A társadalom- és gazdaságtudományból ismert centrum-periféria modell a térbeli egyenlőtlenségek viszonyrendszerét képezi le. E modell axiomatikus igazsága, hogy centrum és periféria nem létezhet egymás nélkül. 

Északkelet-Pannónia centrumává a municipium rang elnyerését követően (Kr. u. 120-as/130-as évek) az aquincumi polgárváros vált. A korábbi közigazgatási egység, a civitas Eraviscorum területe a municipium joghatósága alá került. Az ager Aquincensis (’Aquincum földje’) nagyjából a mai Pest vármegye Dunától nyugatra eső részét és Fejér vármegye területét foglalta magába.

 „Aquincum földjének” minden apró falvacskája nyomott valamennyit a latban, de a katonai táborral megerősített vagy kifejezetten a hadsereg megjelenésével kialakuló határmenti települések mindig is hangsúlyosabb szerepet játszottak. Az utóbbi, inkább félperifériának számító térséghez tartozott Szentendre előzménytelepülése, Ulcisia is.

Ulcisia, Aquincum hátsó kertje 

Az ager Aquincensis északi határvonala Szentendre (Ulcisia) és Dunabogdány (Cirpi) között futott a mai Vác irányába. Ulcisia eredeti nevét egyetlen forrás, a 3. században szerkesztett Itinerarium Antonini című útikalauz őrizte meg az utókor számára. Az Ulcisia elnevezés – a latinizált kelta Aquincum (’Bővizű’) névalakhoz hasonlóan – a helyi (ez esetben illír-pannon) lakosság nyelvéből vezethető le, és körülbelül annyit tesz: ’Farkaslak’. A tartományközpont és a mindössze VIII mérföld (11,84 km) távolságra fekvő Ulcisia élete számos szállal fűződött egymáshoz.

’Aquincum földje’ (ager Aquincensis), Kr. u. 120-as/130-as évek–Kr. u. 214. (Térkép: Kolozsvári Krisztián)

„… ez a táj s ez az élet olyan latinos!”

Ulcisia létrejötte elsősorban a helyszín stratégiai szerepének köszönhető. Már a 2. század első felében tábort vert itt egy segédcsapat, az egyébként római polgárokból toborzott cohors I Thracum, amelyet a bevett szokásoknak megfelelően nagyszámú civil – családtagok, kézművesek, kereskedők, a szolgáltató-szektor legkülönfélébb képviselői, kalandorok és általában véve mindenféle gazember – kísért. Ugyanakkor a kellemes földrajzi környezet, a mediterrán hangulatú dombvidék kezdettől fogva mágnesként vonzotta a vagyonosabb aquincumiakat is. Egyesek a város nyüzsgését végérvényesen lecserélték a vidéki élet nyugalmára, mások viszont nem kényszerültek választásra: mindkét településen fenntartottak egy-egy rezidenciát. 

A véglegesen kiköltözők között elsősorban az aquincumi legio II Adiutrix veteránjai tűnnek fel. Ők részben ulcisiai születésűek lehettek, akik leszerelésüket követően – és a hosszú katonai szolgálat alatt némiképpen megtollasodva – beköltöztek a tábor melletti faluba, vagy még valószínűbb módon birtokot vásároltak a környéken. Ilyen hazatérő obsitos lehetett M. Atius Rufus, akinek a felesége, Mira helyi születésű, kelta lány (Eravisca) volt. 

Az újonnan betelepülők számát növelték a külhoni – dalmata, galata, germaniai – származású hadastyánok, akik szolgálatuk leteltével nem kívántak visszatérni szülőföldjükre, ugyanakkor az aquincumi katonavárosban, hajdani bajtársaik körében sem volt maradásuk.  

A veteranusok vitathatatlanul az ulcisiai társadalom felső rétegéhez tartoztak, a crème de la crème azonban az aquincumi arisztokrácia tagjaiból állt. Két városi tanácsos (decuriones), L. Atticius Atticinus és C. Atticius Verecundus egy feliratos architráv-töredék tanúsága szerint nemcsak a dolgos hétköznapok nyűgét próbálta lerázni magáról Ulcisiában, hanem a helyi közösségért is fáradozott, amikor Mercurius, a profittermelés istensége számára templomot emelt. Aelius Ingenuus, az aquincumi önkormányzat egy másik képviselője vidéki birtoka magántemetőjében helyeztette örök nyugalomra kisfiát, a kevéssel 10. születésnapja előtt elhalálozott Aelius Lupust. Családjával együtt ugyancsak Ulcisiában temetkezett a vagyonos felszabadított rabszolga, T. Flavius Felicio, a császárkultuszt ápoló aquincumi egyesület megbecsült tagja (Augustalis).

„Félre falu, itt a város!”

A faluról Aquincumba költözők mozgása a feliratok alapján alig követhető, pedig kétségkívül ez volt a dinamikusabb irány. A tanulás, a munkalehetőségek komolyabb felhozatala magától értetődően vonzotta a falusi fiatalságot. A társadalmi felemelkedést biztosító legionarius-pálya ugyancsak jelentős elszívóhatást gyakorolt a római polgárjoggal rendelkező vidékiekre. A legismertebb ulcisiai csapat, a cohors milliaria nova Surorum – az „ezer feketebőrű szír íjász” (Áprily Lajos) – elvezénylését követően a helyőrségi feladatokat átmenetileg az aquincumi legio egy zászlóalja látta el, így a 3. század derekán a reklám kifejezetten házhoz ment. 

Az aquincumi vallási vagy szakmai egyesületek (collegium) tagságához tartozó ulcisiai lakosok rendszeres időközönként feljártak a tartományközpontba, hogy részt vegyenek a gyűléseken, a lakomával egybekötött kultikus aktusokon, felvonulásokon és mindennemű egyleti megmozduláson. Ugyanakkor a falun élők vonzalmát a város kényelmi berendezései és a politikai vezetés által finanszírozott szolgáltatások – különösen a  gladiátorjátékok és állathajszák – is fellobbantották. A színjátszás helyszíneit régészeti kutatás még nem azonosította – az amfiteátrumokkal ellentétben –, a színházi élet lüktetését azonban egy súgó (monitor) által állított, mára elveszett oltárkő bizonyítja. Ennek felirata a ’csepűrágók egyesületének’ (collegium scaenicorum) védőistenségét tüntette fel megadományozottként. 

„Számtalanszor meghaltam, de így még soha.” A pannoniai színjátszás fontos emléke: Leburna mimus-színész humoros sírköve. Márvány, Kr. u. 3–4. század. Siscia (ma: Sisak, Horvátország). Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest. (Fotó: © Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Ortolf Harl)

Az Itálián kívül szegényesen dokumentált mimus-műfaj (a kabaré és stand-up őse) a kevésbé művelt nézőközönség szórakoztatását tűzte ki célul. A mimusban tág teret kapott az altesti humor verbális utalásokkal és nagyon is valódi szellentésekkel. Ugyanakkor az európai színjátszásban a mimus-színpadokon tűntek fel az első maszk nélkül játszó színészek és – ami addig, majd ezt követően egészen a 16. századig elképzelhetetlen volt – színésznők. Leburna, a körülbelül 100 évesen (végül is ki számolja?) elhalálozott komikus még az Alvilágból is visszadobott egy utolsó utáni poent: „Számtalanszor meghaltam, de így még soha.” Csodálatos abgang.

A centrum és a periféria között élénk gazdasági kapcsolat állt fenn. A vidék gondoskodott a tartományközpont élelmezéséről, Aquincum üzemei pedig jó minőségű iparcikkel látták el Ulcisiát és a territorium többi települését. A központ hatása különösen a kőfaragás terén szembeötlő. Bár Ulcisiában is zajlott kőfaragó-tevékenység, a jobb minőségű termékek kivétel nélkül az aquincumi műhelyek stílusjegyeit hordozzák. 

A tartományközpont szolgált a távolsági kereskedelem cikkeinek elosztó piacaként is. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum területén feltárt roppant méretű villaépületben talált trieri igés edénykészlet (egy 4 literes borvegyítő edény három pohárral) a központ közvetítésével jutott el Augusta Treverorum (Trier) valamely fazekasműhelyéből Ulcisia környékére.

Minden úgy működött tehát, ahogy annak a centrum és periféria közötti szimbiózisban történnie kellett.

Trieri igés borvegyítőedény a szentendrei Skanzen területén feltárt római villából. Kerámia barbotindíszítéssel, Kr. u. 3. század. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre. (Fotó: commons.wikimedia.org) A keverőedényen olvasható „ige”: NON AMAT ME CVPIDVS (’nem szeret engem a színborért hevülő’).

Embernek Farkasa: Lupus, a költő

Az aquincumi–ulcisiai kapcsolatok arca – ha szükség volna ilyenre – kétségkívül Lupus, a 3. századi költő lehetne. A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága által 1990-ben kiadott Írók, költők Szentendrén című kötet névsorában – Laukó Zoltán és Mándy Stefánia között – ott is virít az antik poéta neve, ékes bizonyságául annak, hogy a Pest vármegyei városka már keblére is ölelte a porladó dalnokot. 

Lupus (’farkas’) neve 1938-ban vált ismertté, amikor az aquincumi katonavárostól délre, a mai Daru utcában egy verses szarkofág került napvilágra. Bár a sírversek szerzői nem szokták alkotásaikat szignózni, a Pannóniában kifejezetten magas színvonalúnak számító, csiszolt hexameterekből szőtt Daru utcai poéma sorainak kezdőbetűi mégis feltárják az alkotó nevét: LVPVS FECIT (’Lupus készítette’). Nem mellékes körülmény, hogy a szarkofág tulajdonosa, a 20 éves korában elhunyt Aelius Apollonius történetesen az Ulcisiában állomásozó szír íjászoknál töltötte aktív katonai szolgálatát. Így amikor 1958-ban Szentendrén is előkerült ugyanennek az akrosztichonnak egy töredéke – sajnálatos módon a hozzátartozó sírfelirat nélkül –, többen magától értetődőnek tekintették, hogy Lupus Ulcisiában élt és alkotott. A két sírvers közül azonban az aquincumi a (szinte) hibátlan változat, az ulcisiai verzióban érzékelhető elírások és értelmi torzulások sokszori átvételre, esetlegesen emlékezetből történő előhívásra utalnak. Valószínűbb ezért, hogy a vers – és maga a szerző is – Aquincumból indult hódító útjára.  

Aelius Apollonius szarkofágja a Daru utcából. Édesvízi mészkő, Kr. u. 3. század. Aquincumi Múzeum, Budapest. (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Ortolf Harl)

Lubrica quassa levis fragilis bona vel mala fallax

vita data est homini non certo limite cretae

per varios casus tenuato stamine pendes 

vivito mortalis dum dant tibi tempora Parcae 

seu te rura tenent urbes seu castra vel aequor

flores ama Veneris Cereris bona munera carpe 

et Nysyi larga et pinguia dona Minervae

candidam vitam cole iustissima mente serenus

iam puer et iuvenis iam vir et fessus ab annis 

talis eris tumulo superumque oblitus honores.

Lupus a latin irodalomtörténetben talán nem haladta meg a „középszerű originál” (Csokonai) státuszát, mégis szárnyára vette a hírnév. Az 1940-es évek elején egy hányatott sorsú sírkőtöredék került a jeruzsálemi Palesztin Régészeti Múzeum (ma: Rockefeller Régészeti Múzeum) gyűjteményébe Raphiából (Rafah), az egykori Iudaea (Syria Palaestina) provincia egyiptomi határvidékéről. A rossz állapotú, idegen stílusban kifaragott és ráadásul latin nyelvű felirattal ellátott sírkő minimális érdeklődést sem váltott ki a múzeum akkori kutatóiból. A raktárban porosodó töredékre csak az ezredfordulót követően figyelt fel egy nemzetközi kutatócsoport, amelynek ámuló szemei előtt a Daru utcai sírvers harmadpéldánya bontakozott ki. (Érdemes megjegyezni, hogy a birodalomból egyetlen hasonló hosszúságú római sírversnek sem dokumentált még háromszori előfordulása.) Az elhunyt adatait tartalmazó rész ebben az esetben is szinte teljes egészében elveszett, így nem állapítható meg, hogy kinek köszönhető a Duna-vidéki szepulkrális művészet (sírművészet – a szerk.) e slágertermékének váratlan felbukkanása a világ végén. Annyi azonban kijelenthető, hogy a mai Gáza-övezet területén latin nyelvű feliratokat csak a hadsereg állított. A sírkő stílusa pedig az alsó-pannóniai (aquincumi), vagy esetleg az annak hatása alatt formálódó felső-daciai kőfaragásból vezethető le.   

Bárkinek az emlékét is őrzi a rafahi sírkő, annyi bizonyos, hogy előrelátó ember volt: a Duna-vidékről történő elvezénylésekor sírköve dizájnja mellett a sírfelirata mellé szánt Lupus-verset is magával vitte. És hányan tehették meg ugyanezt a szélrózsa minden irányába indulók közül?

Stíluskritikai alapon nem sikerült még további Lupus-alkotásokat azonosítani. Az életmű hiánya leginkább Jékely Zoltán szívét facsarta össze, aki édesapja, Áprily Lajos – a „Római őrvonalon” versciklus szerzője – révén génjeiben hordozta a római kor iránti csodálatot. Jékely hézagpótlónak szánt „Lupus, aquincumi költő verseiből I-II.” című sorozatainak szikrázóan pontos disztichonjai a korszellemnek és az olvasói igényeknek megfelelően magyar nyelven íródtak, mégsem nélkülözik az antik hangulatot és humort. Jékely Oroszlánok Aquincumban című színművével ennél is továbbment: színpadon keltette életre a költőt, igaz, a történeti Lupus koránál valamelyest későbbi időszakba helyezve a dráma cselekményét. Farkas Ferenc zeneszerző pedig – a névrokonság okán – az eredeti sírverset dolgozta fel vegyeskari művé Lupus fecit címmel.

Így övezi a halhatatlanság babérkoszorúja a halandóság poétájának homlokát.

Jékely Zoltán: Oroszlánok Aquincumban (1964/1965). Az Aquincumi Múzeum színpadán tartott nyári előadások (2015) színlapja. © Papp Luca

A dráma sokáig elveszettnek hitt kéziratából az utolsó másolat Szentendrén lappangott (hol másutt?). Ennek előkerülése tette lehetővé az 1982. évi ősbemutatót a Gyulai Várszínházban. Az Iglódi István által rendezett darabban Lupus karakterét Őze Lajos formálta meg.

„A falak ereje …”

Ulcisia kései története az aquincumi katonaváros agóniájával szinkronban zajlott. A Kr. u. 270. évi barbár betörést követően a határmenti településeken a hadsereg tartotta fenn a szervezett élet kereteit. Az aquincumi polgárváros ennek megfelelően a 4. századra megszűnt létezni, a településre a csendes és hosszadalmas enyészet várt. A katonaváros és az ulcisiai tábor körül kialakult falu is elnéptelenedett. A maradványlakosság mindkét településről a nagyobb biztonságot nyújtó táborokba költözött, a felhagyott civil telepeket pedig temetkezési célra kezdte hasznosítani.

A Costantinus-korban aztán Aquincumban vadonatúj, korszerű erőd épült, az ulcisiai tábort pedig a modern harcászati követelményeknek megfelelően átépítették. Utóbbi neve egyúttal Ulcisiáról Castra Constantiára változott. A Valentinianus-kori átfogó erődépítési koncepciónak megfelelően a hadvezetés megerősítette a Solva (Esztergom) és Aquincum közötti határszakaszt, benne Castra Constantiát, illetve a mai Szentendre területén fekvő két Constantinus-kori erősséget: a Hunka-dombit és a Dera-patak torkolatánál létesült kikötőerődöt is. A falak ereje azonban már ekkor sem a kövekben rejlett. A kora császárkor óta tapintható demográfiai problémák a 4. századra annyira elmélyültek, hogy a birodalom nem volt képes kellő számú fegyverest kiállítani. A katonai manpower hiánya miatt a határvédelem 5. század eleji átalakításakor számos kiserődöt feladtak, ami a létesítmények elpusztítását is jelentette. Castra Constantia működése a Kr. u. 5. század első évtizedeiben szűnt meg, az aquincumi kései erőd ellenben a nehézségek dacára is örökéletűnek tűnt. A népvándorlás korában folyamatosan lakott maradt, bár eredeti neve apránként a teljes feledés homályába merült. Az évszázadok során összekeveredő, vegyes etnikumú lakosság azonban még a honfoglaló magyarok érkezését is megérte.    

Valeria tartomány katonai parancsnoka (dux Valeriae ripensis) alá tartozó táborok a Notitia Dignitatum… című polgári és katonai hivatali jegyzékben. (Kr. u. 5. század). Bodleian Library MS Canon. Misc. Lat. 378, fol. 159r. Bodleian Libraries, Oxford. Castra Constantia erődje a 4. sor első helyén, narancsszínben pompázik. (Fotó: © Bodleian Libraries, University of Oxford)