Hogyan kötődik Óbuda-Békásmegyerhez?

1980-ban költöztünk Békásmegyerre, a Füst Milán utcába, ötéves voltam, és a következő közel húsz évemet ott töltöttem. Ott nőttem fel, szereztem barátokat és élményeket, végigrandalíroztam minden utcáját keresztül-kasul. Rengeteg kaland és csibészkedés idilli dzsungele volt ez a betonrengeteg.

Fel tudná idézni a Tesó keletkezési körülményeit, a  helyszínválasztás okát, a független filmezés körülményeit, és azt, hogy mit jelentett mindez akkoriban? 

„Arról mesélj, amit ismersz” – akkoriban ez volt a vezérgondolat, így magától értetődő volt, hogy miről fog szólni és hol fog játszódni a történet. Az én fiatalságomról, Békásmegyeren. Így gyorsan és könnyedén elkészült a forgatókönyv, ami már eleve az általam jól ismert helyszínekre íródott. De praktikusan azt is tudtuk, hogy például a stáb étkeztetését a TÖLTIKE étkezdében fogjuk biztosítani. A film belső helyszínei családtagoké, rokonoké, jóbarátoké voltak. Számos háttérarc is a helyi ismeretségekből lett összeválogatva.

Valójában akkoriban így lehetett esélyünk arra, hogy filmet csináljunk egy rendes költségvetés töredékéből.

A film producere Durst György, aki a Duna Műhelyt vezette, szívvel-lélekkel támogatta a csillogó szemű ifjoncok szárnypróbálgatását, nélküle lehetetlen lett volna  végigcsinálni. A mi naiv lelkesedésünknek és az általa biztosított stabil háttérnek köszönhetően születhetett meg a film.

Ha jól tudom, nem végzett filmes képzést. Mennyire volt rögös az út a filmkészítés gyakorlásához? 

Békásról jöttem, édesanyám barlangkutató, édesapám erdész, a környezetemben senkinek köze nem volt a filmezéshez, így eszembe se jutott, hogy egy felvételin esélyem lenne. Az viszont igen, hogy szépen lassan, lépésről lépésre megpróbáljak filmeket készíteni, nem a padban, hanem a gyakorlatban elsajátítani a szakmát.

Nyilván rögös út volt, de igazán élvezetes játék így tanulgatni, fejlődni, ameddig csak lehet.

Szerencsés vagyok, mert voltak producerek – Durst Gyuri, Major Pisti –, akik hittek bennem és bizalmat szavaztak, és mert egy fantasztikus alkotói gárdát sikerült magam köré vonzanom, nélkülük soha sehova nem jutottam volna.

Az alkotógárda szerves részét alkotják a színészek. Hogyan alakult ez a Tesónál? Részben profi színészeket látunk, illetve olyanokat, akik későbbi filmjeiben is szerepeltek.

A filmkészítés mindig óriási cirkusz, rengeteg ember közös munkájának eredménye, amit a vásznon látunk, de mindez semmit sem ér a színészek nélkül. Ők azok, akik elvarázsolják és magukkal ragadják a nézőt, a mozi pedig erről szól. Ők az abszolút origói az alkotásnak. A Tesóban olyan fiatalokkal dolgozhattam, akiket barátaimnak mondhatok, és akikkel együtt kezdtük elsajátítani a filmezés csínját-bínját. És persze ott volt Elek Feri, az egyetlen, aki castingon kapta meg C.C. szerepét. Vele akkor kezdődött a barátság. 

Hogyan képzelhető el a független filmezés ebben az esetben? Sokan eljöttek barátságból együtt dolgozni?

A stáb nagy részét haverok, unokatesók és közelebbi rokonok tették ki, illetve volt néhány valódi szakmai hozzáértést igénylő feladat, amire sikerült profi kollégákat verbuválnunk. És hát persze mindenki ingyen, az alkotókedvtől hevülten, a reggeliért meg az ebédért cserébe izzadt három hetet 2002 nyarán.

Nem független filmezés volt, hanem egy naiv, amatőr filmes táborocska, ahol először próbálgattuk a szárnyainkat.

Durst György producert említi a film kapcsán. Milyen volt a gyártói háttér? A stáblistát olvasva sokan támogatták a filmet, ezt ki fogta össze? 

A film producere Durst Gyuri volt, de valódi gyártó csapat nélkül vágtunk bele a forgatásba. Czakó Juci vágó, Lovas Bazsi forgatókönyvíró és jómagam láttuk el a gyártási, szervezési feladatokat, míg Horváth Árpi operatőr intézte a technikai dolgokat. Kezdők voltunk, boldogan csináltuk, hogy csinálhassuk. Szerencsénk volt és sokan támogattak. 

A Tesó filmre készült. Ez ma azért ritka. Hogyan jött az ötlet, összefügg-e ez a filmkészítés romanticizmusával, a valódi film készítés szeretetével? 

Abban az időben még nem létezett digitális technika, ha filmet akart készíteni az ember, filmre kellett, hogy forgasson, sok esetben 16 mm-re, jó esetben 35 mm-re. És mivel a film operatőre, Horváth Árpi 35 mm-es kamerát tudott kölcsönkérni ingyen ennyi időre, így mi erre forgattunk. Miután szóba se jöhetett, hogy pénzért film-nyersanyagot vásárolhassunk, így mi Árpival Budapest összes reklámstúdiójába bekopogtattunk, hogy elkunyeráljuk a maradék filmtekercseiket, amik ott álltak a hűtőikben, egy-egy reklámfilm-forgatás után.

És hát persze mosolyogtunk, meg szemünk révült az együgyű eltökéltségben, így mindenki nekünk adta, amije volt.

Ma már bárkinek a telefonja, vagy fényképezőgépe is elég lenne ugyanerre, és forgathat amennyit csak akar, de nekünk jó volt érezni a megszerzett filmtekercsek súlyát, és óriási fegyelemre is tanított, hisz csak annyi nyersanyagot sikerült összekuncsorogni, hogy minden felvétel maximum kétszer volt megismételhető.

A werkfilmben, illetve az alkotók későbbi visszaemlékezéseiben nagyon jó hangulatú forgatásról számolnak be. Ez min múlt? Törekszik egyébként a jó hangulatra forgatásokon? 

A filmesek vidám népség, a hosszú hetek, a közös munka jól összehozza az embereket, szinte mindig bensőséges, családi hangulat alakul ki a forgatásokon, a közös cél, a film születése mindenkinek szívügye. Ha meg ingyen vállal ilyet az ember, akkor azt csak szerelemből teszi, vidáman.  Nekem pedig fontos feladatom, hogy hatékony húzóerőként, energiával töltsem a stábot és a színészeket a hosszú maraton során.

A keletkezés idején sejtette, hogy kultfilm lesz a Tesó? Milyen visszajelzéseket kapott akkoriban és azóta? 

Fogalmunk se volt semmiről. Azt se tudtuk, hogy egyáltalán bemutatják-e valaha a filmet. Nem terveztünk, nem álmodoztunk előre, minden energiánk a forgatásra ment, arra koncentráltunk, hogy minden snittünk, minden színészi alakításunk rendben meglegyen, és egy centivel se előbbre. A csinálás élménye olyan hatalmas volt, hogy bárhogy is alakult volna, sohasem bántuk meg, hogy belevágtunk. Azóta jó látni és hallani, hogy őszintesége, lazasága és szellemessége feledtetni tudja a Tesó rengeteg hibáját és bárdolatlanságát.

A Couch Surf (2014) óta nem készült saját filmje, ebben van tudatos döntés? 

Kitartóan írom a filmterveimet, és türelmesen kivárom, míg az égiek nekem szavaznak. Eközben rengeteg filmes kalandban veszek részt, amit imádok, és ami a szakmai fejlődésemet szolgálja, és még a betevőt is meghozza a családomnak. Mindig gyakorlatban tartom magam, hogy a lehető legjobb formában készen álljak majd a saját filmemre.

Van abban lemondás, hogy az elmúlt években mondhatni alkalmazott filmrendezőként dolgozott (Jófiúk, Hadik, Aranyélet), vagy ez inkább a profizmust jelenti, és nincs különbség? Igazából mi a rendező szerepe ezekben a helyzetekben?

Engem elsősorban a filmkészítés élménye mozgat, így nem okoz gondot a rendezői státuszból átállnom asszisztensi, second unit, technikai vagy akciórendezői módba.

Kifejezetten élvezem a változatosságot, a feladatok ezerarcúságát, a más jellegű felelősséget, az irányított, határok közt mozgatott kreativitást.

A fent sorolt alkotásokban más és más feladatkörben dolgoztam. A Jófiúkban alkalmazott rendezőként, csak a napi forgatások megrendezésében volt felelősségem, a forgatókönyv, a szereplők, a stáb, a helyszínek stb. már adottak voltak. Kapitány Iván vezető rendező-producer-showrunner világában kellett elmerülnöm, és a lehető legjobbat kihoznom az anyagból. A Hadikban technikai és akciórendezőként vettem részt, ennek a filmnek a léptéke (sok száz kaszkadőr, sok ezer statiszta, monumentális jelenetek és akciók) igazi kihívást jelentettek, és mivel mindig is szerelmese voltam a kosztümös, lovaglós-kardozós kalandfilmeknek, kihagyhatatlan lehetőségként vetettem bele magam.  A csatajelentekért, a párbajokért, a lovaglásokért, a látványért és az összhatású filmélményért feleltem. Az Aranyélet vezető rendezőjeként sokkal nagyobb és átfogóbb szerepem volt, itt a forgatókönyv alapján nulláról kellett felépítenem a sorozatot. A szereposztás, a helyszínek, az akciók, a történet világának és vizuális koncepciójának, a sorozat filmnyelvi stílusának kitalálása volt a feladatom. És aztán persze a kivitelezés, amit egy kiváló stábbal, rengeteg jóbaráttal, Marosi Gábor operatőrrel, Czakó Judit vágóval, az Uptown Felazzal és rengeteg mindenki mással, négy éven keresztül, tűzön-vízen át küzdöttünk. Az Aranyélet éppen olyan volt, mintha a saját filmemet forgattam volna, és ez mindennél nagyobb élményt jelentett.

Nyilatkozta, hogy milyen nehéz a filmes szakmában talpon maradni. A nehézségek idején mi az, ami segít túllendülni? 

Az alkotói ösztönök, az alkotásvágy és a kreativitás más jellegű kiélése. A korábban említett munkákon túl számomra a forgatókönyvírás a legjobb játszótér, hisz ez az egyetlen a filmkészítésben, amihez semmi nem kell, csak papír, toll, meg az indíttatás és kitartás, hogy elmesélj egy újabb történetet. Minden más milliókba kerül. Az írás a teljes szabadság és a merészség ideje.

Van egész estés filmprojektje most? Lehet erről beszélni? 

Természetesen mindig van újabb és újabb terv, két nagyszabású játékfilm, illetve egy saját ötlet alapján kerált sorozat, de ezekről csak akkor érdemes beszélni, ha meg is valósulhatnak. Most a legközelebb egy horrorfilm tervem van a gyártáshoz, amit Hegyi Frigyes forgatókönyvíróval közösen írtunk, a címe Szuka, és minden valószínűség szerint jövő nyáron forgatjuk.

Járt mostanában Óbuda-Békásmegyeren, szeretne visszatérni? 

Szüleim kétlaki életet élnek, az év nagy részét vidéken tengetik, de a téli „rezidenciájuk” továbbra is Békáson van, így a karácsonyok mindig ott telnek. Harminchárom éve ugyanabban a panelnappaliban, ahol anno a Tesó forgott, és ahol aztán az Aranyéletben a Miklósi család a sorozatzáró karácsonyát töltötte.