Mivel foglalkozol mostanában?
Elértem a boldog nyugdíjas évek első pillanatait, úgyhogy igyekszem minél kevesebb dologgal foglalkozni; leginkább azzal, amit egész életemben értelmes tevékenységnek gondoltam, tehát a semmittevéssel.
Ezt szó szerint kell érteni?
Nagyjából igen. A semmittevés mellett azzal telnek a napjaim, hogy baráti körben sütök-főzök vegán sorstársaim számára.
Hogyan alakult így?
Már gyerekkoromban megvoltak az undorodós hajlamaim az állati származású ételek iránt, soha nem bírtam megenni a nagymamám levesét a kilógó csirkelábbal, vagy a disznósajtot, amelybe beledolgozták a disznó szőrét-bőrét is. Hasonló volt a helyzet a tojással is… Persze a környezetemben mindenki mindenevő volt, sőt alapvetően úgy gondolták, hogy ha nem eszem húst, akkor nagy baj lesz. De végignéztem, hogy hogyan vágják el a tyúk nyakát, és voltam disznóvágáson is, és ezek az események a számomra egy-egy gyilkossággal értek fel.
Hogyan tudtad túltenni magad rajta?
Kamaszkoromban hallottam a bicsérdistákról, illetve Oláh Andor reformkonyhájáról, a döntő változást azonban az hozta, hogy találkoztam egy velem nagyjából egyidős holland gimnazista fiúval, aki vegetáriánus volt – ekkor még így nevezték a „növényevőket”. Akkor fészkelte be magát az agyamba az, hogy ha vannak egészséges emberek, akik nem esznek húst, vagyis hogy káros következmények nélkül lehet így élni, akkor én inkább erre az útra lépnék. Mindez a hetvenes években eléggé magányos útnak tűnt, hiszen nem találtam senkit, aki hozzám hasonlóan gondolkodott volna. A családomban pedig csak 1999-ben mertem „coming out”-olni, ami azt jelentette, hogy az anyukámnak és a nagymamámnak is megmondtam, hogy eszükbe se jusson, hogy állati ételeket készítsenek nekem.
Ezek szerint muszáj volt megtanulnod vegán ételeket készíteni, hiszen 30-40 évvel ezelőtt az ilyesmi a legnagyobb különcségnek számított. Ha jól tudom, akkoriban Óbudán éltél.
Nyolcadikos voltam, amikor Óbudára költöztünk, a Zápor utcába, egy új lakásba, így a gimnáziumi éveimet már itt töltöttem, és ez volt az az időszak, ami meghatározott szinte mindent, ami a későbbiekben történt velem. Ráadásul nem a gimnázium volt a meghatározó élmény – egyébként a Toldyba jártam, tehát nem óbudai iskolába –, hanem az Óbudai Művelődési Központban (ma Óbudai Társaskör) működő Mosolygó színjátszókör. 15 éves voltam, amikor a szüleim elfogadták, hogy – ha ez jobban érdekel engem, mint a gimnázium – eljárhassak oda. Persze csak akkor, ha jók a jegyeim.
Tehát mondhatjuk úgy, hogy a Kontroll első csoporttá szerveződés mozzanatai itt zajlottak.
Arra emlékszel, hogy milyen bemutatóitok voltak?
Semmilyen bemutatónk nem volt. Folyamatos készülésben voltunk, de inkább színházpedagógia zajlott. Mindig szó volt valamilyen esetleges előadásról, de sosem jutottunk el addig, így közönség elé sem kerültünk. Ennek ellenére elég változatos dolgokat csináltunk, például amikor arról volt szó, hogy Savonaroláról legyen a darab, ahhoz Hámos Gusztávval közösen készítettünk fotókat, ami a díszlet lett volna. Akkoriban ő jó barátságban volt Víg Mihállyal, így néha ő is megjelent a próbákon. (Mihály egyébként a mai napig óbudai lakos).
Tehát sok minden volt, sokféle gyakorlatot, kísérletet végeztünk Wéber Péter vezetésével, akitől rengeteget tanulhattunk. Olyan előadásokat nézhettünk meg Péter jóvoltából, amelyek akkoriban a nem hivatalos színjátszást jelentették. Többször jártunk Pilisborosjenőn, hogy megnézzük az Orfeót, voltunk Erdély Miklósék Fafej Műhelyében a Ganz Művelődési Házban. Ezek fantasztikus hatással voltak rám: észrevettem, hogy ezekben a kis titkos bugyrokban ott vannak a „haverok”. Azaz kamaszként felfedezhettem, hogy vannak itt olyan emberek, akik azt a szellemet képviselik már, amit én csak szeretnék. És így jutottam el a Dob utcába, Halász Péterék előadására is, ami hihetetlen élmény volt – ott fordult át minden addigi színházról alkotott elképzelésem, sőt ott értettem meg azt, hogy mit jelenthet a színház.
A gimnáziumot hanyagoltad?
Amennyire csak lehetett. A szüleim ateisták voltak, és engem is így neveltek. Például ha egy műemlék templomnál jártunk, akkor a papám megállt a kapuban, de nem jött be velünk. Innen jött az ötlet, hogy amikor reggel elindultam az iskolába, bementem a közeli templomba, és ott bekkeltem ki, amíg szüleim elmentek dolgozni. Utána pedig azt csináltam, amit akartam, szabad lett a terep. A legtöbbször moziba mentem. A Flórián téren volt a Felszabadulás mozi, a Selmeci utcában az Óbuda, a Bécsi úton az Újlaki. Elsősorban ezekbe jártam, néha eljutottam a Bem moziig is a Margit híd budai hídfőjénél. Elsősorban a magyar filmek érdekeltek, amelyeket elég gyakran játszottak délelőtt.
Arra nem gondoltál, hogy gimnázium után a Színművészetire jelentkezz? Színészként vagy rendezőként.
Valóban rendező akartam lenni, egyszer jelentkeztem is tv-rendezőnek, mivel éppen az indult. De ott elég hamar kibuktam, mert az volt a fő kérdés, hogy mi különbözteti meg a televíziót a többi művészeti ágtól. Erre én azt mondtam, hogy csak a tévé képes arra, hogy valós idejű képet sugározzon – legyen az focimeccs vagy Holdra szállás –, amit az egész földön egyszerre lehet nézni. De a felvételiztető – közismert tévés arc – azzal vágott vissza, hogy nálunk semmi nem megy egyenes adásban, csak 5-10 perc késéssel, hogy ha valami gond lenne, akkor tudjanak cselekedni, és a televíziózásnak amúgy sem ez a lényege.
Akkor micsoda?
Szerinte a sorozatok sugárzása volt, mivel ezekkel rendszeresen le lehet ültetni a nézőket a saját otthonukban. Másnap pedig ez generálja a beszélgetést a munkahelyen, és nem a hétköznapi problémák. Úgyhogy ezek után többet meg sem próbáltam a rendező szakot, beláttam, hogy ezzel a hozzáállással úgysem juthatnék be. Ennek ellenére tévés lettem, ugyanis érettségi után ügyelőként kezdtem dolgozni a Magyar Televízióban. Később másod- sőt egyszer első asszisztensként is dolgoztam.
Ha minden a színjátszó körben kezdődött, hogyan jutott eszetekbe, hogy zenekart alapítsatok és számokat írjatok?
A Kontroll Csoport megalakulása előtt még sok mindent csináltam. Voltak olyan barátaim, akiknek köszönhetően sikerült a különböző művészeti ágakba, kulturális irányzatokba mélyebben belelátnom, és belekóstolnom. Csányi Attila például a neoavantgárddal ismertetett meg, Faragó Béla – aki a kiskonziba (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola – a szerk.) járt – a kortárs komolyzenével. Ő benne volt abban a csoportosulásban, amit az Új Zenei Stúdió nyomán Kis Zenei Stúdiónak – K.Z.S. – neveztek el, és ahová engem is bevettek mint tiszteletbeli tagot. Sőt, Faragó Béla két zenész társával be is mutatta Öt zongoradarab című művemet a Halhatatlan zeneművek ciklusomból, ami valójában a zongora öt darabjának leszerelését jelentette. Persze nem zenemű volt ez, hanem egy afféle antizene-költészet-szóvicc egyveleg. Amúgy a második „halhatatlan zeneművem” a Mutatta volt, ami abból állt, hogy egy zenedarabot a kórus némán, a Kodály-módszer szerint lemutogatott. De ezt csak később, a nyolcvanas években mutattuk be a Déja Vu Revue-ben, Hajnóczy Csaba vezényletével. Harmadik halhatatlan zeneművem még azóta sem készült. Ami azért nem véletlen, mert számomra halhatatlanságban egyértelműen John Cage 4’33” című zeneműve vitte a prímet.
Amelyben egyetlen hangot nem játszanak.
Így van. De alapítottam irodalmi társaságot is Radír néven; ez a radikális írók egyesülete lett volna, ha rajtam kívül más is csatlakozik hozzám… Ennek az lett volna a lényege, hogy radírozzunk, töröljünk, felejtsünk, mert túl sok mindent el kellene olvasni, és ez így nem mehet tovább. Ekkor volt egy érdekes akcióm is a Zápor utcai lakásban. Amikor szüleim nem voltak otthon, rendeztem egy árverést, ami úgy jött, hogy miután folyamatosan halmozódtak körülöttem a tárgyak, egyszer csak úrrá lett rajtam egy afféle tárgy-gyűlölet.
Például egy tárgyat arra cseréltem, hogy valakinél egy alkalommal alhassak. És akkor erre lehetett licitálni: „egy éjszaka, két éjszaka, három éjszaka…” Ezt végül Müller Péter akkor még nem Sziámi nyerte meg, és később, a katonaság idején éltem is ezzel a lehetőséggel.
A Kontroll Csoport 1980 szilveszterén lépett fel először. Hogyan jutottatok el odáig?
Egyszer egy játékgitár legmélyebb húrját pengetve előadtam egy számot, amelynek a szövege az akkori szocialista pártfőtitkárok nevének felsorolása volt. Bárdos Deák Ági, Hajnóczy Csaba és Hajnóczy Árpád volt a közönség. Ezután ugrott be Csabának – aki komolyan foglalkozott a zenével –, hogy ha én egyedül, egy hanggal elő tudok valamit adni, ami számára teljes értékűnek tűnt, akkor miért nem csinálunk közösen valamit. Ági szeretett volna énekelni, voltak is mindenféle furcsa dalocskái, így elhatároztuk, hogy összeadjuk az energiáinkat, és elkezdtünk számokat írni. De ez is már évekkel a Kontroll csoport előtt megkezdődött. Csaba gitározott, Árpi, az öccse játszott basszusgitáron és szaxofonon, Ági meg én énekeltünk. Aztán csatlakozott hozzánk dobosként Iványi Norbert, aki szintén óbudai volt. Ebben a felállásban játszottunk először, 1980 szilveszterén Wahorn András pomázi házibuliján. Aztán 1981-től már nyilvános helyeken is felléptünk, a tagság is változott, kibővült. Farkas Zoltán lett a basszusgitáros, Müller Péter átigazolt harmadik énekesnek az URH-ból, Lehoczki Károly lett az új dobos és hozta magával Újvári Jánost, aki Hajnóczy Árpád mellett szaxofonozott.
Mennyire kellett félni egy-egy fellépés előtt?
Aki fellép, az sose fél. Nem voltunk bátrak valójában, mert csak azt csináltuk, amit jónak gondoltunk. Volt olyan koncert, ami elmaradt, akkor nem tudtunk mit csinálni. Kiírták, hogy „technikai okok miatt elmarad”, pedig arról volt szó, hogy megijedt a művelődési ház igazgatója. Minket sohasem ijesztgettek személyesen, azokat az intézményeket már inkább, amelyek szimpatizáltak velünk. Persze Budapesten más volt a hozzáállás, mint a vidéki városokban, ahol sokkal erélyesebben csaptak le a zenekarokra.
Téged csak katonának vittek el az első Kontroll-koncertek után.
De annak semmi köze nem volt a zenekarhoz. Sőt, hatalmas szerencsém volt, ugyanis Óbudán lehettem katona.
Volt protekciód? Akkoriban az volt a gyakorlat, hogy a lakóhelytől a legtávolabbi településre vitték az embert katonának.
Hajnóczy Csabának volt egy ismerőse, akinek a révén bekerülhettem egy művész századba, amelynek Óbudán volt a laktanyája. De ez nem a klasszikus értelemben vett művész század volt, hanem az ottani ezredes „találmánya”, aki művész embereket akart maga körül látni, ennek jegyében szervezett fellépéseket. Volt roma zenekar, polbeat zenekar, színészek, szavalók. A képzőművészek gyárthatták a plakátokat. Tehát egy igen laza szolgálat volt, ahová ráadásul a leszerelő katonák ajánlhattak valakit maguk helyett. Ebben segített Csaba barátja, mivel ő engem javasolt. Szóval volt protekcióm, de nem a fejesek révén. Persze nem csak fellépések voltak, mi ugyanis afféle művész-munkás alakulat voltunk, ezért az egy hónapos kiképzés után egy házgyárban kellett dolgoznunk. De mivel nem vettek szigorúan szinte semmit, könnyen ki is lehetett szökdösni a laktanyából. Ennek köszönhetően többnyire ott tudtam lenni a próbákon, Ági és Péter lakásán aludtam, onnan pedig egyből a házgyárba mentem. Mindez azért érdekes, mert egyszer csak késve tudtam kiszökni egy Kontroll fellépésre. Már nem maradt időm átöltözni. Természetesen katonaruhában érkeztem meg, de akkor már ment a koncert.
Ez akkoriban kamikaze aktusnak tűnt, de végül semmi következménye nem lett. Hetekig izgultam azon, hogy mikor jönnek értem, de végül semmi nem történt.
Meddig laktál Óbudán?
1972-től a nyolcvanas évek közepéig Negyven évvel később az is kiderült, hogy feleségem, Gajzágó Donáta festőművész is itt született, és abba az óvodába járt, ami a házunk mellett volt, igaz, én akkor már a színjátszó körbe jártam. Most a lányunk és a fiunk annyi idős, mint én abban az időben. 2020-ban a szüleim már nagyon idősek voltak, és egyre több segítségre szorultak. Így az életem egyre jobban visszaszerveződött ide. Nemrég viszont az óbudai temetőben búcsúztunk el tőlük és ezzel együtt egy kicsit Óbudátol is.
