Mindkét könyved meséi az elvarázsolt Öreghegyen játszódnak. A valóságban is létezik ez a hely, vagy csak Esterházy Miklós képzeletében?
Ezen én is el szoktam gondolkodni. Az érzéseim az Öregheggyel kapcsolatban egészen biztosan valóságosak. Szép hely, ahol lakom, tényleg az. És igen, Öreghegynek hívják a Gaja-völgyben, a víztározó mellett. De nekem nem kellett sok vizuális inger ahhoz, hogy „elvarázsolódjak”. A történeteim mindig a valóságból indulnak útjukra, ezért tehát „igaznak kell lenniük”, magyarázom meg magamnak. Sokszor makacsul ragaszkodom a valósághoz, ezt az illusztrációk elkészítésénél is érzem. Megvívok magammal, és a végén azt mondom, jó, akkor álljon itt most egy diófa, pedig valójában az nagyon is fenyő. Végső soron a saját örömömre írok. Vannak csodálatos dolgok, amelyek átéléséhez így jutok a legközelebb.
A meséidben időnként fantasztikus lények is felbukkannak, vagy valami elképesztő dolog történik a szereplőkkel. Hogyan jött az ötlet, hogy a mindennapokból indulj ki, de mindig csavarj egyet az eseményeken?
Talán túl sok filmet néztem. Amúgy nem csak nekem könnyű elvarázsolódnom, magában a valóságban is ott lapul a varázslat. Csak mi, emberek kellünk hozzá, akik képesek vagyunk összekötni a kettőt. A mese műfaja épp ettől olyan hatásos. Ha elvontan is, de mindig a valóságról szól, és még a legfantasztikusabb elemek is a külső és belső valóságunk mélyebb megértése miatt kerülnek elő. Boldizsár Ildikó mesekutató terápiájában egy mese értelmezésénél nemcsak a főhős lehetsz, hanem a mesében felbukkanó összes szereplő és mozzanat is.
Tudsz mondani egy példát?
Az első könyv megírása után sok olyan dolog történt meg, amit a lapokon elképzeltem. Megjelent egy szú a képkeretező műhelyünkben, felbukkant egy vakondtúrás a kertünkben, pont ott, ahová írás közben képzeltem. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nagyobb felelősség leírni valamit, mint ahogy azt eddig sejtettük. A gondolatainkkal valóban teremtünk, vagy legalábbis kompatibilissé tesszük magunkat, hogy az adott dolog ránk találjon. Másrészt azt tapasztalom, hogy hiába a tudatosság, a szavak mindig fognak valami újat mutatni. A második könyvben a főszereplő, Málna épp egy hatalmas víziszörny felbukkanását várja, ami a víz vad bugyborékolásával veszi kezdetét. De miért írtam pont azt, hogy bugyborékol? Utólag esett le, hogy hiszen a Birodalom visszavág egyik jelenetében bugyborékolt a mocsár, amikor Luke Skywalker elsüllyedt űrhajóját igyekezett a felszínre hozni. Ehhez hasonló filmes élmények tudat alatt is meghatározzák a választásaimat.
Az egyik mesédben a főhős egy kérdést intéz egy nagy, misztikus diófához, mely sokáig nem mond semmit, végül egy dió formájában adja meg neki a választ. Hogy látod, az ember előbb-utóbb megkapja a választ a kérdéseire? Érdemes rájuk várni?
Olyan nehéz kitekintenünk a jelenünkből. Sűrű érzelmi háló vesz minket körül, és minden olyan fontosnak tűnik itt és most. Igen, az idő önmagában segít a megértésben, mert vannak érzések, amelyek később átalakulnak, helyzetek, amelyekre aztán nagyobb rálátásunk lesz. Sokszor nincs befolyásunk a dolgokra, de még a saját érzéseinkre sem. Például, hogy a várakozást elfogadással vagy ellenkezéssel töltjük se mindig rajtunk múlik. Egyszerűen nem tudunk mást. Valahogy ebben a katyvaszban mégis megszülethet a megértés. A természet hozzánk képest hihetetlen csendben van. És ebben a csendben meghallhatjuk a válaszokat saját kérdéseinkre. Mindig érdemes várni az ilyen pillanatokra.
Az Azokagazok (sic!) című mesédben az elbeszélő szomszédja azon ügyködik, hogy a kertjében kiirtsa a gazokat, de végül feladja, mivel a területet ellepi egy vadvirágos rét, gyógynövények ezrei, amelyek boldogsággal töltik el. Szerinted az életben jobb, ha engedjük megtörténni az eseményeket, és nem irányítjuk, befolyásoljuk azokat?
Ha a tökéletesség hajszolása közben rögeszméssé válunk, vagy magunkat nem kímélve a külvilágnak próbálunk megfelelni, ideje lazítanunk. A tanulságot levonhatjuk mi magunk, vagy az élet megteszi helyettünk. Ez a történet segíthet elképzelni azt, amire ebben a beszűkült állapotban képtelenek vagyunk:
Meséidben fontos szerepet kap a természet és annak ciklikus változása. Olvassuk és látjuk, ahogy egymást váltják a napok és évszakok. Az emberek mit tanulhatnak a természettől?
Jobban belegondolva mindent. Óriási szükségünk van arra, hogy ne történjen velünk semmi. Semmi különös. Mert ilyenkor lehetőségünk nyílik újra felvenni a kapcsolatot önmagunkkal. A természet is önmagát, a természetességet adja nekünk. Hogy ott van minden mélység, de a dolgok nagyon is egyszerűek. Élet és halál egymás hegyén-hátán, állandó körforgásban. Számomra ez jobb napokon lenyűgöző. Igaz, rosszabb napokon is csak melankolikus leszek tőle.
És egy író mit tanulhat a természettől?
Tájleírásokat? Nem tudom, én nem vagyok igazi író. A szöveget ugyan komolyan veszem, de nem szakmaként vagy karrierként gondolok az írásra. Ettől eltekintve mindennel, ami az életben mozog, küzdelmes a viszonyom alkotás közben. Mert olvasva mitől lesz valami mondjuk gyors? Néha magamat győzködve azt képzelem, ha gyorsan írom le, akkor gyorsnak is fog tűnni. De lehet egy pillanat gyors, ami több oldalon át tart? Vagy több hétig írja az illető? Ilyen abszurdnak tűnő kérdésekhez kanyarodom vissza Németh Gáborral a könyvek szerkesztése közben.
Az Öreghegy meséi című könyved előszónak szánt utószavában Németh Gábor úgy fogalmaz, hogy a kötet nem is mesekönyv, hanem egy „gyógyító varázskönyv, orvosságos zacskó”. Hogy érzed, az embereknek, beleértve a gyerekeket és felnőtteket, szükségük van a varázslatra?
Varázslatos dolgokra igen, amelyek inspirálnak minket, hogy az életünket új és új szemszögből szemügyre vegyük. Én nem igazán ismerem a „mai” gyerekeket. Ha ők is olyan sokfélék, mint amilyenek, mi „felnőttek” vagyunk, igazán nehéz lesz általánosítanunk. Mégis az az érzésem, sokan lehetünk azok, akik így vagy úgy, de küzdenek a zavarral, amit ez a kettéhasadt világ okoz. Mintha az online és offline világ ütné egymást. Saját magamon lepődtem meg a legjobban, amikor észrevettem, hogy húsz év alatt mennyire érdektelenné váltak számomra az internetes trendek és a technológia, és mennyire többet ad nekem, ha kifújhatom magam egy fa tövében, ha meglesem, mennyit nőtt egy nap alatt a feleségem cukkinipalántája, vagy megpróbálom elkapni azt a pillanatot, amikor a szomszédos erdő fái között elsuhan egy őz. Az interneten eltöltött vég nélküli órákban sosem éreztem azt, hogy élek, és a világ tele van felfedezni valóval. Sokkal több hiányérzetem támadt. Az elmúlt egy évet Budapesten töltöttük, a Rómaifürdőn, abban a házban, ahol felnőttem. Bár meglepően sokféle madárral találkoztam és elámultam, milyen nagyra nőnek itt a fák, mégsem éreztem azt, hogy a „természetben” vagyok.
Az első könyvedet Wendynek, a másodikat Wendynek és az igazi Málnának címezted. Ők kicsodák?
Wendy a feleségem beceneve. A könyvekben, a sorok között is minduntalan érezhető a jelenléte, gondoskodása, bölcsessége. Az életben ez csak még inkább így van. Málna pedig a kislányom, aki a könyv megírása óta született. Irodalmi alkímia tehát, ami történt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy rezonál-e majd Málna könyvbeli karakterével, vagy a kötet megmarad annak, aminek indult, egy szerelmes levelének, amit egy apa még nem megszületett lányának írt.
A második, Málna és a csotrogányok című könyved főhőse az első köteted elbeszélőjének lánya, Málna. Akárcsak az apja, ő is meglátja a világban a fantasztikusat. Mit tapasztalsz, milyen a mai gyerekek képzelőereje?
A gyerekek mindig is fantasztikusak voltak, most is azok. Újfent meg kell küzdeniük a szüleik figyelméért, akik sokszor a telefonjukba temetkeznek, és ők is nagyon korán ki vannak téve a képernyőnek. Már nem spekuláció az, hogy a digitalizációnak ezen a szinten káros hatásai vannak. De a gyerekek ennek ellenére tele vannak izgatottsággal, felfedezési vággyal és képzelőerővel. A felelősségünk abban áll, hogy ebben támogassuk őket. Nagyon jó „mozgalmak” vannak a világban, amelyekhez sohasem késő csatlakozni. Ilyen a Waldorf vagy a Montessori szemlélet vagy Kim John Payne-féle Egyszerűbb gyermekkor. Tulajdonképpen mindegyik megközelítés épp a sokszor említett természetességet helyezi a középpontba. Alakítsunk ki a gyerekeknek olyan tereket, olyan közeget, olyan interakciókat, ahol figyelemmel, szabadsággal és elfogadással találkoznak. Ahol lehet hibázni, lehet sokfélének lenni. Ahol a kevesebb több, a felnőttek is a jelenben maradnak, és a gyerekeik érzelmi világára hangolódnak. Egyszerű, de korántsem könnyű! Egy mesekönyv abban segíthet, hogy az élményt ne passzív módon fogadjuk be, hanem mindenki a maga szintjén képzelhesse el, amit olvas.
A második könyved elbeszélői stílusa sokkal komolyabb, mint az első köteté volt. Sőt, helyenként még filozofikus is. Direkt akartál komolyabbat írni?
Úgy érzem, az első könyv is ilyen volt, csak nem mentem bele annyira. Ez valószínű az írásom evolúciója lesz, amit mindig így, utólag fogok tudni értelmezni én is. Csak az volt igazán tudatos, hogy az előzőhöz képest egy összefüggő történetet akartam írni.
Hány éveseknek szánod akkor az első és a második kötetet?Hiszek a közös olvasásban és abban, hogy ha a könyv fel is vet a gyerek számára ismeretlen szavakat vagy koncepciót, akkor az tökéletes alkalom arra, hogy a felnőttel elbeszélgessenek róla. Képzelődni, kalandozni viszont nem csak a gyerekek szeretnek. Ilyen szempontból mindig is néhai gyerekeknek, érzékeny felnőtteknek írtam a történeteket. Az Öreghegy felfedezésre invitál. Így van ez az íróval, és remélem, így lesz az olvasókkal is.
