A Mácsai-életművet hallgatás övezte az elmúlt évtizedekben, de a kurátor, B. Nagy Anikó saját bevallása szerint mégsem arra törekedett, hogy bárhová is beemelje, netán visszapozícionálja a művészt. Inkább megmutatott egy nagy formátumú, érdekes és összetett személyiséget, egy őstehetségű művészt, és felvillantotta mellette a korát mint kulisszát – ami nem mellesleg a mi közelmúltunk.
Valójában egy problémafelvető kiállítást láthatunk, amely nem tesz egyértelmű megállapításokat, nem foglal állást, nem szögez le semmit, leginkább kérdéseket fogalmaz meg, történetszálakat húz ki egymás mellett. A Kiscelli Múzeum különleges kiállítóterében, a Templomtérben, a hely szellemének megfelelően a szentély helyén ikonosztáz-szerűen elrendezett fal fogad minket, és ezzel rögtön vizuálisan is kirajzolódik a történet. Csakhogy az ezen a falon látható képek mind-mind portrék, a történet most sorsokból rajzolódik, alakokra és emberi arcokra íródik. Elgondolkodhatunk azon, mennyi minden van egy ember arcára írva. A lehető legjobb befogadó tér ez a kalandos sorsú, titkait őrző kastély, Mácsai részletekbe menő, aprólékosan realisztikus, mégis zárt, kicsit hűvös és ki nem mondott állításokat felvető festészete számára.
A kurátor kezére játszik az a határtalan, mindent elborító dokumentálási szándék, ami Mácsai személyiségének alapvető része volt. Mindent meg akart ragadni és az utókornak megőrizni. Megrajzolta, lefestette, lefotózta, lefilmezte, kommentálta, amit észrevett és megfigyelt az életből, de – ahogy az lenni szokott a művészeknél – végső soron minden témát önmagával töltött meg.
A hagyatékban fennmaradt számtalan fotó, nyolc milliméteres filmfelvétel és az egész életen át írt naplók teljes feldolgozása nem történt még meg, de a kiállítás ügyesen felvillantotta, hogy ezen források segítségével milyen összefüggés-rendszereket lehet és érdemes végiggondolni. A naplókat, fotókat és filmeket nem csupán kutatási elemként kezelik, de egymásra reflektáló, autonóm reprezentációként is, ami a Mácsai-életmű akár több más nézőpontból való megközelítésében segít.
Mácsai István 1922-ben Budapesten született, a hatodik kerületi Zichy Jenő utcában nevelkedett, a gangos bérházak, lichthofok és belső udvarok világában. Tősgyökeres kispolgári család sarja, első generációs művész, édesanyja varrónő, édesapja, Lusztig Zoltán temetkezési vállalkozó, koporsóügynök volt. Innen, az apai foglalkozástól eredezteti a kurátor a családra jellemző sajátos, szarkasztikus humorérzéket és elpusztíthatatlan életszeretetet, ami annyiszor segített nekik túlélni a történelem viharait.
A munkaszolgálatban ez a tevékenység előnyökhöz is juttatta, értékes cserealapnak bizonyult a tiszteknek ajánlott portrékészítés. A sorstársakat megörökítő akkori rajzfüzetét megőrizte. Rajzkészségét kamatoztatta akkor is, amikor menyasszonyával, későbbi feleségével keresztleveleket, igazolványokat és menleveleket hamisítottak az üldözötteknek.
A háború után, túlkorosként kezdte meg tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol a háború előtt a zsidótörvények miatt nem tanulhatott. 1945 áprilisában még szinte tartott az ostrom, amikor jelentkezett, Bernáth Aurél osztályába került, de nem jöttek ki jól. Mácsai már tudta mit akar, képtelen volt Bernáth útmutatásai szerint, a mester posztimpresszionista stílusát követve festeni. Egyik ilyen munkáját mint a megfelelési vággyal való küzdelmének tárgyát, jelzésszerűen megmutatja a tárlat. Addig küzdöttek Bernáth Auréllal, mígnem Mácsai a diploma előtt otthagyta a főiskolát, és elhelyezkedett egy lapnál képszerkesztőként.
Mácsainak ez mindig is jól ment, pályája üstökösként ívelt az ötvenes években. Sokat segített a szocreál képeknél, hogy nem csak a kispolgári világ volt számára ismerős – az anyai nagyszülők az Alföldön, Kiskunfélegyházán éltek, a fél gyerekkorát ott töltötte.
1950-ben szerzett diplomát, 1953-ban Munkácsy-díjat kapott a Breznay Józseffel közösen készített Aratósztrájk című festményért, majd 1955-ben még egyszer, immár egyedül is megkapta a díjat portréiért.
A sikertörténetet persze megakasztja az 56-os forradalom. Mácsai éppen egy nagy feladatban van, a Bányászok majálisa című hatalmas léptékű művét festi, ami a Magyar Alumíniumipari Múzeum székesfehérvári dísztermének falán most is látható, igaz, elé szoktak húzni egy függönyt. 1956-ban a forradalom kirobbanásakor éppen a kép férfi modelljével volt találkozója, amikor ráébredt, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok történnek az utcákon. Az ekkor készített rengeteg fotóból néhányat a tárlatra is beválogatott a kurátor.
A forradalom után mély alkotói válságba került. Bár látszólag minden ment tovább, 1957-ben egy festődelegációval Párizsba küldték, kiállítást rendeztek neki Cannes-ban, ám nemrégiben kiderült, hogy tanulmányútnak álcázott titkosszolgálati akció volt az egész: Breznay József – akivel közösen Mácsai az első Munkácsy-díját kapta – felesége, Gánóczy Mária festő Párizsban élő jezsuita pap testvéréről akartak információkat gyűjteni. Az öt kiválasztott festő semmit sem tudott erről, de a ’menni vagy maradni’ dilemmával mind megküzdöttek kint. Mácsai hazajött, és még hosszú évekig gyötrődött, mígnem a hatvanas években valami kivilágosodott benne, megtalált egy hangot, kialakult festői színpalettája, és gyakorlatilag innentől kezdve ez jellemezte az életművét. Egzakt, rajzos, kalligrafikus festészetet vitt, művészettörténeti idézetekkel. Velázquez infánsnője a kiskunfélegyházi utcán, Brueghel vadászai a pesti utcán különleges jelentést, mondanivalót kapnak.
Inspirációira egyszerűbb visszafelé következtetni. Abból például, hogy semleges háttér előtt, melankolikus tekintettel ábrázolta a kortársait, a reneszánsz portrékönyvek hatása olvasható ki. A híres festmények utalásai, parafrázisai egyértelművé teszik Mácsai gondolkodásának irányát, de ettől az új stílustól a kritika meglehetősen zavarban volt. Ezzel együtt kapcsolati hálójának köszönhetően – aminek építésében mindig is jó volt – intézményi támogatást kapott, művei bekerültek a Magyar Nemzeti Galériába.
Mácsai festőművészi teljesítménye rendkívül hullámzó, fontos és nagyszabású képei mellett ott vannak azok a zavarba ejtően a giccs határán billegő festmények, üres zsánerek, mai szemmel mindenképp problémás aktok, és a megismételt, több példányban festett képek. A kiállítás ezeket sem titkolja el, a tér közepén húszpercenként megmozduló fal egyrészt a többféle nézőpont lehetőségét mutatja, másrészt egymással szembe (párbeszédbe és tükörállásba) fordítja az életmű valid és problémás részeit. Érdekes pillanat, amikor szembekerül egymással egy kép és a mozgó falon megérkező másolata. Az ütemjelre elinduló, és a terem másik végébe átmozduló installációt Devich Botond készítette, és a kurátori szándék a műveket és dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás jegyében mozgatja.
Az egyik legfontosabb tengely a városképeké, természetesen fotókat is látunk itt. Mácsaiék a Mártírok útján (ma: Margit körút), a Mecsek presszónál laktak. ’56. november 4-én kétszer meglőtték a házukat, Mácsai mégis a presszó épen maradt ablakára festett „kitűnő hangulat” feliratot fotózta. Jellemző rá, hogy nem a Sztálin-szobor ledöntését, a tömeget, vagy az orosz tankokat örökítette meg kamerájával, hanem az emberi pillanatokat, apróságokat, a helyzetben megjelenő groteszk humort.
Mácsai mélyen és rajongásig szerette a városát, Budapestet. Bárhol lakott élete során, közvetlen lakókörnyezetét folyamatosan fotózta, filmezte, festette. Végigfényképezte az Erzsébet-híd bontását, újjáépítését, és több képet is festett róla. De lefestette a Batthyány teret, a Felszabadulás (ma: Ferenciek) teret, a hatvanas években a Duna-part lépcsőjén ülő fiatalokat, ahogyan a gangokat, lépcsőházakat, lichthofokat, bérházkapukat is.
Nemcsak pillanatokat lesett meg a várost járva, hanem forgatókönyveket is írt, amelyeket filmesen leforgatott, megvágott, feliratozott. Családtagjai, barátai játszották a szerepeket, ő pedig saját magát alakította. Volt egy alaptörténete, amit több variációban megformált: utcai életképek, jön egy modell, feljön a lépcsőn, vagy a lifttel, fent a lakásban a Mácsai-házaspár, Kati és Pista várják, együtt megkávéznak, majd a modell és a festő eltűnnek a műteremben. Rájuk csukódik az ajtó, és következik a vetkőzős jelenet. Ebből számtalan változat van. A kiállításon látható filmben a modell átöltözik, a festő leül a zongorához, és játszani kezd, ami utalás a Halálos tavasz című filmre. De van olyan verzió is – mesélte el B. Nagy Anikó az egyik tárlatvezetésen –, hogy bejön a modell, mind a ketten levetkőznek fehérneműre, viccelődnek, évődnek, majd a festő csalódott arccal mégis nekilát festeni. Ezen a módon reflektál arra furcsa, aszimmetrikus, határokat feszegető szituációra, amikor pénzért házhoz jön a modell, levetkőzik, átengedi a testét egyfajta használatra, miközben a feleség a műtermen kívül végzi a családi teendőket. A filmek és az aktok alapján elgondolkodhatunk a Kádár-korszak akttradícióihoz és szexualitáshoz való viszonyáról. Mácsai naplójából tudjuk, hogy őt az aktfestésnél leginkább a drapériák, plédek redőinek a megfestése érdekelte, valamint úgy vélte, a reneszánsz óta a festészet egyik legfőbb témája az akt.
Mácsai sohasem haladt kora aktuális, progresszív divatja mentén. Műcsarnokbeli, 1978-as életmű kiállítását nagyon lehúzta a kritika, el is keseredett miatta. Pedig nem szerette az elméleti megközelítéseket, sem az elmélettel foglalkozó szakembereket, utálta, ha kategóriákba, irányzatokba szorítják a festészetét. Nehezítette ezt a kérdést a személyiségére jellemző kontrollmánia is. Általában ő maga akarta megrendezni a kiállításait, naplójába mindig megírta, megrajzolta, hogy melyik képet hová gondolja.
Az Óbudai séták sorozatában a Sipos vendéglő környékén lebontásra ítélt házakat örökítette meg, az elmúló régi világ szomorúságát. Az Óbuda című 1977-es képének közepén az egyetlenegy megmaradt régi épületet a felépült új lakótelep házai veszik körül, de az egészet belengi a régit leváltó új világ könyörtelensége és valami üresség. A múlandót megörökíteni, az időt megállítani, a pillanatot megragadni, mindezek fontos törekvései Mácsai munkásságának.
