A festő 1908-ban született Zalaegerszegen, emancipált zsidó családban. Mivel apját a munkája Belgrádba szólította, a fiatal Vajda szerb iskolába járt. Mélyen megérintette az ortodox egyházi kultúra. (Csakúgy, mint a nála jóval fiatalabb, 1926-ban született Ország Lilit. Kettejük, valamint Uitz Béla vonzódása az ikonokhoz külön tanulmány tárgya lehetne.)
Viszonylag korán bekerült az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) rajziskolájába, majd húszévesen a Képzőművészeti Főiskolán Csók István tanítványa lett. Csók szabadon hagyta a növendékeit, modern felfogásának is köszönhető, hogy megalakulhatott a Vadak csoportja a hallgatókból. A résztvevők magukat konstruktivistának és szocialistának mondták, erős kapcsolatuk volt Kassák Munka-körével, ám a horthysta kultúrpolitika ezt nem tűrhette – Csókot és Vaszary Jánost kirúgták, csakúgy, mint a hallgatóikat. Vajda és Korniss is az eltávolítottak közt volt, de a később világhírűvé váló Kepes György festő-fotográfust is kidobták.
Vajda hova máshova ment volna, mint Párizsba – azonban a francia főváros, másokkal, például Czóbellel vagy Farkas Istvánnal ellentétben, hogy úgy mondjuk, neki nem jött be.
Alkalmi munkákból élt, elsősorban a szovjet film montázstechnikája érdekelte, kortársaihoz hasonlóan szívesen látogatta a Trocadero Múzeumot és az archaikus törzsi művészetet tanulmányozta. Sajnos akkori munkái közül nem maradt meg szinte semmi.
Hazatérésekor a család csalódottan fogadta.
Ekkor lépett be a képbe a főiskoláról ismert Korniss Dezső, aki Szentendrére hívta Vajdát.
Az úgynevezett Szentendrei programban a két festő a bartóki modellt kívánta felhasználni, ám nemcsak a zeneszerző motívumgyűjtése inspirálta őket, hanem Fülep Lajos és Babits Mihály elméleti írásai is. (1)
Bár a festészettörténetbe Szentendrei programként került be a projekt, annak központja Szigetmonostor volt, ahol 1935-ben kezdtek gyűjteni.
Nemcsak azt deklarálták, hogy „ugyanazt” akarják csinálni, mint Bartók és Kodály a zenében, de ugyanúgy, ahogy a két zeneszerző, ők sem álltak meg a magyar motívumoknál, a szerb és egyéb nemzetiségi formákat is rögzítették. Míg azonban Bartókék kizárólag a népzenei anyaggal foglalkoztak, Vajdáék beemelték a gyűjtött motívumok közé például a barokk oromdíszeket, azaz nem folklorista indíttatásból közelítettek.
Idézzük fel itt az Európai Iskola 1945-ös alapító okiratát és az abban körvonalazott célt! „A régi európai eszmény romokban hever. Eddig európai alatt a nyugat-európai eszményt értettük, ám az új Európa csak Nyugat- és Kelet-Európa szintéziséből épülhet fel” – írják Vajda egykori festő barátai nem sokkal később.
A Szentendrei program
A Szentendrei program végül két, gyökerénél szétágazó festői életmű alapja lett: míg Korniss elsősorban a népi motívumok formavilágát használta fel, Vajda szétbontotta és újra konstruálta a motívumot – majd elhagyta azt.
Általában is más volt Korniss és Vajda lelki alkata – utóbbi inkább Bálint Endréhez állt közel – , de festészetük is nagyon különböző tempóban érte el a kiteljesedést.
Korniss még a motívumgyűjtésnél tartott, amikor Vajda 1935-36-ban már elhagyta azt, a képein megjelent a vonal mint szervezőelv, miközben igyekezett a dolgok mélystruktúráját megmutatni, vagy ahogy ő fogalmazott: „a dolgoknak a titkos, elvont lényegét akarom kibontani” (2)
Mindemögött bizonyára ott volt az is, hogy Vajda – talán nem túlzás – legműveltebb, teoretikusi értelemben is igen felkészült festő volt. Oroszul, franciául, németül, szerbül, magyarul is olvasott. Vajda Júlia visszaemlékezései szerint Heideggert, Spenglert, Ortegát, Bergyajevet egyaránt ismerte.
Nem véletlen, hogy feljegyzései szerint nem igazán jött ki jól a festők nagy részével, inkább Tábor Béla filozófussal és Szabó Lajossal barátkozott.
Bergyajev jegyében
A többi – egyértelműen balos – festő baráttal, például Szántó Piroskával, Bálint Endrével szemben, minden bizonnyal olvasottsága miatt is, távol tartotta magát a direkt politikai mozgalmaktól is, a modern világ ellen pedig többször kirohant, ami valószínűleg Bergyajev hatása nála, de erre még visszatérünk. Vajda modernség-ellenességével kapcsolatban Petőcz György pedig joggal jegyzi meg, hogy a harmincas évekre amúgy is jellemző volt a kultúrkritikai pesszimizmus (3)
Vajda azonban nem állt meg itt: erősen foglalkoztatta – már a párizsi évek óta – az orosz avantgarde is. Liszickij és Malevics szövegeit másolta, előbbinek azt a traktátusát, amelyben a szerző a vizuálisan elképzelhetetlenről, az ábrázolás határáról ír.
Szintén Párizs óta érdeklődött a törzsi vagy primitív művészetek iránt is – valószínűsíthető, hogy ismerte Hevesy Iván 1929-es kötetét a primitív művészetről és a francia Cahiers d’Art folyóiratot.
Addigra azok a bizonyos motívumok, amelyekről szó esett, új jelentéssel telnek meg nála, maga az ikon mint műfaj, a feszület, a sírkő a festő univerzumában saját szimbólummá érik.
A képek mérete is megváltozik, élete utolsó éveiben egyre nagyobb munkákat készít (ez az a korszak, amelyet párhuzamba szoktak állítani Jackson Pollock munkásságával).
Az Ikonok
Vajda, ahogy említettük, még gyerekkorában került be a szerb ortodox kultúra bűvkörébe, majd Szentendrén újra találkozott mindazzal, amit gyerekkorában megismert.
Boros Lili revelatív erejű tanulmányában tesz kísérletet arra, hogy kettejük viszonyrendszerét megfejtse. (4)
Ahogy írja, a Vajda által sokat olvasott és követett Bergyajev Kelet-Nyugat szembenállásban gondolkodott, a Nyugat hanyatlását vizionálta, célként pedig a kettő szintézisét határozta meg.
Mindez, ahogy írtuk már magában a Szentendrei programban is benne volt.
Vajda magát olyan nyugati szülöttnek tartotta, aki erősen tendál a kelet felé, míg az erdélyi Besztercén született Kornisst olyan keleti emberként írta le, aki a nyugat felé fordul.
A bergyajevi vízió alapján a nagy egyesülésben a kétfajta embernek is össze kellett volna találnia.
Itt eszünkbe juthat Szabó Lajos és Tábor Béla barátja, Hamvas Béla Karnevál című létregénye is, amelyben az író alakmása, Bormester Mihály a regény közepén két alakká bomlik, egy orosz irányba hadifogolyként elinduló főhősre és egy, a nyugati paradigma foglyaként élő másikra, a két alak pedig csak akkor egyesül újra, amikor magasabb tudatszintre lépnek.
Bergyajev szerint – akit Hamvas is jól ismert és interpretált – egy új középkor előtt állunk, és a világot csak egy vallási megújulás mentheti meg. Vajda vélhetően magyarul olvasta az orosz szerző művét.
Nem is elsősorban a vallási megújulás vagy a keleti és a nyugati paradigma vágyott-vélt összetalálása fogta meg, inkább a lefordíthatatlan „szobornoszty”. Valamiféle lélekközösséget, a Krisztusban hívők közösségét, egységét jelent. Vajdánál ez mint az újkor ipari kapitalizmusával, individualista, atomisztikus társadalmával szemben álló „falusi”, tradicionális világ jelenik meg, amelynek értékeit veszélyben látja – innen táplálkozik modernizmus-ellenessége is.
Ezen a ponton vethető fel, hogy vajon miért épp a traumatizált magyar zsidó festők – Vajda és Ország Lili – fordultak az ortodox lelkiség, illetve annak az ikonokban manifesztálódó bensőségessége felé.
Noha biztosan nem állítható, hogy ez áll a háttérben, szemmel látható, hogy az Ország Lilit köztudottan foglalkoztató zsidó misztika és a Vajdát Bergyajeven, illetve a szerb egyházon át behúzó, a hasonló misztikus tapasztalatoktól nem idegenkedő ortodox kereszténység attitűdjében meglehetősen hasonló.
A pravoszláv miszticizmus alapja az átistenülés, a theoszia, ebben a koordináta-rendszerben a művész feladata pedig az, hogy közreműködjék az ember divinációjában, miközben az istenit emberivé formálja.
Boros Lili joggal veti fel, hogy Vajda ikonos képeit, így az Ikonos önarcképet is ennek tudatában érdemes vizsgálni. Az istenember portréján a harmadik arc Krisztus Emmanuelé. Erre utal az is, hogy a képbe benyúló kéz valószínűleg egy másik, földi személyé, aki a misztérium megvalósulására mutat – és a Péter–Pál- ikonok Krisztusra mutató kezét idézi, figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a kéz nem jobb, hanem bal kéz.
Ahogy Várkonyi György írja tanulmányában, Vajda voltaképp rokontalanként fejezte be pályáját Szentendrén: Czóbellel nem volt jó viszonyban, Barcsayval sem igazán. Inkább az OMIKE-körbeli barátai, Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre és Szántó Piroska álltak hozzá közel emberileg – festőként az egyetlen igazi rokona talán tényleg Bálint volt.
Hogy mindaz, ami Vajdánál jelent meg először a magyar festészetben, hogyan és milyen formában élt tovább a háború után, már egy másik történet: az Európai Iskoláé.
(1) Lsd. Rockenbauer Zoltán: Bartók Béla hatása a modern magyar képzőművészetre a XX. század elején. In. Vajda Lajos. Világok közt. szerk. Petőcz György és Szabó Noémi. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018. A továbbiakban: Vajda Lajos.
(2) Vajda Lajos, 100. oldal.
(3) Vajda Lajos, 173. oldal
(4) Boros Lili: Vajda és Bergyajev. In. Vajda Lajos
