Amikor gyerekkoromban nagyapám a hegy gyomrában élő sárkányokról mesélt, tudtam, hogy minden szava igaz. Harminc éven át szolgálta a kegyetlen fenevadakat, hogy a nagyanyám biztonságban nevelhesse a gyermekeiket, és a családnak legyen mit ennie. Később apám is felment a Tűz hegyére szerencsét próbálni, de a szörnyetegek nem voltak kegyesek hozzá. Kétéves múltam, amikor a kráterből kivezető ösvény alól lángok törtek elő, és a leomló kőtörmelék maga alá temette apámat.

Nagyapám hallgatag ember volt, amikor délben hazatért a hegyről, kicserepesedett szájjal, sebhelyes bőrén az állandó, szúrós sárkányszaggal, néma kődarabként nyúlt el a kunyhó mélyén. Napnyugta előtt ébredt, és csendesen készülődött a munkába. Ilyenkor, ha jókedvében volt, mesélt a rá váró küzdelemről, a sárkányok szokásairól és a mindent elemésztő gonosz, zöld tóról, amelyből evilági lény elevenen nem szabadulhat.

Szabadnapján elővette a bicskáját, és a zsebében titokban hazahozott sárkánykövekkel bíbelődött. Istenfejeket, csúf lényeket, gekkókat faragott ki a sárga kőből. Időnként egy-egy darabot nekünk ajándékozott, a többit – hiába néztük sóvárogva – magával vitte. Nagyanyánk szerint a turisták jó pénzt, akár két dollárt is fizetnek egy-egy darabért.

Apám halála után nagyapámra maradtunk mindannyian, anyám, a nővéreim és az újszülött öcsém. Rajongó tisztelettel néztük nagyapát, akinek, ha felegyenesedett, széles válla, acélos izmai a Kawah Ijen meredélyeit is eltakarták. Az arcát borító hegek, a karját és hátát átszelő égésnyomok valódi hőssé tették őt a szemünkben. Akkoriban már állandóan köhögött, mintha tüdeje mélyéről is a kráter vad fenevadai akarnának előtörni. 

Tizenhat éves voltam, amikor először vitt magával. Késő délután értünk a mérőállomásra, ahol a cukorgyár inspektora megvetően végigmért, majd ingerült mozdulattal intett: menjek a pokolba. Nagyapám közelebb lépett, halkan magyarázott neki.

– Te tudod, Hartomo – vont végül vállat az inspektor –, nekem mindegy. Csak szólok, hogy túl fiatal még, nem fogja bírni.

– Megígérted, hogy övé lesz a hely – mondta a nagyapám. 

A könyörgő, alázatos hangtól, amit életemben először hallottam tőle, görcsbe rándult a gyomrom, és éreztem, hogy hideg verejtéktől nyirkosodik a tarkóm. Persze tisztában voltam már sok mindennel, tudtam, hogy a mérőállomás tisztjei élet-halál urai a hegyen, hiszen ők mázsálják a kráterből odaszállított ként, hogy aztán délelőtt, a második forduló után a bányászok sebhelyes markába számolják a fizetséget. Az azonban sehogy sem fért a fejembe, hogy a sárkányokat megzabolázó, acélos izmú nagyapám előtt miért nem hunyászkodik meg ez a vékonydongájú alkalmazott, aki újra végigmért, vállat rándított, majd szó nélkül hátat fordított mindkettőnknek.

Napnyugtakor indultunk a hegyre, amikor enyhült a délutáni forróság. A meredek, három kilométeres úton szó nélkül toltuk fel a talicskákat. Nekem is jutott egy ütött-kopott darab, mivel szomszédunk, az öreg Sulaiman, aki huszonkét éve szolgálja a sárkányokat, ágynak esett két nappal előtte, munka után. Fuldokló köhögése nem csillapodott éjszaka sem, miközben a nagyapám és a többiek a bányában tették a dolgukat. Reggelre az öreg Sulaiman véreset hányt, és az egész faluban körbejárt a hír, hogy a lelke hamarosan elhagyja a test börtönét. Hosszú élete volt, negyvenhárom éves is elmúlt már. A bányászok közül egyedül a nagyapám volt idősebb nála, ötven évével igazi matuzsálemnek számított.

Egyenletes tempóban haladtunk felfelé, nem beszélgettünk, nem nézelődtünk, nem pihentünk. Éreztem, ahogy a talicska nyele dörzsöli a markom, akárhogy igazgattam is a tenyerem, sehogy sem esett kényelmes fogás rajta. Az út néhol egészen összeszűkült, a keskeny sziklaperemen éppen csak el tudtunk lavírozni egymás után.

Az alsóbb szakaszon, a vulkán derekáig a jól ismert őserdő borítja a meredek hegyoldalt, de feljebb ritkul a dzsungel, és a tüskés cserje közül egyre gyakrabban bukkan elő az Ijen vörösesszürke sziklateste. Az ösvény szinte végig a keleti oldalon húzódik, így felfelé árnyékban vezetett az utunk, csak a kráter pereméhez érve pillantottuk meg a lebukó napot. A sárkányok lehelete azonban már jóval előtte megcsapta az orrunk; a nagyapám bőréből áradó szúrós kénszag az egyik kanyarban olyan erővel tört ránk, hogy könnybe lábadt a szemem. A turisták rendszerint itt veszik fel először a gázmaszkot, amit az alsó pihenőben bérelnek a helyi vállalkozóktól.

A fennsík kopáran áll, néhány üszkös fadarab mutatja csak, hogy időnként még itt fent, a sárkányok földjén is megered az élet. A kráter peremétől kanyargós ösvény vezet le a mélybe, ezt használjuk mi is, és a gázmaszkos turisták, akik drága fényképezőgépekkel érkeznek, és úgy járkálnak köztünk, mintha egzotikus állatok volnánk. Fotózzák a repedésekből feltörő lángokat, a kénlepárlót, ahol az olvadt sárkányokádék sárga kővé szilárdul, borzadozva figyelik, amint csákányainkkal szállítható méretűvé aprítjuk a követ, majd kosarainkat vállunkra véve elindulunk felfelé a meredek sziklaösvényen.

– Ne pakold úgy tele! – fogta meg karomat a nagyapám, de én nem hallgattam rá. Bizonyítani akartam, ma már nem is tudom, kinek. Neki, az inspektornak vagy a rég halott apámnak? Arra emlékszem, hogy a harmadik lépés után már tudtam, hogy nagyapának igaza volt, és nem lett volna szabad az utolsó követ is kosárba tennem, de nem akartam megállni. A tüdőm égett, bőröm a kráterben töltött órák alatt olyan pikkelyessé vált, mint a sárkányok bőre, inaim és izmaim lüktetve feszültek a kosár súlya alatt. Észleltem, hogy kamerák irányulnak rám és szánakozó arcú turisták figyelik, ahogy imbolygó, mégis eltökélt léptekkel haladok felfelé, ahol a talicskákat hagytuk. 

– Nem szabad megállni! – mormoltam magamban, mert éreztem, hogy ha megszűnik a folyamatos mozgás, többé nem lesz erőm újra lendületbe hozni a végtagjaimat.

Két óra múlva értünk le a gyűjtőállomásra, ahol lemérték a kosaram tartalmát. Hetven kiló, jóval gyengébb az átlagnál, de elsőre állítólag nem is olyan rossz. Az inspektor mogorván végigmért, majd közölte, hogy másnap is mehetek. Nagyapám még egyet fordult, ő csak pirkadatkor fog hazatérni, engem azonban elhagyott az erőm, támolyogva tértem vissza a faluba. Azt hittem, a kimerültségtől azonnal álomba merülök, de sajgó izmaim, fájdalmasan lüktető tüdőm és égő szemeim hajnalig nem hagytak elszenderedni. 

Másnap megtörten ébredtem, mégis különös elszántságot éreztem. A sárkányok visszahívnak, és én megmutatom, hogy olyan erős leszek, mint nagyapám. A szomszédunk, Ramelan, aki egy teherhajón húzott le két évet, és megtanult angolul, azt állítja, hogy ma már csak az ostobák állnak a sárkányok szolgálatába.

– A bestiák elszívják az erőd, kiégetik a beled és megperzselik a lelked – magyarázta. – Mindenki meghal, aki őket szolgálja. Tanulj meg angolul, és legyél kísérő!

A Kawah Ijen sok turistát vonz, és az utóbbi évek balesetei miatt a hatóságok elrendelték, hogy a külföldiek csak kísérővel mehetnek fel a hegyre. Ramelan volt az első, aki csoportokat vállalt. Szerzett pár gázmaszkot, amit bérbe ad, aztán a talicskával lavírozó bányászok mellett feltereli az embereket a hegyre, tört angolsággal magyaráz nekik, mutogatja a kénbányában dolgozó földijeit, és egyetlen este többet keres, mint a nagyapám egész héten.

– Ramelan áruló. Pénzért mutogatja a sárkányok birodalmát. Ne beszélgess vele! – mondta nagyapa, és én megfogadtam a tanácsát. 

Három éve vettem át nagyapám helyét a bányában. Vállaim megedződtek, combom, karom acélosan izmos. Tartásom görnyedt, de a csontjaimba ivódott állandó fájdalmat már észre sem veszem. A fogaimról az első év után kezdett leoldódni a zománc, de ha szerencsém van, még nyolc-tíz évig használhatom a fogsorom. Jól keresek, napi két fordulóval, körönként nyolcvanöt-kilencven kiló kénkővel számolva napi tizenkét-tizenhárom dollár is összejön. Tavaly az öcsém is munkába állt, így már csak anyámat, nagyanyámat és az egyik nővéremet kell eltartanom. Szeretnék hamarosan én is megnősülni, húsz éves leszek, már bőven benne vagyok a korban. 

Állítólag jól vág az eszem, talán sikerül annyit megtanulnom angolul, hogy én is átállhassak a vezetők közé. Gázmaszkra gyűjtök, amit naponta bérbe adhatok a turistáknak, tanulom a szükséges kifejezéseket, hogy meg tudjam magam értetni velük. Ramelan fia, Prama a barátom. Két éve ő is a turista bizniszből él, naponta tanít nekem egy-egy új szót. Azt mondja, ha így haladok, egy év múlva elég lesz a tudásom, hogy letegyem a csákányt. Anyám haragszik és félt. „A sárkányok bosszút állnak az árulókon” – mondja. De én még pirkadat után is, amikor a második fordulóval araszolok felfelé az ösvényen, angol szavakat mormolok magamban. Ma két új mondatot tanultam, amit addig fogok ismételni, amíg teljesül az álmom. „Fuck the dragons. I don’t wanna die.”

A nevem Atmajaya, az Élet dicsősége.