1945-ben születtél Győrben, hol laktak a szüleid?
Apai nagyapám a Zichyek főerdészeként félre tudott tenni annyi pénzt, hogy 1905-ben Bőnyön vett körülbelül 30 katasztrális holdat. Itt építette föl saját kúriáját a hozzá tartozó istállókkal, górékkal, raktárakkal. Ezeket a földeket tagoknak nevezték. Édesapám mezőgazdasági akadémiai oklevelet szerzett, és 30 hektárra bővítette a gazdaságot. Zoli bárónak hívták a környékbeliek, mert olyan ügyesen gazdálkodott. Az egykori földjét a mai napig Zolitagnak nevezik.
Születési neved Tóth Attila, érdekel, mikor változott meg, mikor lettél Csemez Attilává?
Anyám született Koltai Tóth Márta, apám Tóth Zoltán. Én, amikor személyesen megismertem a hetedik Tóth Attilát, gondolkodóba estem. Apám is értette ezt, és azt szerette volna, ha Bőnyire változtatom a nevemet. Ez nem tetszett, így akkor érett csak meg a helyzet, amikor az NDK-ban, Cottbus-ban a titkárnő megtagadta, hogy leírja a vezetéknevemet. Hiszen németül a tot azt jelenti, halott, döglött. Nem merték kiejteni sem!
A föld elvesztését követően kerültetek Budapestre?
Apám 1949 tavaszán átadta a földjét az államnak. Az óbudai hegyvidék periféria volt, két működő bánya között. Úgy voltak vele, hogy egy jól eldugott helyen ki lehet húzni azt a néhány évet: a szüleim meg voltak arról győződve, hogy csak néhány év lesz. Apám egy háztartási boltban lett raktáros a Flórián téren, majd a Felvonószerelő és -javító vállalatnál egy általunk Attila bácsiként ismert úrral oldalkocsis motorkerékpáron szállították ki a szükséges alkatrészeket. Ebben az volt a jó, hogy Attila bácsi időnként hazahozta apát, és minket is elvitt a testvéremmel motorozni. Ez 1953–54-ben hatalmas élmény volt egy kisgyereknek! 1956 után itthon gazdálkodott, ami keserves időszak volt. Mi szedtük a gyümölcsöt, cipeltük le, ő meg eladta a piacon. Voltak állataink is, a disznókat a bánya szélén legeltettük.
Komoly harcok dúltak errefelé 1956-ban. Te 11 éves voltál akkor, így biztosan vannak erről emlékeid.
Volt feljebb egy óriási téglagyári meddőhányó, ahonnan lőtték a környéket. Magyarok voltak ott, ezt onnan tudom, mert magyar lőszeres ládákat és zacskókat találtunk, amiben „makaróni” (lövedék-hüvelybe való robbanóanyag – a szerk.) volt. Különböző formákat raktunk ki belőlük, meggyújtottuk és végigégett. Kasza Pálék, szomszédaink a házuk pincéjébe, a környék egyetlen pincéjébe húzódtak. A Kovács család is átjött: Péter fiuk sícipőjét meglőtték egy dungdung golyóval, ami fölrobbant a lába alatt. Szörnyű állapotban volt.
A fejünk felett süvítettek a lövegek, a mai napig nem felejtettem el. Egy hajszálon múlt, hogy itt maradtunk. Láttuk, ahogy Csepel teherautókkal és mindenféle járművel, de még gyalogosan is vonult a nép a Bécsi úton, valami egészen hihetetlen volt ez az élmény.
Melyik általános iskolába jártál?
Az Erdőalja úti általános iskolába, ami igen kellemes volt. Körzetesítve volt, mi voltunk épp a határon, mert az alsó szomszédok már a Vörösvári úti iskolába jártak. Megtűrt tanárok voltak itt is, mint az Árpádban. Szentes Lajos például, aki Téten volt katonai parancsnok a háború éveiben, egy elegáns, központi iskolában nem sokáig taníthatott volna. Karádi Magdi néni gimnáziumi matematikatanár volt, de probléma adódott a tüdejével, és a jó levegő miatt kérte át magát ide. A férje biológiát tanított az Árpád Gimnáziumban, s mivel minden évben volt az Árpádnak egy visegrádi hajókirándulása, ahol voltak szabad helyek, a felső tagozatosokat elvitték. Sinkovits Imre akkor már nem diákként, de többször meg volt hívva erre a napra: beszélgetett, előadást tartott. Vagyis már általános iskolás koromban szívtam az Árpád levegőjét!
Ahová 1959-ben be is kerültél. Mekkora változást hozott az életedben a gimnázium?
Először furcsa volt az általános iskolai koedukált osztály után ez a fiúosztály, de mondhatom, hogy remek közösség kovácsolódott belőlünk, azóta is tartjuk a kapcsolatot. A legjobb barátom Greiner Frici osztálytársam volt, aki később a sógorom lett.
Hiszen feleségedet is az Árpád Gimnáziumban ismerted meg!
Igen, mert volt lányosztály is. Greiner Évának hívták, és furcsa, de akkoriban nem vettem észre ezt az atletizáló kislányt. Viszont az ikertestvérével, Fricivel folyamatosan összejártunk, nyáron nagy pingpongozások voltak náluk. Aztán, amikor a tanítóképzőből elballagott, megkértem Évi kezét. Később kiderült, hogy a baráti körben még hárman készültek erre, de megelőztem őket, bár ezt akkor nem tudtam. Hadd meséljek el egy szép történetet! Az El Camino-n, a Mezeta-fennsík előtt egy-két napig együtt mentünk Keszeg nevű barátommal. Már korábban feltűnt nekünk két szakállas, alacsony úriember, akik angolul beszéltek. Egy vasárnap, a szemerkélő eső miatt beültünk egy vendéglőbe. Én két osztrákkal beszélgettem németül, amikor odaült az asztalunkhoz ez a két szőrmók fickó. Egyszer csak belépett Keszeg a jó hírrel, hogy kinyitott a pék, és van bagett. Erre odafordult hozzám meg a két osztrákhoz az egyik szőrmók, hogy ti is magyarok vagytok? Mondom, csak én. És honnan? Mondom, én budapesti vagyok. Erre ő: én meg óbudai! Ejnye, mondom, hát én is óbudai! Hova jártál? Azt mondja, a Vörösváriba. Én meg az Erdőalja útiba. Kérdem, a Greiner ikreket nem ismerted? Mire ő: hogyne, az Évikébe voltam szerelmes, ott pingpongoztunk náluk. Mondom, nekem meg ő volt a feleségem… Kiderült, hogy 1956-ban Németországba, Dél-Afrikába, majd Amerikába került, és élelmiszermérnökként dolgozott. Koch Robinak hívták, a sógorom emlékezett is rá.
A mai napig a természetjárás a szenvedélyed, de már gimnazistaként tagja lettél a természetbarát szakosztálynak.
Szluha Vilmos volt a tanárunk, és bekerültem ebbe a szűk körbe. Egyrészt jólnevelt gyerek voltam, de viccesen azt szoktam mondani, hogy inkább azért hívtak a túrákra, mert mindennap előkerült a hátizsákomból egy üveggel az édesanya által befőzött kajszilekvárból, ami reggel pillanatok alatt elfogyott. Ekkor ismertem meg gyalogosan hazánk hegyvidékeit. 1994 óta teljesítménytúrázok, és ismereteimet a mai napig át is adom a hallgatóknak a Turisztika című tantárgy keretében.
Ha jól tudom, gimnazistaként a tanulás mellett a munkából is ki kellett vennetek a részeteket.
Mi voltunk az első 5+1-es évfolyam, így én az Óbudai Hajógyárban dolgoztam négy évig. Minden héten kedden jártunk ki. Dolgoztam a villanyszerelőknél, majd a lakatosműhelyben, ami után szakmunkás papírt is kaptam. Volgai hajókat készített a gyár, és ott láttam életemben először televíziót, amiből került minden hajófülkébe. Emlékszem, mennyire meglepett, hogy a szállítás előtt a hajók ablakait kívülről lecsavarozták, és fa védőborítást tettek rá. Kérdeztem, hogy ugyan miért? Azt felelték, hogy amíg a célállomásra nem ér, addig mi felelünk értük, és a Volgán sokszor feltörik, kirabolják a hajókat. A Volgán, a nagy Szovjetunióban feltörik a hajót? Hogy is van ez?
És volt már ekkor tudomásod arról, hogy a lábad alatt a mélyben több ezer éves romok szunnyadnak?
Hogyne, bár ebből semmi nem látszott. Amikor a sólyatéren 1950 körül építették a nagy csarnokot, előkerült a Hadrianus-palota, de beépítették. Hatalmas kalapácsoló, kovácsoló gépek dübörögtek ott, amiket medvének hívtak.
A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola után a Vizitervhez kerültél, de miért épp oda?
Sok lehetőségem volt, köztük az Országos Műemléki Felügyelőség, ahol a gyakorlati félévet töltöttem. Kiváló szakértők dolgoztak ott, templomátadások, nagy ünneplések voltak, szóval olyan légkör, mintha nem is a népi demokráciában éltünk volna. Félidőben Mőcsényi Mihály professzor behívott mindenkit, és mondta, hogy kellene valaki a Vizitervbe egy kolléga helyére, aki disszidált. Mőcsényi tanár úr azt mondta, hogy nem az elődök által előmelegített fészkekben kell csücsülni, és nem bélyegragasztással kell pepecselni (a kerttervezést minősítette így), hanem a táji léptékkel kell foglalkozni, és szégyelljük magunkat, ha senki nem mer oda elmenni! Megkérdeztem, Tanár Úr, ehhez bátorság kell? Mire ő: Mi más kellene? Igen, egyértelműen. Jó, akkor én elmegyek, mondtam csípőből. Így kerültem a Vizitervbe. Jól éreztem magam, sok volt a kiszállás, úri körülmények között készítettem el Eger város szőlőrekonstrukciójának talajvédelmi teraszolási tervét, és a Balatonboglári Állami Gazdaságnak is dolgoztam.
Hallgatóid azon túl, hogy közvetlen, művelt, kiemelkedő szakmai tudású tanárnak tartanak, újítóként jellemeztek, aki még szigetkerülő vízitúrákat is szervezett. Soha nem rémlett fel, hogy bármi megtörténhet egy ilyen úton?
Csak amikor abbahagytam, akkor döbbentem rá, hogy bizony, volt egy-két veszélyesebb helyzet. Kezdetben azért nem féltem, mert minden hajóban volt egy kollégám, aki tudott evezni. Amikor egyedül maradtam, csináltunk egy próbaevezést a Rómain, és annak megfelelően állítottam össze a csapatokat. Mindig a leggyengébben evezőkkel mentem én. Egyszer Tahiban, a magas parton sátoroztunk, és jött a vihar. Ott álltam a 60-80-100 éves nyárfák alatt, néztem, potyognak-e az ágak, fölébresszem-e a hallgatókat, költözködjünk-e át máshova? Volt olyan, hogy két hallgató kislánynak elvitte a szél a sátrát, és ébresztettek éjjel a szakadó esőben. Az étkezést úgy oldottuk meg, hogy a feleségem fölhozta a pörköltet vagy a gulyást előfőzve. Fölfelé még együtt lehetett tartani a társaságot, de lefelé már voltak gondok, mert hiába mondtam, hogy ne evezzenek, csurogjunk, látótávolságon belül legyünk, ez nem ment. Egy fiú egyszer otthagyta a táborhelyünkön az övtáskáját a pesti lakásának a kulcsával úgy, hogy amikor pakoltunk, már ott kóválygott két hajléktalan a földet fürkészve. Csak 3-4 kilométer után vette észre, kikötött, és visszament gyalog. Szerencséjére megtalálta, a hajléktalanok nem vették észre a fára akasztott övtáskát. De én ezt nem tudtam. Három óra eltelt, és nem jött a hajó. A váci vízi rendőrség megszűnt, így bementem a kocsmába. Elmondtam, hogy egy hallgatóm nincs meg, de nem jött le üresen a kílbót, szóval nem tudom, mi történhetett. Azt mondta egy vendég, üres a tankja, de ha veszek 20 liter benzint, ő fölvisz. Akkor derült ki, mi történt. Volt velünk egy szegedi kislány, akinek a szülei kétségbeesve vártak a Rómain, nem tudták, miért késünk órákat, hiszen mobil nem volt még. De hála istennek nem lett soha semmi baj, még csak a vízbe sem esett bele senki.
Tájépítészeti ismereteidet tudtad-e Óbudán hasznosítani?
Igen, a Guckler Károly Természetvédelmi Alapítvány kurátoraként, majd társelnökeként 1992-től 2015-ig. A kuratórium tagjai természetvédelmi szakvéleményeket készítettek, környezetvédelmi versenyeket rendeztek iskolásoknak. Szabadon látogatható bemutatókat tartottunk, konferenciákat rendeztünk a III. kerületi egyedi tájértékekről és a kialakult tájhasználati konfliktusokról. Guckleresként irányítottam a békásmegyeri Gőtés-tó tereprendezési munkáit. A hallgatókat is sikerült bevonni ezekbe a munkákba.
Miért épp a méhbangót?
Ezt az orchideafélék családjába tartozó növényt az óbudai lőpormalom környéki előfordulási helyéről írták le először. A faj 1982 óta fokozottan védett, a mai napig előfordul a III. kerületben. Eszmei értéke negyedmillió forint.
Milyen Óbuda egy tájépítész szemével nézve?
A véletlen folytán kerültem ide, de hozzám nagyon passzol Óbuda. Egyrészt a Duna közelsége, hiszen rendszeresen jártam evezni, másrészt itt van a hegyvonulat, harmadrészt a kétezer éves városi kontinuitás. Ez a három már általános iskolás koromtól kezdve izgatott. Hatodikos korom óta járunk a Dunára, édesanyám vitt a hegyre vasárnaponként. Volt legalább egy tucatnyi szarkofág különböző helyeken, ami rögtön fölkeltette az érdeklődésemet, ezért kezdtem járni a helytörténeti klubba, amelyet Szilágyi János bácsi, az Aquincumi Múzeum egykori igazgató-régésze vezetett. János bácsihoz a 70-es évek elején sokszor becsöngettem, és invitáltam a lakótelep építésekor előkerült egy-egy római küszöb, vízvezeték, alapfal megtekintésére.
Én titkon arra számítottam, hogy a karakteres tájelemek között meg fogod említeni a Kiscelli Múzeumot is, ami olyan lenyűgözően áll ott a meredély fölött…
Igen, teljesen igazad van. Hála istennek nem lehet elé építkezni, mert odáig ment az agyagbánya gödre, és ott van a nagy homlokfal a mai napig. Alulreprezentált, nem a súlyának megfelelő módon értékelik. Egy tucatnyi szakirányos hallgatót minden évben elviszek egy hosszú túrára, aminek ott a vége. Mindig megkérdezem, ki volt már itt, a múzeumban? Csak elvétve van, hogy valaki felteszi a kezét. És arra már nincs energia, hogy bemenjünk, de kérem őket, ígérjék meg, nem nekem, maguknak, hogy megnézik. Mert érdemes a barokk kastélyt belülről is látni.
És mennyire volt más a gyerekkorodban?
A templom romos volt, mert 1945-ben megsérült, így aztán mi, környékbeli gyerekek ott bujkáltunk mindig a pinceszinten. A többi része működött, nyáron rendszeresen voltak hangversenyek. Nagy élmény volt a belső udvarban hallgatni a muzsikát. Legutóbb a stációk felújításáért rendezett jótékonysági koncerten voltam ott.
Ha a tájról beszélünk, a panelházakat sem kerülhetjük ki Óbudán…
Egyrészt tudomásul kell venni, hogy egy-másfél méterig vizesek voltak a vályogból épített földszintes házak falai, ami egészségtelen volt, de meggyőződésem, hogy ennyire sok épületet ide zsúfolni nem lett volna szabad. Persze ez is viszonylagos. 1956-ban egy építész tervezett Budakalásztól Pomázig egy 4 kilométer hosszú, tíz szintes házat! Bátorság és mértékletesség. Ez a látványért felelős szakemberek legnagyobb dilemmája, eldönteni, hogy a kettő közül melyikre van épp szükség, és milyen mértékben.
Vitathatatlan, hogy az építkezések közben sok érték elveszett.
A cölöpalapozás mindent ripityára tört, tehát ahol lakóépület épült, ott megszűntek a római emlékek. Korábban, ha kérdezték, azt mondtam, hogy a bánya a legbrutálisabb beavatkozás a táj, a természet szerkezetébe, életébe.
A bányanyitás helyén ugyanis ritkán van egykori emberi tevékenység, de a városokban, ahol mélygarázst építenek, ott többnyire valamilyen települési réteg örökre eltűnik.
Ágostházi László szerint nagy problémája Óbudának, hogy nincs központja, mert a Flórián tér messze van attól, hogy urbanisztikai értelemben városközpontnak lehessen tekinteni.
A szónak ebben az értelmében valóban nincs központja. Most arra hajlok, hogy inkább egy intenzív közparkot kellene központtá tenni, és nem egy újabb építészeti csodát. El tudnám képzelni, hogy itt egy kicsi, ütős központi épülettel, mint amilyen a Magyar Zene Háza, egy városligeti szintű, intenzíven kialakított közpark jöjjön létre. Megérdemelné ez a városrész.
Mit gondolsz, milyen lesz Óbuda száz év múlva?
Amikor felvittem a hallgatókat a Nagy-Kevélyre, mindig azt mondtam nekik, hogy ha a gyerekeiket idehozzák, az erdőket még többnyire látni fogják, mert azok a Nemzeti Park részei, de a szántók és a rétek mind be fognak épülni. Gyakorlatilag már kirakhatnánk a megtelt táblát, és ez csak fokozódni fog. Itt, a két bánya közötti részen gyerekkoromban óriási telkek voltak, nagy gyümölcsösök, most pedig már nem családi házak, hanem társasházak épülnek. Sokkal intenzívebben kellene a Mátyás-hegy és a Csúcs-hegy közötti hegyvonulatot hasznosítani. Gyönyörű részek vannak itt, ami nagyon kevesek számára ismert. Akció, reakció: a beépítést valahogy ellensúlyozni kell, és ebben a természetvédő, az erdész partner, a tájépítész még inkább. Az akaraton múlik csak, hogy milyen szemlélet alakul ki. Úgy gondolom, a tízszintes házakat emberléptékű, 3-4 szintes épületekre kellene cserélni a jövőben, és remélem, hogy így is lesz.
