is.
