Ekkor még újabb fejlesztéseket és a Nyugatra menő export növelését vették tervbe az ország legfontosabb, a Filatorigát mellett lévő harisnyagyárában, a nagy hagyományú óbudai textiliparra épülő államszocialista üzemben. Alig két évvel később már más szelek fújtak a Duna mentén is. 1989-ben a Budapesti Harisnyagyár üzemeit utólag gazdasági szempontból kevéssé érthető megfontolások alapján, önállósították. Ez nem vitt a fenntartható működés felé:
Az óbudai harisnyagyár a rendszerváltós utolsó években már Viking Harisnyagyár néven haladt ütemesen a végállapot felé. Klasszikus privatizációs kudarctörténet ez: a hajdani szocialista könnyűipari vállalat sem korábbi, gazdasági irracionalitásokkal terhelt állami tulajdonban, sem a magánosítás után nem tudott életképes modellt találni, mellyel a piacgazdaság körülményei között fel tudta volna venni a versenyt a rátörő világpiaccal és a külföldi versenytársakkal. Az agónia ugyan majdnem a kilencvenes évekig tartott, de a csődeljárások, hitelezőkkel folytatott tárgyalások és ingatlanhasznosítási remények ellenére a gyártás fokozatosan leépült, a leszerelt gépek áron alul kerültek új tulajdonosokhoz.
Hogy ez szükségszerű volt-e, messze nem evidens. A strukturális tényezők biztosan nem segítették a textilipar megmaradását. A magas élőmunka igénye miatt a szektor sok fejlődő országnak az iparosítás egyik első lépcsőfokát szokta jelenteni, amit a rendszerváltás környékén a globalizáció új szintre emelt. A nagy márkák Ázsiába szervezték ki a termelésüket, a kínai, dél-kelet-ázsiai szereplőkkel a hozzájuk képest drágán termelő kelet-közép-európai ipar versenyhátrányba került, főleg, hogy a hazai gyártási költségek közben emelkedtek. Leginkább még a bérmunka lehetősége maradt meg, de ezzel is inkább csak a termelési lánc alján egzisztáló, kiszolgáltatott helyzetű kisebb varrodák tudtak úgy-ahogy élni, és ők is sokszor csak az elemi munkajogok leépítésével.
Ennek kicsiben az óbudai harisnyagyárban már a rendszerváltás hajnalán érezhetők voltak az első jelei, bár ennek személyi okai is lehettek. 1989 szeptemberében legalábbis arról tudósított a Népszava, hogy végzetesen megromlott a viszony a szakszervezet és a gyár vezérigazgatója között. A felgyorsuló infláció alatt elértéktelenedő bérek miatt az üzemi szakszervezet félórás figyelmeztető sztrájkot tartott, amit a gyár vezetése meg akart akadályozni. „Nem hiszek a sztrájkban. Most is azt hiszem, hogy a jobb létet csakis munkával lehet megteremteni” – jelentette ki Szurovecz Béláné, és nem sokkal később a gyár területén betiltotta a szakszervezeti krumplivásárt és zselémérést.
„Majd vesztek zöldséget a lányomtól” – mondta állítólag a gyár első embere, akinek a lánya történetesen az egyik üzemi gmk-nak, ennek a klasszikus nyolcvanas évekbeli gazdasági formának volt az elnöke.
A vádakat tagadó vezérigazgató egyébként sem örvendett túl nagy népszerűségnek a gyárban, Tóth Eszter Zsófia Puszi Kádár Jánosnak című, a Kádár-rendszer munkásnőinek életét a harisnyagyári dolgozók történetein keresztül feltáró könyvében legalábbis úgy emlékeztek rá, mint aki nem tudta kezelni a konfliktusokat, és az alkalmazottakkal való távolságtartó viselkedése az egyébként elég családias üzemi légkörben szintén nem felelt meg az elvárásoknak.
Az 1951-ben alapított Budapesti Harisnyagyár a szocialista brigádjaival, a munkaversenyekkel és extra vállalásokkal – a gyár Felszabadulás brigádjának tagjait 1970-ben a Parlamentben tüntették ki – megfelelt a kor nagyüzemi miliőjének, de a dolgozók többnyire úgy emlékeztek rá, mint ahol az ideológiai szólamokon túl, valóban jó volt a kollektíva. Sokan szinte az egész életüket itt dolgozták le, gyermekeiknek, rokonaiknak is a gyárban segítettek állást találni, de különben is sok volt a haver a kollégák közül, akikkel a gyárba menet vagy műszak után páran bedobtak egy-egy stampedlit, közösen ugrottak ki hurkázni a piacra, és sokan együtt jártak szórakozni is.
Bár voltak üzemek, mint az időnként „a harisnyagyártás kohászataként” is emlegetett formázó, ahol nem volt könnyű elviselni az 50 fokos meleget, itt nem volt elviselhetetlen a zaj, lehetett munka közben beszélgetni, és sokáig megmaradt valami az összekovácsolódott műhelyek egyszerre összekacsintó és patriarchális szellemiségéből. Vagy inkább matriarchálisból, hiszen a gyár dolgozóinak, mint a textiliparban máshol is, jó háromnegyede nő volt, férfiak főleg inkább csak kazánosként vagy festőként dolgoztak. Azért létesített a Budapesti Harisnyagár vidéki üzemegységeket is, hogy felszívják a női munkaerőt – de Óbudára is nagyon sok, a fővárosba felköltöző vidéki munkásnő érkezett.
Míg a gyár belső életére sokan pozitívan emlékeztek vissza utólag, már a nyolcvanas években is bőven voltak nehezítő körülmények. „Harisnyanadrágot vett a helyi állami áruházban Kékes Ferencné (Pécs, Megye u. 8.). Otthon kiderült: hibás az áru. Kicserélte: az is hibás volt. Ekkor az eladó felbontott tíz dobozt, ebből kilenc pár hibás volt” – írta 1976-ban a Ludas Matyi, de a sajtó egyébként is tele volt vásárlói panaszokkal. A problémának Megyesi Gusztáv külön gyárriportot szentelt, melyben arra jutott, hogy bár van belső minőségellenőrző rendszer, a meósoknak nincs elég ideje a rendes ellenőrzésre, részben a munkaerőhiány miatt.
„Állok a zoknipárosító üzemben, ennyi zoknit még az életben nem láttam. Legalább három mázsányi hever szanaszét az asztalok mentén, csíkosak, citromsárgák, egyszerű szürkék, még egyszerűbb barnák.
Egy asszony műszakonként 250 tucat zokninak keresi meg a párját, illetve ennyit ellenőriz” – mutatta be a munkakörülményeket.
A gyár össztermelése ekkoriban napi 300 ezer pár volt, de így is állandó volt a harisnya hiány a boltokban – részben az alapanyag-szállítás problémái, részben az elavult géppark, részben a tervgazdaság torz működése miatt. Máskor viszont éppen a túlzott készletezés után lett eladhatatlan a raktárakban halmozódó állomány.
A Harisnyagyár már 1982-ben felkerült ideiglenesen a fizetésképtelenek listájára a Magyar Nemzeti Bankban, és bár ebből a gödörből még kijöttek, négy évvel később megtörtént az első bezárás: a nagybátonyi üzemet kellett megszüntetni 600 munkahellyel. Kifelé még ekkor is hangzatos nyilatkozatok hangzottak el. „Megújul a harisnyafront” – hirdették a sajtóban, főleg a tőkés exportot akarták növelni, de csodák csodája, magyar rajzfilmfigurákkal feldobott áruval, vukos gyerekzoknikkal nem lehetett meghódítani Nyugat-Európát.
A gyár így már a késő szocializmusban elkezdett ráállni a kelet-európai textilipart hamarosan meghatározó útra, és saját márkái, mint a Viktória vagy a Favorit helyett a Quelle és a Neckermann anonim beszállítói lettek – és közben a Szovjetunióba menő KGST-exportjuk is elkezdett visszaesni.
1991-ben aztán a Budapest Bank adósságkezelőt nevezett ki a gyár 800 millió forintra rúgó hitelállománya miatt. A több nagy és sok kis hitelezővel még meg tudtak állapodni, de a válságtényezőkkel nem lehetett úrrá lenni. „A rendelés-visszaesés két legfontosabb oka az importliberalizáció és a hazai vásárlóerő csökkenése volt. A hazai harisnyapiac megnyitása után megtelt az ország olcsó, silány termékekkel, amelyekkel a harisnyagyár nem tudta – legalábbis árban – felvenni a versenyt. A vállalat számára továbbá gondot jelentett a viszonylag nagyobb hitelállomány, mely az infláció felgyorsulásával egyre nagyobb terhet rótt a cégre” – írta 1992-ben a Magyar Hírlap.
Ebből a kiutat a szocialista nagyvállalat felszabdalásában és kiüresítésében keresték. Az új válallatok részvényeinek megvásárlására a visszaemlékezések szerint a gyár dolgozóit is presszionálták – ezek a papírfecnik azonban hamarosan már semmit nem értek.
A gyár régi alkalmazottai közül sokan azt mondták, egy ideig akár még pénz nélkül is maradnának, a baj az volt, hogy ennél épkézlábabb terv nem is nagyon bontakozott ki. Mint egy korábbi középvezető mondta, amikor a gyár utolsó időszakáról kérdeztük: „Korábban mindig lehetett tudni, hogy mit várnak az embertől. De ekkor már azt sem lehetett látni, hogy azt akarják, minél hamarabb menjen tönkre a gyár, vagy éppen hogy éljen túl. Ez felőrölte az embert.”
Dunaújvárosba és más településekre vitték az olcsó kínaival nem versenyképes árut, hogy legalább termelési áron megvegyék tőlük a készleteket. A lelkesedést nem növelte, hogy azt látták: míg az egyszerű dolgozókat naponta megmotozzák a műszak végén, nem csempésztek-e ki egy-két harisnyát, a raktárakból közben valakik raklapszámra lopták el nagyban a fonalakat.
Bár több potenciális vásárló is volt a horizonton, komoly vevővel végül nem sikerült megállapodni. A gyárat 1995-ben a Croesus pénzügyi befektető vette meg, ők pár évre vállalták a gyár üzemeltetését. Nem is lett ennél több: két év múlva beszüntették a durvaáruk termelését, majd 1999-ben a finomharisnya gyártása is leállt. A Filatorigát melletti nagy gyárterületet elkezdték bérbeadni, a fénykorban még 1500 dolgozót foglalkoztató üzemből az embereket elküldték, a nyugdíjasokat egyik napról a másikra tették utcára. Megszűnt ez is, mint a magyar textilipar java, a korszerű olasz Lonatti kötőgépeket pedig áron alul vehették meg a szerencsések.
Nem sokkal később apróhirdetés jelent meg a Békés Megyei Népújságban. A privatizáció eredményéről tanúskodó hirdetményről nem nehéz akár az Örkény-egypercesben hozott szalonnával egérirtást vállaló doktor Varsányinére asszociálnunk: „Harisnyakötő automaták, konfekció-automaták akciós áron eladók. Viking Harisnyagyár Rt., tel.: 06 (20) …”
