Szent helyen állunk, a források szerint ugyanis ezen a területen, a dolomitos várhegyen épült fel az ország legelső temploma, ahol Szent Istvánt is megkeresztelték. A Szent Adalbertnek szentelt székesegyház 1180-ban, egy tűzvész során teljesen elpusztult, III. Béla uralkodása alatt építették újra, majd a XIV-XVI. században folyamatosan bővítették, díszítették, nem véletlenül kapta a széptemplom nevet. 1543-ban azonban a törökök elfoglalták, a szentélyt lerombolták, az épületet dzsámiként használták tovább, majd 1594-ben, a vár visszavételéért indított harc közben egy robbanásban teljesen megsemmisült az épület, csupán a mellette álló, Jagelló-korabeli Bakócz-kápolnát sikerült megmenteni (1600 darabra szétbontották, majd a tájolását megváltoztatva beépítették az új székesegyházba).
És bár a középkorban a Várhegyen hét templom is állt, az újkorban csak egyet emeltek, ezt a klasszicista stílusban megépült bazilikát, a száz méter magas Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyházat. A ma látható épület munkálatai sem voltak zökkenőmentesek, a templom negyvenhét évig épült, ez idő alatt pedig négy építészt és négy érseket „fogyasztott el”. A bazilikát Kühler Pál, Packh János és Hild József tervei alapján Rudnay Sándor kezdte el építeni, Kopácsy József folytatta, Scitovszky János szentelte fel és Simor János fejezte be. Bár az épület 1856-ban még nem készült el teljesen, ekkor került sor az ünnepélyes felszentelésére: Liszt Ferenc Missa Solemnis műve erre az alkalomra készült és a zeneszerző személyes vezényletével hangzott el.
A II. világháborúban sok sebet szerzett az épület. Közel kilencvenöt gránát és bomba hullott rá, az oszlopcsarnok és a kupola is súlyosan megsérült, a helyreállítást követően azonban visszanyerte pompáját. 2005-ben díszkivilágítást is kapott.
A főhomlokzat keletelt, hiszen csak így tudták kialakítani a feljárót, így a szentély nyugatra néz, ahonnan elképesztő kilátás nyílik a Dunára. De nemcsak a látvány, hanem maga az épület is magával ragadja a látogatót, szinte kitörik a nyakunk, ahogy a nyolc hatalmas, kompozitfővel ellátott oszlopra feltekintünk, de a különböző kőcímerekben és szobrokban is érdemes elveszni egy kicsit. A bazilika hátsó falán például ott szerepel a négy építtető címere, coepit, vagyis elkezdte (Rudnay Sándor), continuavit, azaz folytatta (Kopácsy József), consecravit, felszentelte (Scitovszky János) és consummavit, tehát befejezte (Simor János). Ezeket ugyanaz a bécsi mester, Johann Hutterer készítette, aki az oszlopcsarnok hátoldalán lévő fülkéket kitöltő két hatalmas kőszobrot is megalkotta. Érdekesség, hogy a nyugati homlokzaton Marco Casagrande hatalmas kőszobrai álltak, amelyek az Egyházat, Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Pétert és Pált, valamint a négy evangélistát ábrázolták, azonban ezeket óriási súlyuk miatt végül szétfűrészelve eltávolították, ma itt már csak négy dombormű, két angyal és két jelenet, valamint egy felirat látható.
Ha kívülről járjuk körbe a bazilikát, akkor még számos faragvány előtt meg lehet állni, de a belső tér felfedezésére is érdemes elég időt szánni, hiszen ott is sok minden van, ami ámulatba ejti a látogatót.
Az én szememet elsőként a főoltárkép vonzza, Michelangelo Grigoletti velencei művész műve. Az alkotónak Tiziano Vecellio a velencei Frariban található képét, Mária mennybevitelét kellett lemásolnia, azonban itt egészen másféle arányok voltak, így a festőnek kompozíciós változtatásokat kellett végrehajtania. Mivel ez jól sikerült, jelenleg az esztergomi bazilika büszkélkedhet a világ legnagyobb, egyetlen vászonra festett oltárképével, ami 13,5×6,6 méteres nagyságával figyelemre méltó.
A bazilika méretei egészen gigásziak, ettől ridegnek, puritánnak hathat a belső tér, amire ráerősít az is, hogy Hild tervei alapján a kupola vasszerkezettel lett megépítve, mégis ezek a magasságok és tágasságok inkább azt a célt szolgálták és szolgálják, hogy az ember megérezze saját kicsinységét az isteni nagysággal szemben.
A legtöbben először a gigászi kupola alá érkezünk meg, amit kívülről huszonnégy oszlop tart, közöttük tizenkét ablakon át szűrődik be a fény. Érdekesség, hogy a kupolában korábban a csillagos ég volt megfestve, azonban 1885-86-ban Antonio Detoma reneszánsz ornamentikára cserélte a korábbi ábrázolást. A kupola alsó peremén írás olvasható latinul, reneszánsz betűkkel: „ASSUMPTA EST MARIA IN COELUM GAUDENT ANGELI”, vagyis: Mária felvétetett a mennybe, örvendeznek az angyalok. A kupola alatti, színes márvány berakásos padlózat hatalmas kör területe viszont továbbra is a csillagos égboltot ábrázolja.
Ha visszasétálunk a bejáratig, onnan jobbra nyílik az ó-egyiptomi stílusban kialakított altemplom, ami szintén kuriózumnak számít, hiszen az ország legvastagabb falszerkezete itt található: a több száz sírfülkét 17 méter vastagságú falak ölelik körbe.
Érdemes felfelé is elindulni, és a harmadik szinten a Főszékegyegyházi Kincstárat megtekinteni, ahol nemcsak az egykori liturgikus eszközöket tekinthetjük meg, de itt őrzik a koronázási szertartásokon használt eskükeresztet is, és olyan kincsek vannak még itt, mint az Erdélyben készült Suki-kehely, Magyarország legpompásabb gótikus kelyhe, a rendkívül aprólékosan díszített Mátyás király kálváriája, ami egy 5,4 kilogrammos tiszta aranyból készült ötvösmű.
A Főszékesegyházi Kincstár fölött elhelyezkedő térsorban a Panoráma kávézó található, ahol érdemes legalább egy feketét elfogyasztani, hogy szabadon gyönyörködhessünk az elénk táruló látványban, majd innen haladhatunk tovább az Idők sodrában – a Bazilika felújítása 2018–2024 című kiállításba, ami a Bazilika építéstörténetét taglalja. Például itt lehet megtudni azt is, hogy a templom építésének utolsó fázisában, 1945. augusztus 19-én egy időkapszulát is elhelyeztek a templom legmagasabb pontján található csúcskeresztbe: ezt a rézhengert 2021-ben nyitották ki, helyére pedig egy újat tettek, amelybe az eredeti kapszulában talált irat kézzel készült másolatán túl, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékérmeit és a koronavírus járványra emlékezve szájmaszkot is helyeztek.
És, ha eddig nem sikerült lenyűgöződni, akkor a következő szinten biztosan elér minket a katarzis, hiszen a kupolakilátóból elénk táruló panoráma az egész látogatás csúcspontja. Már a feljutás is egy kaland, a szűk csigalépcsőkön tekeregve útközben is lehet élvezni a fantasztikus kilátást, a négyszáz lépcső leküzdését követően pedig totálissá válik az élmény.
Esztergomban járva érdemes útba ejteni a Keresztény Múzeumot is, amely az ország leggazdagabb egyházi gyűjteményét őrzi. Több évszázadot utazhatunk be az állandó kiállításoknak köszönhetően, hiszen nemcsak késő középkori művészetet mutatják be a tárlatok, de az intézménynek jelentős az újkori festészeti, valamint az iparművészeti és a több mint 5000 lapot számláló grafikai gyűjteménye is. A képtárban magyar, olasz, németalföldi, német és osztrák festményeket láthatunk, kvalitásukat és jelentőségüket tekintve a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria anyagával vetélkedik ez az anyag.
A Keresztény Múzeum legkorábbi műtárgya – a gyűjtemény egyik leghíresebb és legismertebb darabja – egy 1170 körül faragott, kölni Magdolna (?) szobor, amelyet még Simor János vásárolt. A 15-16. századi táblaképek között olyan csodákat találunk, mint a garamszentbenedeki bencés apátsági templomból származó oltáregyüttes és az Úrkoporsó. A késő középkori magyarországi művészet legszebb műve is itt tekinthető meg, a selmecbányai Mária-templom főoltárához 1506-ban készült négy passiójelenet M.S. mestertől. Az olasz művek között szerepel a Fra Filippo Lippinek tulajdonított A halott Krisztus két angyallal címűmű vagy Giovanni di Paolo Szent Ansanus megkereszteli Siena népét címűtemperaképe, a 19-20. századi anyagból pedig Lotz Károly és id. Markó Károly festményei emelkednek ki.
A gyűjtemény alapját Simor János egykori esztergomi érsek magánkollekciója jelenti, amit egykoron nem a mindenkori érsekre, hanem a főszékesegyházra hagyott, azzal a szándékkal, hogy Esztergomot gazdag kulturális központtá tegye. Tudatos gyűjtő volt, aki folyton figyelte az árveréseket, műtárgyakat rendelt bizonyos művészeknél, vásárolt hagyatékokból és a külföldi útjai során, a főegyházmegye területéről pedig összegyűjtötte a használaton kívüli középkori oltártöredékeket. Felismerte, hogy a birtokában lévő kincsek és műtárgyak a köz javát szolgálják, ezért intézményesítette a gyűjteményét.
Simor János halála után a múzeum csak az I. világháborút követően gyarapodott jelentősebb mértékben. Ipolyi Arnold (1823– 1886) nagyváradi püspök végrendeletében kikötötte, hogy gyűjteménye kerüljön az esztergomi múzeumba, erre azonban csak a II. világháborút követően került sor. Ezzel nagyjából egy időben került az intézmény anyagába San Marco herceg hagyatéka, azóta pedig egyedi vásárlások és ajándékozás révén gazdagodik a gyűjtemény.
