JB: Azt figyeltem meg, hogy az az épület, ahol az építészek a saját irodájukkal berendezkednek, mindig rejt valami érdekes történetet. Tudnál mesélni erről a házról?
TB: Tényleg izgalmas története van, most tulajdonképpen egy húszéves „garázs-irodában” ülünk. Az épület, aminek a földszintjén az irodánk található, még édesapámhoz kötődik. Ez a Pilisi Parkerdő Budapesti Erdészet irodaépülete. A ’90-es évek első felében keresték meg édesapámat, hogy az épület eredetileg garázsnak tervezett földszinti részeit más célra szeretnék hasznosítani. Kijöttünk ide, a Budakeszi út tetejére, a város szélére, az erdő mellé, és rögtön érzékeltük, hogy ezen a gyönyörű helyen ebből az eredetileg alárendelt funkciójú térből sokkal többet is ki lehet hozni. Már mentünk vissza a városba, amikor egyszer csak egy kanyarban azt mondja édesapám, hogy mi lenne, ha mi költöznénk föl oda dolgozni. Mire a Moszkva térre értünk, hívta is az igazgatót, hogy tudnánk rögtön egy bérlőt is az új irodához.
JB: Ha már édesapád szóba került, egy interjúban mesélt arról, hogy az újlaki plébánia tervezése azért volt nagyon különleges számára, mert oda jártatok templomba. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról és az akkori Óbudáról?
TB: 6-7 éves koromig ott laktunk egy Kiscelli utcai panelházban. A Kiscelli Utcai Általános Iskolába jártam, előtte óvodába a Pacsirtamező úton túlra, a Duna-parti panelok közé. Nekem gyerekfejjel ez a tengely nagyon meghatározó volt. Számtalanszor megjártuk, és nagyon beégett. Az ovitól a paneleken keresztül az iskoláig, majd fel a Kiscelli Múzeumig, az épület előtt lévő nagynak tűnő, öntöttvas sárkányszoborhoz. Ilyen értelemben tehát óbudai vagyok, ezen kis szeletében legalábbis ma is otthon érzem magamat.
SzSz: 2004-ben alapítottátok az építészirodátokat édesapáddal. Szinte első feladatként kezdtetek el foglalkozni a volt hengermalomból kialakított Jazz Loft társasházzal. Itt volt lehetőségetek közösen gondolkozni a beruházóval a régi épületek hasznosításának lehetőségeiről, vagy megváltoztathatatlan volt a döntés, hogy lakások épülnek?
TB: Amikor a Vörösvári úti malom volt épületeivel elkezdtünk foglalkozni, egyértelmű volt, hogy alapvetően lakóépületet szeretne a beruházó, ebben nem volt nagy mozgásterünk. Szabad volt azonban megtalálnunk, hogy az eredeti malomépületnek az építészeti-szerkezeti alapvetései hogyan tudnak érvényesek maradni, akár a benne lévő új funkciótól függetlenül is. Hiszen a funkció tud a legkönnyebben változni, viszont az építészeti és szerkezeti keretek hosszú évtizedeken keresztül változatlanok maradnak. Azt hiszem, hogy ha egy épület, ami egy teljesen más világ számára épült, mégis a több évtizeddel később elvárásokat és követelményeket is játszi könnyedséggel teljesíti, az egy nagyon jó ház. Ilyen volt a régi malomépület is.
JB: Ezt a fajta rugalmasságot egy lakóépületben mennyire nehéz megvalósítani? Kisebbek, kötöttebbek a terek, mint egy középületben.
TB: Egy épületnek több rétege van, és ezek a fő rétegek eltérő módon és különböző idő alatt avulnak mind fizikailag, mind szellemileg. A tartószerkezet az, ami a leghosszabb ideig kitart. Ezért nagyon nem mindegy, hogy milyen a tartószerkezeti rendszere, anyaga egy háznak. Azt gondolom, ez ugyanúgy építészeti kérdés is, mint statikai. Egy jó tartószerkezet olyan belső tereket tud létrehozni, amelyek önmagukban is meghatározók építészetileg is, és az utána a következő építészeti, szerkezeti rétegekkel, a válaszfalakkal, a gépészettel és a többi „kötelező kellékkel” aztán már csak be kell lakni. Ez utóbbi, másodlagos rétegek aztán a későbbiekben sokkal könnyebben variálhatók, átalakíthatók, mint maga a tartószerkezet által meghatározott tér.
Ez nagyon fontos fenntarthatósági szempont is. A meglévő épületek felhasználásáról való gondolkodás mindig is jelen volt az építészetben, de az utóbbi években főleg a fenntarthatóság miatt talán még jobban előtérbe került. Úgy gondolom, hogy ez helyénvaló gondolat, ami adott esetben kisebb költségeket eredményez, és egész biztosan kisebb környezeti terheléssel jár, mint teljesen újat építeni. A régi felhasználásának, újrahasznosításának persze vannak fokozatai: új életre lehet kelteni egy házat úgy, hogy a végén kívülről nem is látszik az átalakítás. És hozzá lehet állni úgy is, ami talán egy kicsit izgalmasabb építész-szemmel nézve, hogy az eredeti és az új között tudatos kommunikáció jöjjön létre. Az új beavatkozás célja itt nem az, hogy felülírja a régit, hanem hogy újfajta, hibrid egységet hozzon létre. Ebben értékes szerepe van a meglévőnek is, ami az újjal közösen hoz létre így egy új minőséget.
SzSz: A gazdasági válság miatt a 2000-es évek második felében leállt ez a projekt, és egy másik beruházóval tudott újraindulni tíz évvel később. Mennyiben kellett újragondolni az első ütemben lefektetett elképzeléseket?
TB: A „lényeg”, vagyis a régi téglafalakkal egybeforrasztott új vasbeton tartószerkezet már elkészült az első etapban, ezzel az épület újból írt története tulajdonképpen már az első körben eldőlt. Ez az első felvonás 2006-tól 2010-ig tartott, részben még édesapám alapvetései alapján, Skultéti Levente építész kollégám közreműködésével valósult meg.
2016-ban, mintegy hat év tetszhalott állapotot követően szinte már fájó szívvel eresztettük el az akkor ott álló, önmagában is inspiráló „romot”, de persze tudtuk, hogy az épület ennél sokkal többre érdemes.
A közlekedőrendszer és a tartószerkezet adott volt a második forduló megkezdésekor. Ekkor már „csak” a könnyebben avuló, ha úgy tetszik a trendekre érzékenyebb részeket, a homlokzatot és a belső, befejező részeket kellett frissíteni. Személy szerint nagy szerencsém volt: tíz évvel az első tervek elkészítését követően már sokkal több építészeti, műszaki, és talán emberi tapasztalat birtokában volt lehetőségem részben újrakezdeni és befejezni azt, amit korábban már elképzeltünk, de aztán félbemaradt.
Emiatt relatíve könnyű dolgom volt, mert biztos alapokról lehetett újraindulni, de a hat év szünetnek köszönhetően már objektíven láttam, hogy mi az, amit érdemes folytatni, és mi az, amit máshonnan érdemes megközelíteni.
Az eredeti terv szerint a tető korcolt fémlemez fedése lefordult volna a legfelső szintek homlokzatára is. Ez 2005–2006 tájékán még újdonságként hatott, de 2016-ban már sokkal fontosabbnak tartottuk a meglévő téglafallal való építészeti kapcsolatot erősíteni a tégla következetes és homogén anyaghasználatával.
A belső, befejező munkák műszaki tartalmát, azt, hogy hány és milyen méretű lakás lesz, illetve azok kialakítását az új tulajdonossal, a Merkapt Zrt. szakembereivel közösen szintén felülvizsgáltuk. Az ő szerepük és hozzáállásuk nagyon fontos volt. Ugyanis nem spekulatív, eladásra szánt fejlesztésben gondolkodtak. Emiatt aztán a jó gazda gondosságával, a későbbi üzemeltetés szempontjait is figyelembe véve vettek részt a teljes tervezési, majd az építési folyamatban.
Különösen Budapesten, de vidéki városainkban is, építészettörténeti és építéstechnológiai szempontból is elképesztően izgalmas és értékes meglévő épületállomány áll rendelkezésre. Mindez ott van a szemünk előtt, de ezeket a házakat, korszakokat először meg kell érteni, majd okosan, jól kellene őket tovább használni, fejleszteni. Remélem, hogy az óbudai – Vörösvári úti malom, a Jazz Loft története jó példa lehet másoknak is.
JB: A főváros több kiemelkedő pontján állnak épületeitek nagyon különböző léptékben és szituációban: a Kopaszi-gát beépítése, a Csörsz utcai Sportközpont, a belvárosi Vass Shoes cipőbolt. Van egy általános munkamódszeretek, ahogy ezekhez a feladatokhoz hozzákezdtek, vagy mindegyik projekt egyedi hozzáállást igényel?
TB: Az én gondolkodásmódomban nincs különbség léptékek és funkciók között. Nagyon hasonló megközelítéssel indul minden ház tervezése: mindenekelőtt a hely és az építtető megismerésével, ez a „jó kérdések” feltevésével, majd a „jó válaszok” megkeresésével folytatódik. Szinte teljesen mindegy, hogy egy százhúsz négyzetméteres cipőboltról van szó a belvárosban, vagy egy több tízezer négyzetméteres lakóépületről a Duna-parton, építészként azonos módon, alapvetően alázattal és nagy lelkesedéssel kell viszonyulni a lehetőségeinkhez. Így aztán a munkamódszerben sincs sok különbség, ugyanazokat a stációkat járod be, és tulajdonképpen ugyanazokat az eszközöket használod, csak mindig más a helyszín, a lépték. Ennek jó eszköze a makett, akár fizikai, akár számítógépes modell formájában.
Munkamódszer szempontjából meghatározó volt az édesapámmal való közös munka. A diploma után nála kezdtem el dolgozni, aztán pár évig közösen vittük az irodát, végül ő teljesen visszavonult az egyetemi tanításba. Bár különbözőek voltak ezek a szituációk, mégsem éreztem közöttük éles határvonalakat. Apámban volt egy, szinte már a fatalizmus határát súroló bizalom és nagyvonalúság az irányomban, és már az első pillanattól kezdve teljes önállóságot adott nekem. Ez nem azt jelentette, hogy nem érdekelte, hogy mit csinálok, de soha nem szabott irányt, és mindig nyitott volt bármilyen építészeti megközelítésre, kísérletre, ahogy ő nevezte: kalandra. Mind menet közben, mind a végeredményről nagyon sokat és jót lehetett vele beszélgetni.
SzSz: Tudnál erre egy példát mondani?
TB: Amikor a Simplon Udvart terveztük az Allee mögött, apám legelső skicce az épületről már a beruházóval történt első megbeszélés utáni kávézásnál megszületett egy papírdarabon. Az épület lényege – legalábbis az én szememben – később sem változott meg ehhez képest. Volt egy nagyon erős víziója ezen a koncepcionális szinten. Az én feladatom ennek a karakternek a kibontása, formálása, „csúcsra járatása” volt. Az épület íves sarkainak kialakítása már az első skiccén felbukkant, de az erős, szinte már harsány színek csak később jelentek meg, mert azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy léptékű beruházásban, mint amilyen az Allee projekt volt, az általános, biztosra menő építészeti karakteren túl kell lennie egy olyan résznek, ami szabadabb, játékosabb.
Magamon azt tapasztalom, hogy az első gondolatot az utolsó pillanatig rugalmasan alakítom, formálom, hiszen sokszor a tervezési folyamat alatt jönnek elő olyan tanulságok, hatások, amelyek folyamatos értékelése alakítja a tervet és beépül a végeredménybe. Fut most egy projektünk, ami egy mélyépítéssel foglalkozó cég, a Bohn Kft. cégközpontja lesz. Az a terv egy nagyon erős képből indult: meg akartuk mutatni a csupasz, földmegtartó mélyépítési szerkezeteket, amelyeket általában az épületek pincefalai eltakarnak. Ahhoz viszont idő kellett, hogy a tervezés közben felismerjük, hogy építészetileg is milyen nagy erejük van ezeknek a mérnöki szerkezeteknek, és hogy a terepszint feletti, az utcáról bárki számára látható épületrésznek reagálnia kell erre az erős föld alatti világra. Ezért lett végül minden, kívülről látszó homlokzati szerkezet elsődleges tartószerkezet, illetve látszóbeton felületű. Ez a fajta kísérletezés, folyamatos gondolkodás az építészeti alkotás egyik legfontosabb és legizgalmasabb része, igazából ezért érdemes építésznek lenni.
