Pontosan száz éve vásárolták meg Babitsék az esztergomi Előhegyen kis házukat, amelyben 1924-től, a költő haláláig a nyarakat töltötték. Minden évben húsvét körül érkeztek, és általában szeptember végig, nagyjából Szent Mihály napjáig itt éltek. A házvásárlás azonban nemcsak Babitséknál ment eseményszámba, de a sajtó, az Esztergom sőt a Pesti Napló is hírül adta, hogy „a legzengőbb szavú magyar poéta”, Dante ünnepelt fordítója házat vett a hegyen. Vagy ahogy életük felbolydulásáról Babits számol be 1924 júniusában Szilasi Vilmosnak írt levelében: „Most egy kis kulipintyót vettem egy könyvem árán, amiből Ilonka, Lili példáján lelkesülve, kertgazdaságot akar csinálni, s ezzel könnyíteni legalább nyári megélhetésünkön. Az első héten kidül egy fal, képzelheted milyen izgalom. Pénzhajsza, építtetés stb…”
Annak ellenére, hogy ezen a tavaszon Babitsék „meglehetős hercehurcák között” voltak, hiszen a bedőlt fal helyreállításához építőmestereket kellett fogadniuk és kölcsönt kellett felvenniük, már ebben az évben is élénk társasági élet zajlott a verandás házban, ahonnan az egész város, a szomszédos dombok, hegyek, sőt a határ másik oldala is a szem elé tárult. A barátok, költők, írók, szerkesztők zarándoklata pedig megindult Esztergomba, a „hegyi költőhöz”.
Az előhegyi tavaszi-nyári hónapok nyüzsgéséről, mozgalmas életéről Babits levelezése és Török Sophie tömör naptárbejegyzései tanúskodnak. Szeretettel hívtak és fogadtak mindenkit, Esztergom az első pillanattól fogva a legtermészetesebb módon vált második otthonukká. S a város is azonnal befogadta új lakóit, életre szóló ismeretségek és barátságok köttetnek az esztergomi vagy a környékbeli művészekkel, tanárokkal, a helyi értelmiség tagjaival (pl. Einczinger Ferenc, Tipary Dezső, Scheiber Hugó, Olajos István, Rosta József). A személyes kapcsolatok mellett a Balassi Bálint Irodalmi és Művészeti Társaság is tiszteletbeli tagjává választotta Babitsot 1928-ban.
Az esztergomiak közül Babitsék Einczingerékkel kerültek a legszorosabb viszonyba. Einczinger Ferenc az esztergomi Takarékpénztár tisztviselője volt, nem mellesleg festőművész, Hollósy Simon tanítványa. Kapcsolata Babitscsal a ház újjáépítéséhez igényelt kölcsönnel kezdődött, de hamarosan Babitsék barátjává, hivatalos és magánügyeinek segítőjévé vált. De festői minőségében is hozzájárult az esztergomi ház történetéhez, a ház falainak díszítései, feliratai és egy Madonna-freskó az ő közreműködésével készültek az 1920-30-as években. A barátok közül mások, Basch Edit, Simon János György is részt vettek a „munkálatokban” Babitscsal való egyeztetések alapján. A falakra a ház „szellemiségét” közvetítő, Babits választotta idézetek kerültek a költő legkedvesebb mestereitől, az egyik Arany Jánostól: „Nem úgy épült, hogy századokig álljon, csak múló tanyául, mint a fecskefészek”, a másik Horatius A fösvényhez című carmenjéből: „Non ebur, neque aureum…” („Sem elefántcsontból, sem aranyból…”). A harmadik felirat Zrínyitől származik: „Adsz nyáron nyugvást és szép csendességet”.
Sőt, a Babits-ház legismertebb jellegzetességének, az aláírás-falnak az ötletét is Einczinger, pontosabban az ő présházának aláírásgyűjteménye adta. Egy szüreti mulatságon Babitstól kértek dedikációt a falra, s e kedves szokáson felbuzdulva a költő arra kérte barátját, hogy az ő házukon is csináljon egy ilyen emlékfalat. A ház hosszú hányattatása ellenére a kor irodalmának teljes kézjegye ma is leolvasható a házfalról. A tornác falán látható Nagy Endrének, a „kabaré atyjának” két karikatúrája is, amelyek közül az egyik a korabeli irodalmi élet viszonyain élcelődve a Parnasszusra igyekvő vándort (Nagy Endrét) ábrázolja, akit Móricz Zsigmond nem enged Babits elé járulni. De szintén a tornác falára került Babits Dal az esztergomi bazilikáról című versének két sora: „kertem az egész táj, hol óriás csiga / kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.”
Úgy tűnik, ez Babits első műve, amit Esztergom, az Előhegyről elé táruló látvány inspirált, a versen már megérkezésük első hónapjaiban, az építkezések és felfordulás közepette dolgozhatott, az elkészült költemény Az Est 1924. május 11-i lapszámában jelent meg. De a történelmi város, a kis ház és kertje, a panoráma ekkortól verseinek elsődleges ihletőjévé vált. A történelmi eseményeket, fordulatokat, a trianoni békeszerződést követő letargia, az ország helyzete és személyes meghurcoltatása az 1920-as évek elején versválságként, súlyos aszályként jelentkezett
Beszédes tény, hogy Trianon után, 1920 és 1922 között Babits mindössze öt verset közölt. S bár az 1923-ban keletkezett és publikált művek már az alkotásvágy visszatértét mutatják, 1924 márciusa után Babits költészete új lendületet kapott, új motívumokkal, témákkal, képekkel gazdagodott, amelynek referenciális nyomait egyértelműen az előhegyi ház környékén találhatjuk meg. Az első Esztergomban töltött nyár inspirálta az említett mű mellett többek között a Szent király városa, az Egy fonnyadó bokorhoz, Az ezüst rózsa alatt, A sziget nem elég magas, a Free trade vagy a jól ismert Ádáz kutyám című verseket is, s az Esztergomhoz köthető alkotások az 1925-ben megjelent Sziget és tenger című kötet anyagának jelentős részét adják. Ekkortól bontakoztak ki és mélyültek el a költő olyan ismert helytoposzai, mint a sziget, a hegy, a bekerített ház vagy a tenger, melyekhez az életmű második felében hol a magány, az elszigeteltség, hol a külvilág zajától mentesítő búvóhely, menedék, hol a prófétaszerep, a szellemi magaslat pozíciójának jelentései kapcsolódnak. Mindezek kapcsán olyan versek juthatnak eszünkbe, mint a Hegyi Szeretők Idillje, A gazda bekeríti a házát, a Holt próféta a hegyen vagy a „,különös hírmondó”, „akit nagy hír kerget le hegyéről”. 1925-ben az Itt a halk és komoly beszéd ideje című interjúban Babits maga beszél a kötetcím motívumainak jelentéséről: „A »Sziget és Tenger« motívuma mind-untalan visszatér ezekben a versekben, — s ez természetes is. Boldogabb korokban az emberi sorsok habjai voltak egy nagy sorstengernek: ma úgy állunk korunkban idegenül, mint a sziget, melynek a körüle zajló tengertől csak félnivalója van. Ilyen sziget volt ez években különösen minden emberi nyugalom és boldogság. Ebben a könyvben is vannak versek lopott nyugalomról, szerelemről, primitív hegyi tanyámról Esztergomban, ahová Robinson módjára bújok el nyaranta, azzal a jó baráttal és legkedvesebb társsal, aki a feleségem, és úgy gondolom, a nyugalomnak ezek a versei úgy hathatnak, mint aki a szigeten áll és a tenger zaját hallja.”
Emellett az esztergomi ház és kert nem egyszer „szanatórium”, a gyógyulás helyszíne is az 1930-as évektől egyre többet betegeskedő költő számára. Élete végén is itt remélte fájdalmai enyhülését. Orvosai tanácsa ellenére 1941 áprilisában a kis hegyi lakba vitette magát, abban bízva, hogy a „magyar Róma” jó levegője és nyugalma elősegíti gyógyulását, hiszen a fővárosban ekkor már rendszeresek voltak a légiriadók, a légópincébe vonulás szintén kimerítette a megviselt költőt. S bár a remélt gyógyulást Esztergom jó levegője nem hozta meg, Babits fájdalmai ellenére is szívesen fogadta látogatóit és megpróbált dolgozni is. Még 1941. augusztus 2-án is azt írja beszélgető füzetébe: „Én szívesebben itt maradnék Esztergomban”. Ám ez a vágya már nem teljesülhetett, innen, kedves házából augusztus 3-án, a halála előtti napon szállították mentőautóval a Siesta Szanatóriumba, ahol a következő napon éjfél körül meghalt.
Már az 1920-as években is szívesen beszél Esztergomhoz fűződő kapcsolatáról, az Esztergomi riport (Magyarország, 1925. április 12.) című írásában a város kettősségét vázolja fel: a gazdag történelmi múlt, a Szent István óta sugárzó „szent” szellem mellett, a város másik dombját szemlélve, a nyomor és a szegénység tűnik elő: „a szomszéd hegy még hívebben őrzi százados formáját, s ez talán igazabb történelem: putrik és kalibák egymásrazsúfolt nyája, mintha árvíz elől menekültek volna fel oda: szorongó tömeg, a zsellérnyomor kérlelhetetlen egyformasága minden korszakon át: ez a hegy nem változott!” A kultúrvárossal, a „magyar Rómával” – a két domb helyzetéből adódóan szó szerint – szemben az ősszegénység, amit már-már romantikus módon megszépít a szemlélő tekintete: „szent és gyámoltalan”. Aki mindezt, emelkedett gondolatait szőve egy harmadik hegyről látja, ám a múlt iránti elragadtatott lelkesültségét végül lerángatja a földhöz, hogy személyes vallomását is megtehesse: „mert nem ám halott Kunststadt kell nekünk és múzeum: ez a múlttal trágyázott föld mégis csak föld marad; amibe vetni és ültetni lehet … Én nem is a várost, hanem a földet kerestem Esztergomban: azért jöttem ide a harmadik hegyre, ahonnan a multtal-ittas város csak látvány, de a föld valóság: amiből már ki is bújtak az ibolyák.” Babits lényegében 1925-ös cikkének gondolatmenetét ismétli meg 1938-as Szent István városa című írásában, amelyet a következő évben megjelentetett Keresztülkasul életemen című önéletrajzi kötetébe is beillesztett. A gondolati ív és a lényeg ugyanaz, ám a város iránti elragadtatottságát még részletesebben színezi, a múlt barokk pompáját római párhuzamokkal dúsítja, s felvezetésként gyerekkori emlékeit, Benczúr Gyula Vajk megkeresztelése című festményének hangulatát, a várossal való első találkozását részletezi. Ebben, az Esztergomról mondott utolsó vallomásban talán minden benne van, ami Babits és a város viszonyát jellemezheti: pátosz, elérzékenyülés, nosztalgia, s valami olyan egymáshoz ragaszkodás, amelynek kötelékét csak a költő halála lazíthatta meg, némileg: „A hidegpompájú Benczur-festmény helyett ma otthonos tájkép néz rám, meghitten mosolyogva, verandám üvegkockáin át, friss színekkel, mint egy rajzhálós karton. Szent István székhelye iparkodó, messziről füstölgő bányavároskák közt pilledten őrzi pompáját s szegénységét. Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán, a méltóságos kanonokházaktól, a Csitriszigetek ősvadonáig. Ahol én lakom, ott is ősvadon volt, mikor először idecsöppentem, mint egy gyarmatos a Csöndes-óceán valamely ismeretlen szigetére. Mennyi türelem, fáradság, lemondás a gyarmatos élete, míg némi kényelmet teremthet magának. Sokszor eltünődtem, mit szeretek Esztergomon? Nyilván a Benczur-pompát, az ősvadont és a szelíd szegénységet együtt.”
